Főkép


Az amerikai krimiíró, Raymond Thornton Chandler neve természetszerűleg összeforrott magánnyomozója, Philip Marlowe alakjával. Mondat vége, pont. Vagy ne egyszerűsítsünk le ennyire egy életművet? Hiszen Chandler az évtizedek során írt novellákat, fantasztikus témájú rövid történeteket, forgatókönyveket, antológiákat és jelentős újságcikkeket. Mégis mindannyian Marlowe eseteiről ismerjük őt, s nem véletlenül, hiszen a krimi műfaja az a régió, ahol legjelentősebb művei születtek, melyek egy korszak stílusát, gondolkodásmódját határozták meg a bűnügyi irodalom területén. Magánnyomozója az idők során kész mintakarakter lett: a magányos, keménykötésű, néhol érzelgős, néhol közömbös, vonzó titkokkal terhes, egyszer elidegenítő, másszor az olvasói lelkiismeretet megtestesítő férfialak, aki attitűdjében olyan poros, mintha kétszámjegyű évtizedek forgácsolnák fáradt tekintete mögött, de főnixszerűen képes a megújhodásra. Nem egyszerű figura ő, aki majdnem 8 nagyregény főszereplőjeként (az utolsó befejezetlen maradt, legalábbis Chandler részéről) képviselte szemléletesen az 1940 és 1960 között eltelt kerek két (amerikai) évtizedet.
 
A hugica (amely korábban A kicsi nővér címmel más kiadónál már kiadásra került) a Marlowe-sorban az ötödik regény, 1949-ben jelent meg az Egyesült Államokban, története tulajdonképpen a Bay City Blues című 1938-as novellán alapul. Philipe Marlowe poros és kiábrándítóan lehangolt irodájában váratlanul telefont kap egy fiatal hölgytől, aki sürgős megbízást akaszt a nyakába. Orfamay Quest pár perccel később személyesen is tiszteletét teszi. Elmondása szerint egy isten háta mögötti kisvárosból utazott Los Angeles-be, mivel bátyja hónapok óta nem ad életjelet magáról. Marlowe dolga lenne megtalálni a szőrén-szálán eltűnt Orrin bátyikót. A detektív vonakodik ugyan - nem csupán a nevetséges 20 dolláros fizetség miatt -, ám csak megesik a szíve (meg hát dolga sincs éppen) a nebáncsvirág Quest kisasszony kétségbeesésén, ezért útnak indul. Baljós sejtelmei azonnal beigazolódnak, amikor Orrin utolsó szálláshelyén rögtön hullába botlik. Ettől kezdve pedig már csak sodródik az eseményekkel: nyomában, sőt nyakában a rendőrséggel újabb holttest akad az útjába; kiderül, Orfamay Quest-nek van még egy testvére, aki éppen a csúcsok felé tör színésznőként; valamint egy titokzatos fényképes zsarolás is belekeveredik az ügybe. Philip lába alatt így hát rendesen ég a talaj, s kérdés, képes-e úrrá lenni az eltűnésként indult, ám gyilkosságokba torkolló bűnügyön.
 
Hát persze, hogy képes. Philip Marlowe nem az a nyomozó, aki csak úgy feladja, vagy aki nem képes kivágni magát a legszorítóbb helyzetekből. Sármja is ebben áll, hiszen Chandler teremtménye a kor „magányos farkas”-szellemiségének remek megtestesítője. Az 1940-es, 1950-es évek nekünk már idillikusan klasszikus atmoszférájú társadalmi-gazdasági-politikai berendezkedése a chandleri figurák kontúrjaiban és verbális interakcióiban érhető tetten leginkább. A társadalmi osztályok merev rétegződése ab ovo remek kiindulási alap a bűnesetekhez, s aki nem ismeri az egyes rétegek megszólítási manővereit, elveszett. Marlowe azért maradhat talpon, mert bár se nem sikeres, se nem kiegyensúlyozott, se nem agresszíven tudatos, azt mindenképpen tudja, hány az óra és mettől meddig. Remek érzékkel birtokolja az egyes kasztok (például a munkás réteg vagy az arisztokrata, fenségesen megközelíthetetlen osztályok) stílusjegyeit ahhoz, hogy a lehető legnagyobb nyereséget ígérő módokon lépjen (testileg is) kapcsolatba velük. Raymond Chandler épp ezért nyújtja az olvasónak azt a beleélési lehetőséget, amely nem ismer (társadalmi és sokszor törvényi) határokat.
 
A hugica dramaturgiája okosan felépített. Viszonylag kis problémából indul, és az újabb információk csepegtetésével meredeken halad a terebélyes, szétágazó rejtélystruktúra felé. Ha egy eseményszál már kifáradni látszik, Chandler értő ütemérzékkel bogoz bele egy újabb, sokszor minőségileg is eltérő fonalat a történet alakulásába. Úgyis minden csak a végén áll össze, addig pedig szerencsésen marad mozgásban az olvasó logikai és következtetési képessége is. A finálé éppen annyira puritán, mint amennyire emelkedett, a szimultán végigvonuló kesernyés-édes íz így az utolsó mondatig érezteti a hatását. Az Európa Kiadó új fordításának nyelvezete magán viseli a fényezett patinát; a csalafinta kétértelműséget; az utalásokkal operáló, váratlanul térfelet váltó párbeszédeket; a motyogós magárautaltságot és a szenvedélyesen erőszakos, súlyozott mélységet. Bart István munkája talán ezért tűnhet egyes pontokon túl soknak, vagy nem 100%-ig következetesnek, mindenesetre az apró megingásokat leszámítva több mint korrektül adja át a történetre jellemző atmoszférát. Philip Marlowe tehát tesz arról, hogy a mozgásteret a határokig kitöltse, Raymond Chandler pedig általa a halhatatlanságba taszíttasson. Vagy éppen fordítva, nem számít. Amíg a whiskysüveg alján lötyög még valamennyi, s amíg a telefon időnként megszólal, nem indokolt, hogy Marlowe detektív vegye a kalapját. Hacsak persze nem egy újabb ügy felgöngyölítésére indul.

A szerző életrajza