Beszámoló: Voices of Destiny, Xandria és Epica - Club202, 2012. május 13.

Vasárnap lévén nem számítottam túl nagy tömegre ezen az estén a Club202-ben, ahol is a fő attrakció, a németalföldi Epica előtt két német (alföldi nélküli) zenekar lépett fel, melyek szerepüknek megfelelően tökéletesen felhevítették az amúgy már nagyon izgatott közönséget.

Először az igencsak fiatal átlagéletkorú Voices of Destiny lépett a színpadra. Nem mondom, hogy rosszak voltak, mert ez nem lenne igaz, de olyan nagy extrát nem tudtak mutatni: női énekes a fiúk előtt ugrálva, táncolva, énekelve. Valóban el lehet hallgatni őket, ha az ember elmegy a rendezvény elejére, de az biztos, hogy nem fogok tőlük az italomat otthagyva a nézőtér közepére rohanni. Talán majd az évek meghozzák nekik a kellő egyéniséget, tapasztalatot és kisugárzást.

Utánuk ismét egy keményebb, ugyanakkor dallamos és profin összerakott zenét játszó csapat következett, a Xandria. Az 1997 óta létező zenekar jelenlegi énekesnője, Manuela Kraller 2009-ben csatlakozott az együtteshez, és láthatóan kiváló választás volt. Ezen az estén a fiúk a stílusban megszokott fekete kontrasztjaként fehér ruhát vett fel, ami szinte vibrálóan hatott a színpadon. Persze ez a vibrálás cseppet sem tudta elhomályosítani a hölgy teljesítményét, hiszen a Xandria dalai nem éppen egyszerű, kisiskolásoknak való énektémákkal vannak tele – Manuela torkából azonban tökéletesen hangzott fel szinte minden egyes hang. A banda egyébként a majd’ öt év szünet után megjelent albumának bemutatóját is tartotta egyben, amely már teljes egészében Manuela közreműködésével és egyéniségére íródott. Így a nyolcszámos koncert túlnyomó részében erről a lemezről játszottak dalokat, és csak az utolsó két szerzemény került ki a régebbi albumokról.

Ha azt mondom, hogy nagyon meglepődtem, akkor nem árulok el túl nagy titkot. Annyira nem készültem a Xandriából, engem elsősorban az Epica érdekelt, de már a németek első akkordjainál, a klip alapjául is szolgáló „Valentine”-nál is éreztem, hogy ez hiba volt, később pedig egyértelművé vált, hogy ezen túl figyelnem kell azt a nagy X-et. Hihetetlen erővel, profizmussal és lelkesedéssel adták elő dalaikat, amik élőben még lehengerlőbbek voltak, mint a lemezen: ezek a fiúk aztán tudnak zenélni, élvezik, amit csinálnak és még a hangulatot is szeretik gerjeszteni. Itt van például a gyerekképű Philip Restemeier, de a dobok mögött ülő Gerit Lamm is jó kis ütemben veri a dobokat, miközben a basszust Nils Middelhauve zúzza neki rendesen, Marco Heubaum pedig remekül mutat a fehérruhás, a metal Hófehérkéjének látszó Manuela mellett, aki szerénysége ellenére is tudja hergelni a tömeget, miközben az éneke egyáltalán nem bicsaklik meg. A zenekar nagyon jól megfogta a tömeget bonyolult felépítésű, dallamos énektémájú dalaikkal, amik azokat is képesek rabul ejteni, akik esetleg már sablonosnak gondolják az efféle Nightwish-utánzatokat. Hiszen a koncerten még jobban átjön a zenészek egyénisége, és itt láthatóan ők is jól érezték magukat, amivel csak még tovább fokozták a hangulatot.

Röviden szólva, várjuk már, hogy a német Xandria ne csak vendégként, de fő attrakcióként is elérkezzen kis hazánkba, mert ezen az estén is bebizonyították, hogy úgy is megállnák a helyüket.

