Főkép

A troll név hallatán ma már elsősorban A gyűrűk ura trilógia vagy a Harry Potter történetek jutnak a könyvekkel baráti kapcsolatot ápolók eszébe, pedig Peer Gynt című verses tündérdrámájában a norvég Henrik Ibsen már a 19. század közepén halhatatlanná tette e félelmetes mesebeli lényeket. Ugyan a szatirikus-szürrealisztikus történet egy norvég népmesén alapul, ám a gonosz manók birodalmában kóborló, tétova és döntésképtelen vadász alakját mégis Ibsen műve ismertette meg a szélesebb közönséggel – olyannyira, hogy a Peer Gynt tekinthető a világszerte leggyakrabban játszott norvég színdarabnak. Ismertségéhez pedig nem kis mértékben hozzájárult Edvard Grieg többnyire koncerteken, szvit formájában megszólaltatott kísérőzenéje.
 
Voltaképp a Nemzeti Színházban megrendezett koncert-színház estén is nagyjából ebben az élményben részesülhettünk, persze magától értetődően a színdarab bizonyos odaillő jeleneteivel megtoldva. Mivel az előadást egyszeri alkalomra tervezték, a színészek csupán felolvasták a szöveget, és bár kihasználták a színpadot, ahol ide-oda járkáltak az ezúttal nem a zenekari árokból kísérő, hanem főszerepet kapott muzsikusok között, a díszletek és valódi jelmezek hiányában csupán a darabot jól ismerők tudták követni a történetet. (Amit minden jel szerint magyarul írt meg a szerző, hiszen fordítónak nyoma sem volt a színlapon, habár gyanítom, hogy a dráma szövege Kúnos László és Rakovszky Zsuzsa átültetésében volt hallható.)
 
Stohl Andrást eddig kizárólag a televízióban láttam (műsorainak jellegéből kiindulva szerencsére nem sokat), ezért kifejezetten megdöbbentett, mennyire szépen artikulál, mennyire jó orgánumú, és mennyire hitelesen kelti életre Peert. A két énekes közül is a Peer szerepében színpadra lépő Szegedi Csaba győzött meg igazán – kár, hogy olyan kevés idő jutott neki. A játékot egyébként Alföldi Róbert brechti hagyományokon alapuló rendezése határozta meg, és akadtak valóban jól eltalált pillanatai, viszont egy teljes apparátussal, díszletekkel megvalósított előadásra igencsak kíváncsi lennék. Főleg azok után, hogy Anitra tánca, amely a távol-keleti motívumoktól az orkesztikáig számtalan modern elemet tartalmazott, az est egészen kiemelkedő momentumának bizonyult. (Igaz, itt meg nyilván tömeghipnózis áldozatai lettünk, hiszen a színlapon sem táncos, sem koreográfus nem szerepelt. A hatást mindenesetre kifejezetten lenyűgözőnek találtam, és ezzel a jelek szerint nem voltam egyedül.)
 
Ám nem szabad megfeledkezni róla, hogy a közönség nem annyira Ibsenért és az emlékezetes alakításokért, mint Edvard Grieg csodálatos muzsikájáért érkezett a Nemzetibe, így az efféle kisebb hanyagságok természetesen megbocsáthatók. A Peer Gynté egyértelműen a legszebb tündérzene, amit a romantika korszaka produkált, és kizárólag Felix Mendelssohn Szentivánéji álom nyitánya és szvitje, valamint Csajkovszkij néhány balettzene-tétele fogható hozzá. Az Óbudai Danubia Zenekar ezúttal is bizonyította, hogy az érzelmektől túláradó, csodálatos dallamok és harmóniák tolmácsolásában élen járnak Magyarországon, és senkinek a legkisebb kétsége sem maradhatott afelől, hogy ennél szebben már igazán nehéz lenne megszólaltatni ezeket a varázslatos melódiákat. Ebben Silló István karmesternek is nagy szerepe volt, aki nemcsak hogy rendkívüli beleéléssel dirigálta végig a koncertet, de a színi előadásból is kivette részét.
 
A tempókat, nyilván neki köszönhetően, tökéletesen eltaláltnak éreztem: egyrészt valóban tündöklővé tették az amúgy is tiszta, áradó dallamokat, másrészt a zenekar tagjainak úgyszintén hibátlanul „kézre állt” a darab. Különös pillanatnak számított Aase anyó halála, melynek muzsikáját kétszer is meghallgathattuk – előbb a maga teljes pompájában, hangversenydarabként, aztán a megindító jelenet kíséreteként. Mondanom sem kell, hogy mindkét verzióban másként hatott lenyűgözően, ám annyi vitathatatlan, hogy gyönyörű, fájdalmas muzsika. Nem sokkal előtte csendültek fel a „Manókirály csarnokában” híres taktusai, amit sajnos nagyon nehéz teljes pompájában élvezni, mióta rákaptak a feldolgozására a hard rock és metal zenekarok. Bármennyire hatásos, sőt hatásvadász volt a romantika korában ez a makacsul ismétlődő motívum és annak a végletekig való fokozása, az elektromosan erősített gitárokkal és szintetizátorokkal nem vetekedhet egy szimfonikus zenekar. A kevésbé beavatott körönségnek vélhetően ismerős lehetett még Anitra már említett, fantasztikus táncának zenéje és Solveig kristálypatak csörgedezésére emlékeztetően szép dala.
 
Fantasztikus élmény volt mindezt színpadon megszólaltatva hallani, és – nekem legalábbis – egyértelműen meghozta a kedvemet ahhoz, hogy egyszer tényleges, zenés színházi produkcióként is megnézzem majd a darabot.
 
Szereplők:
Peer: Stohl András / Szegedi Csaba
Solveig: Bánfalvi Eszter / Rácz Zita
Aase: Udvaros Dorottya
Ingrid, a Zöldruhás, Anitra: Péterfy Bori
Dovre, a Görbe, a hang, Memnon, a Gomböntő: László Zsolt
 
Dramaturg: Vörös Róbert
Rendezte: Alföldi Róbert
 
Óbudai Danubia Zenekar
Vezényel: Silló István