FőképMegint egy zenekar, amit idehaza sajnos alig ismer a közvélemény. Persze a ’80-as évek végén alakult dallamos hard rock-zenekar nem került bele olyannyira a köztudatba és nem lett olyan mértékben népszerű és szinte mindenki által ismert, mint pl. a Bon Jovi vagy a Whitesnake, de a Tyketto mindenképp – ha úgy tetszik – a másodvonal egyik dobogós képviselője… Azért ha nagyon odafigyelt az ember, akkor a ’90-es évek elején gyakran találkozhatott ezzel a New York-i bandával az MTV-n, ugyanis az igen sikeres debütalbumon (Don’t Come Easy) szerepelt egy dal, amelyet nagyon szívesen tűzött műsorára a zenetévé: mégpedig a „Forever Young”.



Majd elég komoly átalakulás következett be a zenei életben, illetve a grunge hullám felerősödése miatt is történtek változások a zenekarban, jöttek-mentek a tagok, még az egykori Journey-énekes, Steve Augeri is erősítette a bandát a frontemberi poszton, miután Danny Vaughn kilépett. Azonban ez az időszak már messze nem volt olyan sikeres, mint a kezdeti, ezért a ’90-es évek közepén fel is oszlott a zenekar. Bő tíz évvel később az eredeti énekes nevével ellátott projektben (Vaughn) újfent egyesítették tudásukat a Tyketto fő agytrösztjei, így nem kellett nagy jóstehetségnek lenni ahhoz, hogy megjövendölje az ember: eljön az idő, amikor újra összeáll az eredeti felállás, és lesz még közös albumuk Tyketto név alatt. Ez 2012 tavaszán meg is történt, ugyanis megjelent a Dig In Deep.

Kicsit megijedtem a nyitánytól, ugyanis azt éreztem, hogy a banda próbált haladni a korral és megmutatni, hogy tudják, manapság milyen hangszerelést kell használni, hogy ne tűnjön idejétmúltnak a hangzás, ugyanakkor próbáltak megmaradni a régi önmaguknál is, így sikerült egy kicsit két szék közé esniük. A „Faithless” zaklatott gitártémája, valamint az, hogy egyszerre használják az elektronikus és akusztikus gitárt, kifejezetten tetszetős, és tényleg harapnak a riffek, emellett van a számban egyfajta némileg baljós hangulat (ami modern), viszont a refrén abszolút „régi”, ami a klasszikus időkben biztosan működött volna, de ebben a dalkörnyezetben erőltetettnek hat, és kicsit meg is töri a lendületet. A „Love To Love” esetében is érzem ezt a kettősséget, hiába próbálják feszegetni a határaikat a verzék alatt, ha a refrénre már eltűnik ez a tökösség, és inkább átváltanak biztonsági játékba.

Ekkorra bizony alábbhagyott a lelkesedésem, de szerencsére felcsendült a „Here’s Hoping it Hurts”. Akkora rágógumi-refrénnel, amely esetében kizárt, hogy ne ragadjon bent az ember agyában, és maga a dal is gördülékenyen halad előrefelé, végre semmi görcsösség, és én ezt várom a Tykettótól. A hangulatos „Battle Lines” tovább szélesíti a vigyort az arcomon – húú, azok a finom vokálok, ááhh. A „Fight Left In Me” egy egész pofás gitárszólóval indul, és horzsol, majd a fellazított refrén megint olyan finom, hogy egyből betapad a hallójáratokba, azért a kis spanyolos részért pedig külön jár a piros pont. Az „Evaporate” és a „Monday” esetében is azt érzem, hogy egy magára valamit is adó rádiónak – nem feltétlenül rock, lehet az pop is – műsorra kellene tűznie ezeket vagy legalábbis ehhez hasonló számokat. Ezek a lágyabb zenéket kedvelőknek sem árthatnak meg, ugyanis semmi súlyos részt nem tartalmaznak, csak határtalanul fogós dallamokat.

A címadóval kapcsolatban még nem sikerült megfogalmaznom, hogy mi okozhatja bennem ezt az érzetet, de nem tetszik. A „Sound Off” akár egy Extreme-albumra is felkerülhetne, míg a „Let This One Slide” sem áll olyan messze a bostoniak zenei világától, ám én mégis a kanadai Harem Scaremet hoznám inkább fel párhuzam gyanánt.

A „This Is How We Say Goodbye” pont olyan, amilyenre az ember számíthat a címe alapján vagy ha belegondol, hogy záródalról van szó, és ez a hasonszőrű zenekarok esetében gyakran egy lágyabb hangvételű, lírikus szerzeményt jelent. A finom, visszafogott torzításmentes és az akusztikus gitártól kezdve a zongorán át egészen a vonósokig csatasorba állít sokféle hangszert. Lelket simogató, nyugis, kellemes lezárás.

Ilyen zenekarok esetében kár is lenne listás helyezésekről, illetve eladási mutatókról beszélni, ugyanis az efféle albumok nem annyira a nagy sikerről és a komoly anyagi bevételről szólnak, hanem sokkal inkább az örömteli tényről, hogy egy remek zenekar eredeti felállással készített egy új albumot…

Összegzés
Világszenzációt, szélesebb körű elterjedést, milliós eladást nem kell várni a lemeztől, ugyanis egyrészt a mai világban ezt nem sok zenekar tudja véghezvinni, másrészt a Dig In Deep nem tekinthető megkerülhetetlen mérföldkőnek és alapvetésnek. Kellemes hallgatnivaló, amelyet nagyon szívesen ajánlanék minden olyan érdeklődőnek, aki minőségi, igényes, szinte azonnal ható, fülben ragadó refrénekkel teli dallamos rockzenére vágyik!

Az együttes tagjai:
Danny Vaughn - ének
Brooke St. James - gitár, vokál
Jimi Kennedy - basszusgitár, vokál
Michael Clayton - dob
Bobby Lynch - billentyűs hangszerek

A lemezen elhangzó számok listája:
1. Faithless
2. Love To Love
3. Here’s Hoping It Hurts
4. Battle Lines
5. The Fight Left In Me
6. Evaporate
7. Monday
8. Dig In Deep
9. Sound Off
10. Let This One Slide
11. This Is How We Say Goodbye

Diszkográfia:
Don`t Come Easy (1991)
Strength in Numbers (1994)
Shine (1995)
Take Out & Served Up Live (koncert) (1996)
The Last Sunset - Farewell 2007 (2007)
Dig In Deep (2012)