Végül elérkezett az est fő zenekara, az Epica is, akik nem bízták a véletlenre a csillogást: a Club 202 fénytechnikája mellé bepakolták még a saját felszerelésüket is, ami alulról világította meg a holland banda tagjait és hihetetlen látvánnyal kápráztatta el a közönséget. Ha esetleg egy kis időre el is kezdtük volna őket sajnálni a Xandria teljesítménye után, akkor az Epica már a fénytechnikával is nyilvánvalóvá tette, hogy nem kell őket sajnálni, nem hiába azok, akik. A banda szereti Magyarországot, hiszen minden évben eljönnek és rendszeresen nagy bulit csapnak. És ne felejtsük el eddigi egyetlen szimfonikus koncertjüket, a The Classical Conspiracyt, amit a Miskolci Filharmonikusokkal közösen tartottak és amivel az eddigi legjobb, legteljesebb hangzást érték el.

Ettől függetlenül nem kell őket félteni akkor sem, amikor csak samplert használnak a különleges sávok megszólaltatásához, hiszen ők maguk olyan sokat hozzátesznek az egészhez, hogy nem rójuk fel hibának a női kórus vagy a vonósok hiányát. Ezen az estén is ez volt a helyzet: a hihetetlen fényshow-val megtámogatott fellépés elején egy jó ideig egy szót sem szóltak a közönséghez (én pedig kezdtem is csodálkozni, hiszen ők mindig elég közvetlenek, pláne egy olyan helyen, ahol a hallgatóság ennyire elérhető közelségben van), de már itt is erősen megragadták a rajongókat. Az egész este áradó füst remek díszletet alkotott, és a különböző reflektorok fénye hihetetlen atmoszférát teremtett, miközben a színpadon vadul tombolt az öt fickó és egy nő. Végül pár szám után Simone és a hörgős-gitározós Mark is elkezdett a közönséggel beszélgetni. És főként Mark részéről kell szó szerint venni a beszélgetést, mert ő nemcsak látszólag várt válaszokat a kérdéseire, hanem mindig viccesen reagált egy-egy bekiabálásra.

A koncert alapja az Epica legújabb albuma, a Requiem for the Indifferent volt, így hát több dal is megszólalt az új szerzemények közül, példaként csak a „Deter the Tyrant”-et, a „Storm the Sorrow”-t vagy a „Serenade of Self-Destrucion”-t említem. Ami szerintem nagyon könnyen megkülönböztethetővé teszi ezeket a számokat, azok az egyéni szólók, amik a koncerten iszonyatosan jól szóltak – bárki is tépte, ütötte vagy verte a hangszerét, az biztos, hogy nagyot durrant! Persze előkerültek a régi, klasszikus dalok is, mert ezek nélkül nincs is Epica-koncert, így hát többek között megszólalt a „Blank Infinity”, a „Cry for the Moon”, a „Sancta Terrá”-ban pedig Simone még énekeltette is a közönséget. A ráadásblokk közben pedig olyan bevadult, főként a dobok mögött ülő Ariën van Weesenbeektől származó szólórészt hallhattunk, amire aztán biztos, hogy mindenki azonnal felkapta a fejét.

Nem igazán jártam eddig Epica-koncertekre, és ezt kb. két dal után meg is bántam. Hiszen a zenekar nemcsak látványos fénytechnikával készült, de Simone csodálatos megjelenése és énekhangja élőben még inkább elvarázsolja a hallgatót, az alapító Mark Jensen magas és mély hörgéseinek váltakozása szédítő erővel csap le, miközben Isaac Delahaye is iszonyatos módon tépi ki gitárjából a jobbnál jobb dallamokat, Yves Huts alaposan zúzza a basszust, Coen Janssen pedig jobbra-balra forgatja a szintetizátort, és nagyon jól hozza az effekteket. A dobok mögött ülő Ariën pedig…, na, ezek alapján már el tudjuk képzelni, hogy mit is művelhet.

A lényeget összefoglalva: mindenképpen érdemes ellátogatni egy Xandria- és Epica-koncertre, mert a zenekarok nagyon jó hangulatot teremtenek, és a profi hangzás mellett a zenészek személyisége sem hagy kívánnivalót maga után!