Főkép

Azt hittem, már lecsengett a retrohullám, legalábbis elvonulóban van az áradat, de kezembe került ez a könyv és kiderült, hogy a retro örök. Vagy ha nem is örök, de elérte a mesekönyvek világát, és részben meghódította azt. Claude 2011-ben kezdte pályafutását, és pillanatok alatt belopta magát a gyermeki szívekbe – nem kis mértékben ennek az enyhén múltbéli íznek köszönhetően.

A dundi, micisapkát és pulcsit viselő kutyus, egyszóval Claude nagyjából ugyanolyan kíváncsi természet, mint egy élénk fantáziájú gyerek, és nagyjából annyit is tud a világ dolgairól, tehát nem csoda, ha folyton kalandokba keveredik, ráadásul a kalamajkák egy részét – puszta jó szándékból – ő maga okozza. Teszi mindezt egy olyan környezetben, amely talán tőlünk sincs túl távol, hiszen a Csudajó Park akár a hetvenes-nyolcvanas évek magyar ifjúsági filmjeinek valamelyikében is fő helyszín lehetett volna.

Könnyen el tudom képzelni, ahogy Kavics, miután összebarátkozott a nyolcház többi gyereklakójával (merthogy a könyv végére nagyon is összebarátkoznak), egyszer a Csudajó Parkban járva megpillantja Bámulatos Baltazár hatalmas, csíkos sátrát, és süvöltve rohan végig az utcákon, hogy egyszerre tudassa az egész világgal: „Cirkusz! Cirkusz jött a parkba!”

Claude persze nem tesz ilyesmit, ő inkább az első adandó alkalommal bebújik a sátor alá és alaposan körülnéz. Mivel nem csupán kíváncsi gyerek, de együgyű felnőtt is lehetne, nem bírja elviselni, hogy minden csupa por és még a torták is rosszízűek – nagy hirtelenjében kitakarít, elmosogat és kidobja az említett (ál)süteményeket. Ezzel simán tönkreteszi a délutáni előadást, csak hogy társa, Bolyhos Zokni uraság segítségével megmentse azt. Itt jegyzem meg, hogy nevéhez illően Bolyhos Zokni uraság a világ legtermészetesebb módján egyszerűen csak egy zokni, amely bolyhos.

Feltételezem, hogy Claude karakterének lehet valamilyen élő mása, mintája. Ez a minden lében kanál, zoknival játszadozó, dundi és kíváncsi kutya akár valós kis cukipofa is lehetne, ha megfosztanánk mesebeli tulajdonságaitól. Valóságosságára utal a köszönetnyilvánítás is: „Betti nagyinak és az ő jutalomfalattal teli retiküljének.”

Egészében véve a könyv szeretni való mű. Furcsasága, hogy bár brit szerzőtől kaptuk, erős franciás beütéssel bír. Valószínűleg emiatt éreztem úgy a végén, mintha betömtem volna három francia krémest gyors egymásutánban. Nem kizárt, hogy a kötet sohasem lesz a felnőttek kedvence, ám a gyerekeket ez remélhetőleg nem zavarja, hiszen mégiscsak ők a célközönség. Mármint a középkorosztály, mert hároméves fiam érdeklődését egyáltalán nem keltette fel. Ezzel szemben majdnemkilenc lányom egymás után ötször olvasta el, és amikor rákérdeztem, hogy mi tetszik benne, csak annyit mondott: „Az egész.”