Főkép Ezt a könyvet nem tekinthetem a szó hagyományos értelmében vett kriminek, ugyanis Karin Fossum számára a bűntény, és a tettes utáni nyomozás pusztán ürügy, lehetőség arra, amiért valójában nekifogott az írásnak. Ez pedig szerintem nem más, mint a szereplők életének, kivált lelki életének bemutatása, változása. Más mondjuk ilyen célból szépirodalmi művet tesz le az asztalra, de szerintem Fossum meglátta a lehetőséget a krimiben, hiszen itt rendre olyan események történnek, amelyek messze eltérnek a megszokott hétköznapoktól, vagyis egyfajta katalizátorként felgyorsítják azokat a változásokat, amelyek ott vannak az érintettekben, de megszokásból, lustaságból még sokáig nem kerülnének előtérbe.
 
A könyv első részében például egy házaspár (Reinhardt és Kristine), jobban mondva a feleség problémáit ismerjük meg alaposabban, aki sok-sok évnyi házasság után egyre kevésbé tud együtt élni férjével. Nehezen viseli annak fura szokásait, ellenkezést nem tűrő modorát, gyerekvállalást ellenző hozzáállását. A fordulópont akkor következik be, amikor vasárnapi sétájuk közben halott kisfiút találnak. Reindhardt számára ez nagy kaland, fontosnak, már-már különlegesnek tartja magát, hiszen ő az egyik szemtanú, aki nélkül a rendőrség biztosan nem boldogulna. Az asszony azonban ettől csak még jobban kiábrándul, és lassanként megfogalmazza magában a saját életre való igényét.
 
De ugyanilyen mélységben tálalja nekünk Fossum a gyermekét elvesztő anya gyászát, a férfiakhoz vonzódó tanár világnézetét, önmaga vállalását, vagy mintegy mellékesen a külföldi vendégmunkásokról kapunk beszámolót, ami jóval alaposabb az „idegenek, akik nem beszélik a nyelvünket” felfogástól. Egyszóval mindennel foglalkozik, ráadásul a vártnál jóval terjedelmesebben, így a nyomozás némileg háttérbe szorul, a két zsaru (Sejer és társa, Skarre) szerepe pedig kevésbé hangsúlyos a történetben, mint az egyébként indokolt lenne. Az meg már valóban szokatlan, ahogy egymással beszélgetve próbálnak egyfajta konszenzusra jutni az elkövetővel szemben követendő társadalmi fellépésről. Tény, az egyik csúcspont a regényben Sejernek jut, amikor kifejti, miért fontos számára a tettes okainak megértése, miért nem elégszik meg pusztán a kézre kerítésével.
 
Hangulatát tekintve igazi északi a regény, kicsit komor, kicsit befelé néző, de amikor eljutottam az utolsó oldalra úgy éreztem, ismét kaptam valami pluszt a skandinávoktól, gondolatokat, töprengenivalót az életen. Köszönöm.