FőképFülszöveg:
A Titanic tragikus történetét az elsüllyedése óta eltelt hosszú idő ellenére mindenki ismeri, de a túlélők mentésében meghatározó szerepet játszó magyar orvos, az események idején világhírnévnek örvendő dr. Lengyel Árpád neve és élete azóta - Magyarországon is - évtizedekre feledésbe merült.
A Titanic és a magyar doktor történetét a Carpathia hajó kapcsolja össze, amelynek orvosaként a magyar fiatalembernek meghatározó szerepe volt a szerencsétlenül járt Titanic utasainak mentésében. Ki volt ő? Hogyan került a Carpathiára? Hogyan folytatódott élete a hősies, önfeláldozó mentés után, ami igen fiatalon tette próbára?
 Mindez kiderül a könyvből, amely vázlatosan a 20. század elejének orvosi valóságát, a hazai mentőszolgálat fejlődését is bemutatja - hiszen dr. Lengyel Árpád itt is maradandót alkotott. 2012 áprilisában 100 éve, hogy a Titanic katasztrófája kapcsán a magyar orvos világszerte ismertté lett. 100 éve, hogy családok sora említi nevét hálával és szeretettel - hisz a túlélők leszármazottai is neki köszönhetik az életüket. Épp ideje, hogy hiteles forrásból, teljes körűen megismerjük az életét. Unokája, dr. Reich Márta ragadott tollat, és gyűjtötte össze a családi és történeti relikviákat, hogy nagyapjának méltó emléket állítva mutasson a mának egy valódi hőstörténetet.

Részlet a könyvből:
A New York Times a megérkezés estéjén több személlyel, köztük a nagyapámmal is interjút készített a történtekről. Részlet az első beszámolóból, amely híven tükrözi a megrendültséget és a döbbenetet:

New York Times, 1912. április 19.

Lengyel Árpád, a Carpathia hajó orvosa a múlt éjszakai megérkezésükkor az alábbiakat nyilatkozta a Times riporterének:

„Az előző éjszaka sötét és ködös volt, de a ka-tasztrófa éjszakáján nagyon tiszta, gyönyörű volt az idő. A kabinomból a fedélzetre jöttem Rostron kapi-tány hívására, aki a szörnyűség hírére minden segítő kezet a fedélzetre parancsolt, az addig sötét hajót fényár borította el. Megtettük az előkészületeket minden lehetséges elsősegélyhelyzetre. A fedélközbe voltam beosztva, amelyik a befogadóhely volt. A kapitány elrendelte, hogy készítsenek 1 000 főre kávét, mi pedig a teljes műtős ruházatot és mindenféle felszerelést kikészítettünk a jól felszerelt orvosi készletből.

Az emberek, akik az első mentőcsónakban ültek, annyira át voltak fagyva, hogy tehetetlen állapotban emeltük őket a fedélzetre a fedélzetmester székének segítségével. Néhányuknak kávét, másoknak konya-kot, átmelegítő masszázst adtunk. Bár orvos vagyok, aki hozzá van szokva szörnyű helyzetekhez és látvá-nyokhoz, minden képzeletet felülmúlt, amit láttam.

Borzalmas volt, még az én számomra is. Néhányan estélyi ruhát viseltek, néhányan pizsamát, de mindannyian sokkos állapotban voltak, mint Mr. Daniel, egy philadelphiai bankár, akinek saját öltönyömet adtam oda. Sokan sebesültek voltak, feltehetőleg ugrás közben szerezték a sérüléseket. Mivel fertőzéses eset nem fordult elő a hajón, a nagyszámú megmentett se¬besült és gyengélkedő miatt megnyitottuk az izolációs kórtermet, és több kabint is átalakítottunk kórteremmé.

Sok olyan gyereket mentettünk ki a mentőcsóna¬kokból, akiknek nem voltak ott a szüleik. Négy esetben történt meg az, hogy a gyermekek és anyák külön mentőcsónakban menekültek meg, és akkor találtak egymásra, amikor egyesítettük a menekülteket a fedélzeten. Találtunk négy férfit, akik 2-3 órát úsztak a jeges vízben. Ketten tengerészek voltak, egy utas és a negyedik a másodtávírász volt. Bár ezek a férfiak automatikusan úsztak, és tartották ki a fejüket a felszín fölé, mentálisan azonban eszméletlenné váltak attól a felismeréstől, hogy megmenekültek.

Amikor a fedélzetre emeltük őket, úgy tűntek, mintha halottak volnának. Levágtam róluk a ruháikat, és befektettem őket egy meleg luxuskabinba, ahol nagyjából 12 óra múltán tértek magukhoz.”

A Kiadó engedélyével.