FőképA Ringu az a film, amiben életem egyik legijesztőbb horrorjelenete található. Elnézve a mindenféle pontozós listákat, valószínűleg nemcsak én vagyok így ezzel.

A film gyermekien idilli jelenettel indít: két barátnő próbálja egymást megijeszteni, miközben persze van némi célzás egy szerelmi szálra is. De mitől tud félni két tinédzser? Egy videokazettától, természetesen. Így 2012-ben mondjuk ez még igaz is lehet (a film persze jóval korábban készült, de még akkor is), hiszen a mágneses adatrögzítés legalább annyira elavult, mint egy mángorlógép pár tíz évvel ezelőtt. És mángorlót is láttunk már ölni, bármit is csináljon egy ilyen. Sőt liftet is. Meg a gépek általában gonoszak, amire legkésőbb a Terminátor környékén bárki rájöhetett. De hogyan tud ölni egy videokazetta?

Az biztos, hogy a megtekintése elengedhetetlen ahhoz, hogy megfoganjon az átok, tehát a film elején legalább egy szereplő már látta – szegény nem is él túl sokáig. Viszont van egy riporterként dolgozó unokatestvére, aki ráúszik a témára. A riporter egyedülálló anyuka egy fiúgyermekkel. Úgy látszik, Hideo Nakatának gyengéje ez a típus. Természetesen a kisgyermek is veszélybe kerül, így az anyukának nem marad túl sok választása. Szerencsére azért az apuka is segít neki.

Megindul a nyomozás. Az egyébként nem túl jó minőségű kazettáról nagyjából annyi derül ki, hogy legalább még egy fiatal nő szerepel a filmben. A szálak egy eldugott szigetre vezetnek, ahová tájfun közeleg, az idő meg szorít, ugyanis mindenkinek egy hete van, hogy feloldja az átkot, mielőtt meghal.

De mégis mi a titka a filmnek? Egyáltalán mitől horrorfilm? Nincsenek benne szörnyek meg zombik, sőt olyan igazi rémisztő dolog sincs benne. A vér sem folyik patakokban, sőt szinte egyáltalán nem. A film elején elhangzott tinédzserpletykára alapozva kell tehát félnünk. Jó lenne azt mondani, hogy az anyukát játszó Nanako Matsushima alakításától hihető az egész, de nem mondhatom. Biztos vagyok benne, hogy nem ez élete legjobb alakítása. Az apukát játszó színészt már láthattuk szamurájos filmekben, s talán ezért van, hogy őt én jobbnak találtam. Ám a film mégis félelmetes. Egyrészt a rendező igyekezett kihozni a legtöbbet a színészekből. Másrészt pedig szép lassú a film, ami – köszönhetően a jól eltalált, de mégsem kapkodós vágásnak – valahogy mégis ritmusos. Szín nincs sok a műben, hiszen a képekben egyértelműen a szürke és a kék dominál – talán ez Nakata másik gyengéje.

A Ringu még így, európai szemmel nézve is érthető és félelmetes film, ami nem véletlenül ihletett egy amerikai remake-et – ami szintén nem rossz – meg folytatást, meg előzményt, hogy az utolsó jelenetből született mémekről már ne is beszéljünk.