Beszámoló: Jazztavasz 2012 - Művészetek Palotája, 2012. május 13.

Nem tudom, hogy kísérleti jelleggel történt, vagy ez már a jövőt tekintve „végleges verziónak” tekinthető, de a Művészetek Palotája szakított a korábbi koncepcióval és a korábban négy külön napra időzített Jazztavasz elnevezésű fesztivált az idén egy nap alatt abszolválta. Ennek az új szemléletnek éppúgy vannak előnyei, mint hátrányai is. Vitathatatlan előnye, hogy a koncertlátogatóknak így csak egy délutánt/estét kellett szabaddá tenniük, ami sokkal könnyebben kivitelezhető. Hátránynak tekinthető viszont, hogy ennyi koncert egymás után befogadói szempontból talán túlságosan sok a jóból…

A kínálatra semmi panaszunk nem lehetett, hiszen a Jazztavasz idei fellépői a fúziós, plugged-in dzsessz legjelesebb hazai és külföldi képviselői voltak. A fellépők között nem éreztem fajsúlybeli különbséget, hiszen valamennyien a műfaj más-más szeletéből adtak ízelítőt, igen magas színvonalon. A fesztiválok többsége azt a menetrendet követi, hogy a zenei rendezvényt „felvezető” zenekarok nyitják. A Jazztavasz nem követte ezt a „hagyományt”, ugyanis már az első fellépőt is nyugodtan nevezhetem nagyágyúnak. A Kinsey-Willis-Borlai Trio nemzetközi szinten is jegyzett formáció. Remek dobosunk, Borlai Gergő két amerikai muzsikussal (Scott Kinsey – billentyűsök és Gary Willis – basszusgitár) együtt zenél ebben a nem csak néhány alkalomra szerveződött együttesben. A koncert során az első közös albumukból kaptunk egy kis ízelítőt. Amit hallottunk, az egyszerre volt hagyománytisztelő és innovatív is. Napjaink trendjének megfelelően produkciójukban nagy szerep jutott a számítógépes háttérnek is. A vitathatatlanul Joe Zawinult követő Kinsey hihetetlen hanghatásokat tudott elérni a billentyűs hangszere és a laptopja „házasításán” keresztül. A trió műsora végig energikus, üresjáratok nélküli produkció volt. Egymást félszavakból is értő zenészeket láttunk a színpadon, és amit a színpadon műveltek, azzal igen magasra tették a mércét a fesztiválon utánuk színre lépő előadók előtt.

A nap általam legnagyobb kíváncsisággal várt koncertje a The Syndicate – Tribute to Joe Zawinul fellépése volt. Nem is okoztak csalódást – de ne rohanjunk ennyire előre… A most hallott és látott (nagyon fontos volt a látvány is!) formáció szinte azonos volt azzal a csapattal, amely 2008-ban már járt nálunk. Megnéztem a korábbi stáblistát és mindössze egy eltérést találtam: a négy évvel ezelőttiben nem láttam a gitáros Munir Hossn nevét. Sajnos már lassan öt éve nincs közöttünk a dzsessz és a billentyűshangszeres játék egyik legnagyobb hatású megújítója, a komponista és zenekarvezető Joe Zawinul. De a szellemi és zenei örökségét tovább élteti az a csapat, amelyet most újra láthattunk egy magyarországi színpadon. A repertoárjukban felelevenítették Zawinul egykori kompozícióit, köztük több ritkán hallott darabot, illetve a jelenlegi zenekartagok saját szerzeményei is elhangzottak. Érdekes volt hallani, ahogyan a világ számos pontjáról származó muzsikusok egy közös nyelvet beszéltek. Esetükben csupa nagybetűvel írhatom, hogy a ZENE nyelvét. Nem egyszerű feladat azonban annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy milyen zenei stílust képvisel a The Syndycate. Ugyanis a dzsessztől a fúziós zenéig és a világzenéig minden jellemző rájuk. Az igazi feleletet azonban nem tudom, hiszen annyi gyökérből táplálkozik a zenei világuk, hogy nehéz megmondani, melyik a főgyökér… A filozofálást félretéve azt kell mondanom, hogy a The Syndycate olyan produkcióval lépett színpadra, amely után az ember elégedetten távozott a teremből. Azt hiszem, hogy a legtöbb embernek a fejében mindössze egyetlen kérdés maradt az előadás után: miért lett vége ennek a koncertnek?

