Főkép Az újrakezdett sorozatban első ízben került kezembe olyan Asterix történet, amihez korábban még nem volt szerencsém. Ez mindenképpen örvendetes fejlemény, mert azt jelenti, hogy a sűrűn hangoztatott gazdasági válság ellenére Asterix velünk marad, és nem kell nélkülöznünk kalandjait. Merthogy a dilis rómaiak nem ülnek nyugton tábori székeiken, és miközben a menetrendszerűen begyűjtött kék foltjaikat ápolják, illetve a hiányzó sisakokat pótolják (ezt a „bájos” szokást Obelix egy korábbi kirándulás alatt vette fel)... szóval miközben éppen a morált próbálják felhúzni a bányából, az éppen soros intrikus (kinek neve Intricus) feltalálja a csodafegyvert: gall vész ellen gall vezérrel kell harcolni. Persze a klasszikus oszd meg és uralkodj elv alkalmazása nem is olyan egyszerű, ha a legyőzni kívánt ellenfél állandó varázsnedű utánpótlással rendelkezik.
 
Persze ez sem lehet akadály egy törtető szárnysegéd számára, így rövid fejtörés után megszületik a nagy ötlet: druidátlanítani kell ezt a rakonca gall törzset, és teljessé válik Róma békéje, ami nem csupán a lázadozás végét, hanem a rendszeres adóbefizetés kezdetét jelentené. Úgy tűnik, mind Intricus, mind parancsnoka, Angelus centurió figyelmét elkerülte az a hadseregben köröztetett márványjegyzék, amelyen épp az ilyen akciók hátulütőiről szólnak a vésetek, így visszatérő humorelemként, vagy ha úgy tetszik, drámai gócpontként is tekinthetjük a bátor vállalkozást, aminek célja Panoramix elrablására. Ebből aztán olyan kalamajka kerekedik, ami nem csupán kitart a kötet végéig, hanem remek lehetőséget biztosít mind a szóviccek, mind a humoros jelentek halmozására. A fa és a bagoly kettőse például kifejezetten mókás, aztán kifejezetten látványosak a druida varázsitalok fizikai megnyilvánulásai. De az ókori agyturkász figurája sem utolsó – és még hosszan sorolhatnám.
 
Az is visszatérő elem, hogy a külvilág (értsd nem falubeliek) értetlenül áll Obelix derékmérete előtt. Illetve annak pontos meghatározása okoz újfent véleménykülönbséget, mert míg a tulajdonos karcsúnak érzi magát, mindenki más daginak, ne adj isten kövérnek tartja. A következmények hol pofonokban nyilvánulnak meg, hol pedig még maradandóbb módon. Miközben az iskolás korú rajongók önfeledten végigkacagják a gall páros legújabb kalandját, a felnőttek mindezt megtetézhetik magvasabb gondolatok forgatásával a fejükben. Itt van például a romanizálódás kérdése, amit manapság a globalizációval helyettesíthetünk be. Ennek szükségességét szerintem kevesen vitatják, ellenben a mértékét már igen. Ezzel a problémával küzdenek a történetben szereplő behódolt gallok, akiknek vezére annyira római akar lenni, hogy sem a józan ész, sem embereinek akarata nem érdekli. Gallfalvában szerencsére nincs ilyen gond, ott inkább a zeneszolgáltató kisiparos ténykedése okoz közfelháborodást, de egyszerű emberekről lévén szó a kérdést hamar megbeszélik.
 
Mivel nem láttam a korábbi magyar kiadásokat (tudtom szerint ez már a harmadik verzió), csak közvetett információkkal rendelkezem a változásokról. A színekben ismét történtek módosítások, és persze a fordítás is más. Ez utóbbival semmi bajom, mert ugyan nincsenek benne rímes párbeszédek, ellenben a móka és kacagás szinte folyamatos. Ezen mondjuk nincs miért meglepődni, hiszen talán ez a legviccesebb az eddig megjelent hét kötetből. Olyan, mintha a korábbi körutazásokban megfáradt hőseink alaposan kiengednék a gőzt.