Beszámoló: Kettőspont - A Kispolgárokról, másképp - Katona József Színház, 2012. május 24.

A „Kettőspont – AEGON est a Katonában” rendezvénysorozata a színház egy-egy előadása kapcsán játékosan megvitatja a darab felvetéseit – a társulat tagjai és meghívott vendégek segítségével. Gorkij Kispolgárok című darabja kapcsán Grecsó Krisztián írót és Török Ferenc filmrendezőt kérdezgette az est házigazdája, Fullajtár Andrea. A hallgatnivalót Dés László és Dés András, a néznivalót a táncosok: Horváth Zsófia, Rózsahelyi Orsolya, Grecsó Zoltán és Tókos Attila nyújtották; míg Pálmai Anna és Ötvös András részleteket olvasott fel a témába vágó művekből Örkénytől Esterházy-ig. Ez a felsorolás csak azt a jól komponált folyamatot nem tartalmazza, amitől szinte elrepült az est másfél órája.
 
A Kispolgárok, a darab máig érvényes tanulsága: a generációs ellentétek szétverhetik a családot. Ijesztő, hogy mennyire nincs közös nyelve a nemzedékeknek, hogy mennyire nincs figyelem egymás iránt, hogy csak a rutinok és az egymás kedvéért magunkra öltött, ezerszer is megunt szokvány szerepek vannak. Hogy nem tudjuk megszólítani azokat sem, akiknek a létünk köszönhetjük – és hogy hiába is akarnánk, képtelenek vagyunk megérteni felcseperedő utódaink. Hogy a generációk gondolkodásmódjának változása a kiábrándultság létrafokain tett sétaként is felfogható. Mintha valóban értékrendek szisztematikus foszlása látszana: a szépapák keretezett világa a mi szemünkben felfoghatatlan mértékű rabság, a nagyapáink nyakas ragaszkodását bizonyos viselkedésbeli mintákhoz kinevetjük; ha nem is vetjük meg, mint apáink önáltató életszervező hazugságait: a világmegújító naivság és gusztustalan hataloméhség vérfoltosra pöttyözött, kimoshatatlan gondolati szennyesét. Hogy azt végképp ne értsük, mi ellen lázad a lányunk, a fiunk; hiszen bajban lennénk, ha meg kéne fogalmaznunk, miféle mintát adtunk mi át – adtunk-e nekik egyáltalán követhetőt.

Elnézem Pálmai Annát és Ötvös Andrást, ezt a két igen tehetséges fiatalt – és kicsit irigylem is őket. Nem tudom, tudják-e, mennyire jó helyen vannak. Úgy képzelem – a mai színi lehetőségek ismeretében –, hogy a Katona társulatával jutalomszámba mehet együtt játszani. Nyilván itt is megvannak a játszmák, akár bármelyik munkahelyen. Vagy egy családban. A nemzedéki ellentétek - a megértés játékhoz alapvető kényszere, az egymásra figyelés jól tapintható légköre ellenére. De milyen iskola lehet Szirtes Ági, Fullajtár Andrea, Bán János, Bezerédi Zoltán, ad abszurdum Máthé Erzsi, Haumann Péter, Ujlaki Dénes testközeli játékában formálódni, nekik végszavazni! S milyen lehet, ha egy Gothár, Zsámbéki instruálja az ember gyerekét a szerepbe!  Egy biztos, a fiatalok színi jelenléte erős, könnyedén vonják magukra a figyelmet.
 

Török Ferenc oldott, laza önmagával-azonossága, ahogyan hagyja magát válaszolni – ahogyan hagyja megszületni a kérdésekre a választ. Bízva a jelenlétben, a kérdező jóindulatában, a hallgatóság nyitottságában. A darab kapcsán tett megjegyzése: ahogy a szánalma, a részvéte lassan áthelyezkedett az apát játszó Bezerédi figurájára. Persze komoly munka megérteni a szempontjait – bele kell helyezkedni, hogy megérezzük úgymond a „hamisa igazát”. Nem véletlen, hogy ez leginkább akkor sikerül, mikor az ember már maga is apa. Amikor észreveszi magán a tehetetlenség szülte mintákat. Ahogy Török beszél – ahogy szabadkozik, hogy nem a szavak embere… s aztán úgy mesél a legerősebb apai mintáról, a főiskolai évekről, Simó Sándorról, hogy megérezteti velem a veszteséget. Megérzem a számban azt a fémes ízt, amit akkor éreztem, amikor elment olyan, akit szerettem. Az immár kimondhatatlan, s ettől keserítő mondatok ízét, amiket már nem mondhattam ki – legalábbis neki már nem. Eszembe juttatja a magam veszteségeit – és nem hiszem, hogy ember ennél többet kaphat a szavaktól.
 