A folytatásban némi programütközés volt, ugyanis amíg a Fesztivál Színházban az eNerd – post 9:30 Collective játszott, addig az Üvegteremben a Rozsnyói Péter Trió zenélt. Az utóbbi mellett döntöttem, így a másikról nincs információm. Az eleve kisebb befogadóképességű teremben hozzávetőlegesen negyed házzal indult a trió (Rozsnyói Péter – zongora, Orbán György – bőgő, Mohay András – dobok). Számomra úgy tűnt, hogy valamilyen oknál fogva „keringtek” az emberek a Műpa rendszerében. Lehet, hogy nem találták az Üvegtermet…? Nem tudom, de tény, hogy volt érdeklődés erre a koncertre is. A rendezők kizárólag az egyes számok utáni rövid szünetekben engedtek be újabb embereket a terembe, és néhány szám után ki lehetett volna tenni a telt ház-táblát.

Rozsnyói triója egészen más világot képviselt az előző produkciókhoz képest. Igazi, hamisítatlan akusztikus dzsesszt hallhattunk. A fiatal és nagyon lelkes muzsikusokból álló formáció bebizonyította, hogy éppen úgy otthon van az elmélyült, lírai kompozíciók tolmácsolásában, mint az energikusabb darabok előadásában. Rozsnyói a partnereivel, Orbán Györggyel és Mohay Andrással – akik ketten az egyik legkeresettebb hazai ritmusszekciónak számítanak – már 6. éve játszanak együtt, így nem véletlen, hogy összeszokott, érett formáció érzetét keltették. Az elhangzó művek többsége Rozsnyói 2010-es, debütáló, Autumn Witch című albumáról származott. Jó volt hallgatni őket: bebizonyították, hogy mindenféle elektromos kütyük nélkül is lehet nagyon színvonalasat alkotni.

A Jazztavasz utolsó fellépője, a The Yellowjackets már szinte a legenda kategóriába tartozik, hiszen az amerikai zenekar története egészen a ’70-es évek második feléig nyúlik vissza. Abban az időszakban kezdte el építeni a formáció alapjait Russel Ferrante billentyűs. Az elmúlt évtizedek során világhírűvé vált a zenekar és a mai napig kedvelt vendégei a világ koncerttermeinek. A hallottakat értékelve azt kell mondanom, hogy hozzánk egy nagyon átgondolt és érett produkcióval jött az együttes. A közkívánatra közel kétórásra nyúlt koncertjük során a fúziós dzsessz minden szépségét megmutatták nekünk. A műsor során gyakran változott a „színpadkép”, ugyanis mindig volt kiálló muzsikus vagy muzsikusok. Ebből fakadóan szinte mindenféle felállásban hallhattuk zenélni őket, de persze a legnagyobb élményt a négy művész együttes jelenléte jelentette.

Úgy gondolom, hogy a zenekar sikerének a titkát úgy lehetne definiálni, hogy egyenrangú zenészek olyan összetartó, rokon ízlésű és gondolkodású közösséget alkotnak, amelynek tagjai éppoly fontosnak tartják, hogy mindig magas művészi színvonalon alkossanak, mint hogy szórakoztassák a közönségüket. Hiába jártak az óramutatók éjfél körül, a lelkes közönség nem akarta hazaengedni a szintén nagyon lelkes muzsikusokat. A mostani fesztivál alatt a The Yellowjackets érdemelte ki a „legtöbbször visszatapsolt zenekar” címet.

Közreműködtek:

Kinsey-Willis-Borlai Trio:
Borlai Gergő – dob
Scott Kinsey – billentyűsök
Gary Willis – basszusgitár

The Syndicate – Tribute to Joe Zawinul:
Paco Sery – dob
Sabine Kabongo – ének
Aziz Sahmaoui – ének, ütőhangszerek
Jorge Bezerra – ütőhangszerek
Alune Wade – basszusgitár
Émile Parisien – szaxofon
Thierry Eliez – billentyűs hangszerek
Munir Hossn – gitár

Rozsnyói Péter Trió:
Rozsnyói Péter – zongora
Orbán György – bőgő
Mohay András – dobok

The Yellowjackets:
Bob Mintzer – szoprán- és tenorszaxofon, basszusklarinét, EWI
Russell Ferrante – zongora, billentyűs hangszerek
Felix Pastorius – basszusgitár
William Kennedy – dob