Főkép Újabb példa arra, mennyire káros az ember személyiségére az értelmes elfoglaltság hiánya. Értelmes alatt nem feltétlenül az alkotó ténykedésre gondolok, mert az nyilvánvalóan nem mindenki számára megvalósítható időtöltés, hanem úgy általában olyan feladatokra, melyek igénybe veszik az ember képességeit, s általuk hasznosnak, fontosnak érezzük magukat.
 
A Játék a havason című könyv női főszereplői közül négyen beleestek abba a csapdába, ahová a semmittevés vagy a szellemi tunyaság lökte őket. De ezzel még nem értünk „bűneik” végére, ugyanis nem elég, hogy jó dolgukban már nem tudják, mihez kezdjenek fölös idejükkel, unaloműző kikapcsolódásukba olyan embereket is bevonnak, akiknek semmi szüksége effélékre, mivel tudják mit és hogyan akarnak kezdeni magukkal. Ebből az ellentétes irányú mozgásból valódi dráma kerekedik. Mindez persze csak finoman, amúgy múlt századi módra, amikor még létezett tisztes középosztály, vagy egyszerűen csak polgárság, havi fix fizetéssel, vagy kényelmes megélhetést biztosító kereskedéssel, üzlettel. Forró Pált amúgy sem korszakalkotó drámái, vagy stílusteremtő nyelvezete okán jegyzi az emlékezet, hanem a könnyeden szórakozató regényei miatt, melyek alkalmasok voltak a női olvasók kegyeinek elnyerésére.
 
Ennek tudatában – és persze a könyv elolvasása után – azt mondom, mindenki inkább nosztalgiával közelítsen, és könnyű nyári időtöltésként vegye kézbe a regényt, mert a túlzott elvárásokat nem tudja és nem is akarja teljesíteni a szerző. Ez főként a párbeszédeknél érződik, bár ebben ludas lehet az elmúlt 75 év, hiszen ma már másként gondolkodunk és beszélünk. A történetre nem panaszkodom, a cselekmény pergő, váratlan fordulatok sorjáznak egymás után – és persze elérkezünk az elmaradhatatlan napsugaras végkifejletig. Forró mentségére mondom, ez a befejezés akkoriban éppoly kötelező volt, mint a külföldi álnév a magyar kalandregényírók számára.
 
Szintén a korra jellemző vonás a nevek magyarítása. Így lett Jules Verne honosítás után Verne Gyula, vagy maradva ennél a regénynél, a német nevek átültetése, úgymint Trontheim Gusztáv, Hayder Hilda, Geyermann Péter – és így tovább. Egyedül a település neve (Odinheim) maradt változatlanul. Bár az eredeti kiadást nem láttam, biztos vagyok benne, hogy a kiadó modernizálta a szöveget, mert akkoriban nagyon sok szót másként írtak (pl. pijama). Remélem megtérül a befektetett munka, elvégre pár próbálkozást láttunk már a húszas-harmincas-negyvenes évek kedvenc szerzőinek „újraélesztésére”, de ezek egyike sem mondható sikeresnek. Talán majd most...