Főkép 1787 januárjában Wolfgang Amadeus Mozart (1756-1791) Prágában a Le Nozze di Figaro (Figaro házassága) előadását vezényelte, s ezzel a mű a szerzőt életének egyik legnagyobb sikerével ajándékozta meg. Ünnepelték Mozartot és zenéjét egyaránt. Ezt követően közel nyolc hónapig nincs fellelhető nyoma, hogy visszatérve Bécsbe fellépett volna. A Stephanskirche szomszédságában fekvő lakásában ekkor járt a fiatal Beethoven és Hummel is, hogy megismerkedjenek a zenei géniusszal és egy életre szóló zenei munícióval induljanak pályájukra. Mozart ebben az időszakban írt kompozícióinak fő részét a kamaraművek teszik ki. Ez magyarázható részben azzal is, hogy könnyen előadható, egyszerű, de mégis remek darabokat tudjon eladásra kínálni a kiadóknak és az érdeklődő előfizetőknek. Az Ein musikalischer Spass (KV 522) – Falusi muzsikusok – szextettje is erre példa. Mozart kifogyhatatlan volt zenei ötletekből. Egyik legbriliánsabb zongora-hegedű szonátáját is ekkor írta (KV 526), melynek allegro, andante és presto tétele a bécsi zeneszerző hihetetlen fantáziájának, alkotóerejének bizonyítéka.
 
Mozart gyakori házi hangversenyeinek repertoárja 1787 augusztusa után egy újabb művel gazdagodott a Serenade in G major, Eine kleine Nachtmusik (KV 525), a Kis éji zene megírásával. A két hegedűre, mélyhegedűre, csellóra, nagybőgőre írt mű a Mozart maga vezette műjegyzékben <2 Violini, Viola e Basso> összeállítással szerepel. A nyitó allegro tétel egyszerűen, s mégis tömörítve jeleníti meg a mozarti muzsikát. E tétel első hangjaival – hangsúlyos helyen megszólaló akkorddal – azonnal elhelyezi a zene hallgatóját a hangnemben, megadja tonikai biztonságát. Mozart vonzódása a masszív tömbösített akkordikus kezdő megjelenéshez tagadhatatlan a dallami és dinamikai kifejezései mellett. Gondoljunk szimfóniáira, versenyműveire, melyeknél a belépést egy zenekari tutti akkord nyitja. Haydnnál, a bécsi klasszika másik ünnepelt szerzőjénél is elsőrendű szempont volt a dallami karakterformálás, de más-más zenei megjelenésekkel találkozunk. Mozart a Romance (Andante) tétel elbűvölő dallamait különböző dinamikákkal ötvözi, formálja. Az éji zene a szerző kamarazene iránti rajongásának gyümölcse. Az expozíció és kidolgozás, a hangnemi váltások a zene lényegi alkotóelemei. A klasszika alatt oly hangsúlyossá vált dinamikai váltások különítik el a pompásan megírt részeket. Csak megjegyezzük, hogy a klasszikus stílus jellegzetes szonáta-formáját – expozíció-kidolgozás-repríz hármas egységeként – Haydn és Mozart más-más módon keltették önálló életre műveikben.
 
1776-ban Salzburg számára a húszéves Mozart négy misét komponált, de sorra írta hangszeres darabjait is; divertimentók és szerenádok kerültek ki a keze alól. Ez év januárjában komponált művének autográf kéziratára a Serenada Notturna di Wolfgango Amadeo Mozart cím került, mely a Serenata notturna in D major (KV 239) címmel szerepel az albumon. Az echo-szerenád első induló Marcia tételében vonósok és üstdob áll szemben a két hegedűvel. Valahogy a concerto-hatás és a mozarti kamarazene között találja magát a hallgató. A szerző szinte már későbbi szimfóniáira hangol, az üstdob és a vonósok kezelése, a hangszínek játéka mind ezeket vetíti előre. A menüett utáni záró rondeau tételben a hangszercsoportok finom, érzékeny és elragadó dallamaira a zenekar üstdobbal díszített forte akkordokkal válaszol. A rondeau gyors-lassú-gyors (Allegretto-Adagio-Allegro) témafejei és kidolgozása igazi mozarti zene.
 
A lemezen felhangzik az 1779-ben Salzburgban komponált Serenade in D major (KV 320), mely később a „Postakürt”jelzőt kapta. A héttételes mű első, méltóságteljes Adagio Maestoso tételében már Beethoven későbbi zenéje is felismerhető. Pedig ez ízig-vérig Mozart muzsikája. De Beethoven zenei gyökereit valahol Mozart, no és persze Bach körül kell keresnünk. Mozart korának kiemelkedő hangszerelője volt, a dallamokat a legmegfelelőbb hangszeresek kapják. S hogy a Concertante, az Andantino vagy a záró Finale (Presto) hangszíneit hogyan keveri ki a bécsi klasszika óriása a végső hangszínekre, ez már az alkotás záró fázisa.
 
S ejtsünk szót az előadókról is, hiszen ezeken a patinás – 1971-es és 1976-os – felvételeken az 1894-ben született Karl Böhm dirigálta Wiener Philharmoniker és Berliner Philharmoniker játszik. A szólista Leon Spierer és Emil Maas (hegedű) mellett Henrich Krichner (brácsa) játékát kell kiemelnünk. Böhm pályafutása alatt Darmstadt és Hamburg zenekarának élén állt, később a drezdai, majd a bécsi Operaház igazgatója lett, valamint a salzburgi Mozart Festspiele rendszeresen visszatérő karmestere volt egészen 1981-ben bekövetkezett haláláig.
 
Karl Böhm Mozart zenéjének egyik avatott karmestere, akinek etalonnak tekinthető hangfelvételei találhatók a Deutsche Grammophon Virtuoso kiadványán. Vajon az említett szerenádokat minden zenekar így játszaná? Biztosan nem. S ebben ez a jó. Az a zenehallgató, aki eljut arra a szintre, hogy ugyanazon műveket ízlelgeti más-más előadóktól, már a teljes zenei kifinomultság útjára tévedt. Egy zenekart igazgató kiforrott karmester – ha a zeneszerzőre és művére koncentrál – sajátos világát jeleníti meg egyénien a művészi közlés, interpretálás révén, magát a zenének alárendelve, öncélú hajlamoktól és extravaganciától mentesen. A Karl Böhm értelmezésében megszólaló Mozart-darabok előadása ebből a szempontból kiemelkedő. Sőt, klasszikus és klasszis egyszerre!
 
Előadók:
Wiener Philharmoniker (1-4)
Berliner Philharmoniker (5-14)
Karl Böhm – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-4. Serenade in G major – „Eine kleine Nachtmusic”, K 525
5-7. Serenata notturna in D major, K 239
8-14. Serenade in D major – „Posthorn”, K 320