Főkép

Pergolesi „Stabat Mater” című műve a 18. század legnépszerűbb egyházi kompozíciója volt, amely összehasonlíthatatlanul nagyobb nevet szerzett alkotójának, mint a komoly francia és a könnyed itáliai opera mellet lándzsát törők között kitört, és Querelle des Bouffons-ként elhíresült vitát kiváltó La serva padrona vagy az ifjú nápolyi szerző bármely más vígoperája. Részben ennek köszönhető talán, hogy a vallásos kompozíciók kiterjedt repertoárjából Johann Sebastian Bach művei mellett ezt a liturgikus darabot rögzítették legtöbben lemezre a régi zenével bármilyen szinten foglalkozó előadók. Így aztán választani is meglehetősen nehéz a többnyire egészen kiváló felvételek közül. Ezt a dilemmát segít megoldani a Virtuoso, vagyis a Decca és a Deutsche Grammophon közös, alacsony árkategóriás sorozatában megjelent album, amely a historizáló előadások egyik egyértelműen zsinórmértéknek tekinthető, még 1989-ben készült felvételét adja közre felújítva a több (többségükben kétes hitelességű) „Salve Regina” adaptáció egyikének egészen különleges verziójával.
 
Az 1736-ból származó „Stabat Mater” legendája, mondhatnánk, közismert: a megrendelésre készült, Alessandro Scarlatti évekkel korábbi, akkorra tehát ódivatúnak érzett művét leváltani hivatott kompozíciót korabeli, vélhetőleg félreértett beszámolók szerint halálos ágyán fejezte be Pergolesi – akárcsak közel fél évszázaddal később Mozart a híres Rekviemet. Azonnal feltűnik a mű hallatán az átélt, rendkívül személyes vallásos élmény, ahogy a dallamok feletti tökéletes uralom, az emberi hang bensőséges ismerete is. Mégsem ezért tartják oly sokan Pergolesi „Stabat Mater”-ét a Mária-himnusz legsikerültebb megzenésítésének, és helyezik esztétikai értékét tekintve például Vivaldié fölé, hanem azok miatt a barokkból lényegében a preklasszika felé elmozduló megoldások miatt, melyek szerzője védjegyeivé váltak.
 
A műben ugyanis annak dacára, hogy felfedezhető a barokk egyházi zenében gyakorlatilag kötelező ellenpontos szerkesztés (zömében fugatók), a kettős tagolású aria da chiesa tételek szinte kizárólag az énekhangra összpontosítanak, a zenekari kíséret pedig gyakran egyszerű akkordkíséretté vékonyul. Ezzel a szöveg drámaisága kerül előtérbe, ugyanakkor megtartja áhítatos, jámbor jellegét, s nem csap át operára emlékeztető bravúroskodásba. A feszültséget inkább az Albinoni lassú tételeiben úgyszintén gyakori átúsztatott akkordok kitartott hangjainak disszonanciái teremtik meg, ám Pergolesinél ez az eszköz nem véletlenszerű vagy kitöltő funkciót lát el, hanem a stílus meghatározó eleme.
 
Az Academy of Ancient Music zenészei ehhez igazodva szinte teljesen a háttérbe húzódnak, és hagyják érvényesülni úgy a felemelő, hódolatot sugárzó énekdallamokat, mint a kiválóságukban felülmúlhatatlan szólistákat. Emma Kirkby kristálytiszta hangja James Bowman éteri kontratenorja mellett csodálatosan érvényesül, és ugyan a dinamika itt jóval kevésbé változatos, és a vibrátók használata is kifejezetten visszafogottabb, mint ha modernebb felfogásban (például Claudio Abbado tolmácsolásában) hallgatnánk a darabot, az áttetszőség és a csaknem szélsőséges kifinomultság (a néhol, igaz, kissé vastagnak és már-már túlzottan kisimítottnak ható basszuskíséret ellenére) inkább használ, mint árt a megszólalásnak.
 
Sokkal érdekesebb kérdést vet fel az f-mollba transzponált, és a „Stabat Mater” motívumaiból szintén merítő „Salve Regina” Christophe Rousset és Andreas Scholl-féle interpretációja. Az először 1999-ben megjelent lemezt felemás kritikai reakciók fogadták, melyek részben indokoltnak is tűntek, hiszen Barbara Bonney és a Talens Lyrique a letisztult régizenés előadásmódot a kifejezetten drámai, operába illő atmoszferikussággal ötvözte, a telítettebb, „tradicionálisabb” énekhangok pedig szintén egyfajta romantikusabb modernséget csempésztek az autentikus stílusba. Ami azonban a „Stabat Mater”-nek esetleg hátrányára válhat, az a szólóhangra írt „Salve Reginá”-ban erénnyé nemesül. A szintén 1736-ra datálható, ám a hosszabb kompozíciónál, ha lehet, még személyesebb, ugyanakkor az ellenpontot hangsúlyozottabban használó műben Andreas Scholl rendkívüli egyénisége éppúgy kiteljesedik, mint Christophe Rousset zenekarának francia barokk operákhoz ideális, vibráló előadásmódja.
 
E párosítást akkor is érdemes beszerezni, ha netán mások tolmácsolásában meglenne már Pergolesi utolérhetetlen „Stabat Mater”-e és megindító „Salve Reginá”-ja, ráadásul a lemez nem kizárólag a historizáló előadásmód megszállottjainak ajánlható, mivel velük örök értékekhez juthatunk mértékadó előadásban.
 
Előadók:
Emma Kirkby – szoprán (1-12)
James Bowman – kontratenor (1-12)
The Academy of Ancient Music (1-12)
Christopher Hogwood – karmester (1-12)
Andreas Scholl – kontratenor (13-17)
Les Talens Lyriques (13-17)
Christophe Rousset – karmester (13-17)
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-12. Stabat Mater
13-17. Salve Regina in F minor