Grecsó aprólékos körülményessége, ahogyan megalapozza a véleményét – mintha nem hinné el, hogy a hallgatóság követni fogja mondandójának ívét. Minden gondolatmenetét külön alapozná, s akár egy épületet, úgy pakolja rá a tapasztalatok falazatát, a bizonytalanság, a kétely ajtaját és ablakait, a leszűrt tanulságok tetőzetét. Hallgatom, ahogyan beszél, és egyre jobban értem, miért így ír – egyre jobban érteni vélem a Mellettem elférsz megírására provokáló kényszert. A könyvet és az íróját. Ez nagyon nagy ajándék. Látni az író erős figyelmét, amikor a művéből olvasnak fel. A koncentrációt a szemében. Hogy az előadóra figyel, az előadott műre, nem ránk: nem a hallgatóságra, és nem is a ránk tett hatásra. A mélyen átgondolt vélemények embere. De az írásban tapasztaltat. És magán méri, milyen sikerrel. S immár nemcsak a könyvvel, de a jelenlétével is eszembe juttatja a saját családom – hogy miért e formát vette fel az életem. Nem hiszem, hogy kaphattam volna tőle nagyobb ajándékot.
 

 
Hogy aztán döbbenten nézzem az öccse, Grecsó Zoltán a koreográfiába pontos kegyetlenséggel belefegyelmezett, mégis itt-most megszülető spontaneitásnak tűnő mozdulatait, a testtel elmesélt történetet, amit a partnerével előad. Hogy mennyire más nyelven beszél perfekt természetességgel, legalább annyi - ha nem több - tehetséggel, mint a bátyja. S mennyire más ez a modern táncnyelv, mint a gyönyörű, tradicionális néptáncé, amit Horváth Zsófia és Tókos Attila adott elő a két Dés épp megfelelően „távolító” rögtönzésére! Tán nincs is ennél különbözőbb két mozgásvilág – az egyik mintha szavakként sorolná egymás mellé a megtanult szép mozdulatokból az elmesélhető „mondatot”, a másik élő gesztusainkból formál nyelvet, csapongóbb, szabadabb, de épp annyira lekövethető mondanivalóval. Két élő és hiteles megközelítés – metszéspontok nélkül. Grecsó Zoltántól és partnerétől, Rózsahelyi Orsolyától az est legnagyobb ajándéka mégis a koreográfia második előadása, az elidegenítő környezetben megtartott test-beszéd. A „le ne maradj, le ne késd” beteg média-kori élményömlésének egyik legszebb illusztrációja: a távkapcsolóval való „csatornaszörf” zajkísérete mellett (melyet a színen a két fiatal színész biztosított hallatlan beleéléssel, a közönséget többször is megnevettetve); az elidegenítő zajkulissza előterében tánccal elmesélt kapcsolattörténet mintha azt mesélné: manapság a kapcsolat a körülmények ellenére jön létre és marad életben.
 
És a két Dés. Valami hihetetlen ötlet volt e két zenészt elhívni erre az estre. Apák és fiúk, anyák és lányaik – az adott fizikai és szellemi térben helyet követelő generációk egymással játszódása mintha folyvást újratermelné a teljes értetlenség állapotát. De erre a két zenészre mintha mindez nem vonatkozna. Dés László igazi dallamlakó, számtalan arccal, a populáristól a legerősebb free jazzig. Dés Andrásnak mintha a létezés maga lenne ritmusok szakadatlan sorozata – mintha akkor is dobolna, amikor pihen a keze. Legalább akkora – ha nem több – tehetséggel áldott-vert ember, mint az apja. S a két ember együttes improvizációja igazi együtt-rezgés, nemcsak a felolvasott szövegekkel, a táncosok koreográfiáival - egymással is. Grecsó meg is jegyzi: kivételes ajándék látni őket együtt, irigykedik is kicsit, mivel az ember a szüleivel felnőttként jobbára nem csinál semmit ennyire önfeledten. Ők voltak a legnyilvánvalóbb ellenpéldái az est folyamán a „meg-nem-értés” nemzedéki főszabályának. Mert persze valójában az egész program a saját alapvetése ellen ágált. Minden gesztusában hirdetve: vegyük a fáradságot - s ha nem is értünk egyet felmenőinkkel, leszármazottainkkal, kíséreljük megérteni őket, legalább tekintsük a szempontjaikat létezőnek.
 
Nagyon sűrű este volt! Annyi mindent sikerült szövegkörnyezetbe helyezni: a darab, a regény, az említett filmek, a zene, a táncprodukciók – az est ívében az egymásra hatásuk tapintható volt, még ha a közönség nem feltétlenül ismerte is e kontextus minden elemét. Épp ez a hiány lehet a legnagyobb ajándék, számunkra, nézők számára. Hogy ébredjen a kíváncsiság a művek iránt, a „nézd meg, olvasd el, s gondolkodj rajta” kényszere. Egy ilyen este reflexiók csokraként – a megértés elmélyítésén túl - leginkább ezzel ajándékozhat: nézni, olvasni és gondolkodnivalóval. Nem először fogott el az érzés: ezt rögzíteni kéne, hogy ne csak egy színházteremnyi embernek jelenthessen sokat. De mintha az alkotók a kultúra jelenlétében hinnének, nem az archiválásában. A képességben, amely ilyen sűrű estéket teremt. Legyen igazuk!

Fotók: Dobó László