Főkép

Paulo Coelho 2003-ban megjelent Tizenegy perc című regénye egy brazil prostituált története, melynek során a fiatal, szeretni képtelen, saját maga elől (is) menekülő lány a svájci örömlány-iparba leszállva talál rá „belső fényére” és tanulja meg közel engedni magához azt, aki akár a szerelme is lehet. Mindez a Coelho-tól megszokott ezoterikus felhanggal és rengeteg konyhabölcsességgel. A regény megjelenése óta számtalan kiadást megért a világ számos nyelvén, és a rajongók körében töretlen népszerűségnek örvend.
 
Nem tagadom, én magam nem tartozom közéjük. Olvastam, bizonyos részeit értékeltem, de nem volt rám óriási hatással – ráadásul az azóta eltelt évek során a Coelho-olvasó énemet úgy hiszem, magam mögött hagytam, ma már inkább csak fanyalgással nézek a brazil „mester” műveire. Amikor először hallottam a Thália Színház Tizenegy perc című előadásáról, első reakcióm a hitetlenkedés volt: Coelho-t színpadra állítani minimum nagy bátorság (de a színház honlapján olvasható „istenkísértés” sem túlzás). Viszont a Tizenegy perc története van annyira érdekes és rejt magában annyi lehetőséget, hogy kellőképpen okos és bátor adaptálással valami nagyon érdekes is lehessen belőle.
 
Maria, a fiatal brazil lány egy poros kisvárosból indul el a nagy ismeretlen felé – egy jólöltözött svájci bártulajdonos és egy bártáncosi szerződés kíséretében. Maria maga sem tudja, mit akar, csupán azt, hogy mit nem: beposhadni a poros kisvárosban, miként az anyja, a barátnői, az ismerősei. Ő mást akar, megmutatni, hogy ő valaki, megvalósítani az álmait – még ha nem is tudja, mik azok. Menekül a szerelem elől, mely gyerekkora óta csupán csalódásokat hozott; ám menekülne a magánya elől is – ha tudna. Svájcba érve a nagybetűs Álomról kiderül, hogy nem egészen az, aminek látszik: a bér tizedannyi, mint ígérték, egész nap táncolni kell, a kollégák ellenségesek. Maria természetszerűen süllyed bele a prostitúció mocsarába, miként számtalan „bártáncosi” munkára a csillogó-villogó Nyugat-Európába érkező lány.
 
Ő mégis más. Más, mert neki a szex egyfajta út önmagához – igen, nyugodtan Coelho szemére lehet vetni, hogy idealizálja a prostitúciót, és Maria alakjában egyfajta groteszk példát állít a nők elé; de mivel nem a könyvről írok, ezt a vonalat hagyjuk, maradjunk a színdarabnál. Ami a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozza ebből az alapanyagból – se többet, se kevesebbet. Ügyesen kikerüli a csapdákat, és csak felületesen érinti az ezoterikus mondanivalót, azonban nem tud teljesen felülemelkedni az alapanyag korlátain; nem megy mélyebbre, mint a regény, nem mond többet, pedig tehetné.
 
Ellenben rendkívül ötletesen és ízlésesen veszi a buktatókat: ez a regény tele van nyílt szexualitással, ráadásul a történet szempontjából is elhagyhatatlan szado-mazo jelenetek szerepelnek benne – nem gondoltam, hogy ezt ilyen jól megoldják színpadon. A tér adottságait egészen remekül használják: a forgószínpad lehetőséget ad a folyamatos díszletváltásokra; a két felhúzott vetítővászon-paraván pedig nem csak az időnkénti filmbejátszásokat teszi lehetővé, de változatos árnyjátékokra is használható. Mindkét funkció kulcsszerephez jut: a filmbejátszásokkal ötletesen jeleníthető meg Maria magánya a zsúfolt svájci városban; míg az árnyjátékokkal ügyesen megoldható a nyílt szexualitás színpadi ábrázolása – anélkül, hogy ízléstelenné válna.
 
A színpadra alkalmazás és a rendezés erényei ellenére ez a darab leginkább a Mariát játszó színésznő vállán nyugszik. Gubás Gabi egészen meglepő teljesítményt nyújt: bátor alakítás az övé, testileg és lelkileg is levetkőzik, és fájdalmasan őszintén alakítja ezt a lányt, akinek a teljes önmagából kivetkőzés és megaláztatás kell ahhoz, hogy érezni tudjon, és elfogadja a szeretetet. Mégis távol marad – tán mert a regénybeli Maria is távol marad tőlünk, folyamatos önreflexióival (ott napló, itt a filmbejátszásokat kísérő narráció) is arra sarkall, hogy kívülről nézzük, hisz ő is „kívülről” nézi önmagát. Még a kosztümje is ezt erősíti: a „prostiegyenruha” semmiben sem különbözik a többiekétől, a fölé kapott hosszú fekete kabát pedig épp Maria rejtőzködését jelképezi – csupán a darab elején és végén látjuk őt pár percig a saját ruhájában, ami közte van, az csak szerep.
 
Gubás Gabi mellett a két férfi főszereplő – Haumann Máté szadista üzletembere és Száraz Dénes szerelmes festője – halványabbak, ám ez esetben ezt nem róhatjuk fel nekik: szerepük mindössze annyi, hogy Mariát közelebb segítsék önmagához. A bárbeli rivális-barátnő Nyah szerepében Földes Eszter táncol és énekel mindent beleadva, amit a szerep lehetővé tesz; a könyvtáros Birgitte szerepében pedig Sztárek Andrea komédiázik – övé az egyik legjobb szerep, tán ő az egyetlen, akit a mindenki elől elzárkózó Maria közel enged, egyfajta anya-barátnő-pszichológus karakter, ráadásul a humoros felszín mögül kicsendülő dráma különös ellenpontot ad Maria „drámájának”.
 
Korrekt és igazán szórakoztató előadás ez, az alkotók bátran és okosan nyúltak az alapanyaghoz – kár, hogy nem tudták annak minden gyengeségét levetkőzni. A színészek remek játéka és a friss felfogás az, ami miatt érdemes megnézni – és ha akarjuk, akár el is gondolkodhatunk a kérdésfeltevésein, Coelho-val, vagy (inkább) nélküle.

Szereplők:
Gubás Gabi
Földes Eszter
Sztárek Andrea
Száraz Dénes
Haumann Máté
Galkó Balázs
Almási Sándor
Kedvek Richárd

Színpadi adaptáció: Pozsgai Zsolt
Zeneszerző: Gerendás Péter
Díszlet: Szikora János
Jelmez: Velich Rita
Koreográfus: Sárközi Gyula
Rendezőasszisztens: Trinfuj Mihály
Súgó: Pogács Zsuzsa
 
Rendező: Szikora János