FőképFülszöveg:
Az eszelős tudós, Victor Frankenstein valóban élt, és valóban létezett - még a 21. században is. Két évszázaddal azután, hogy létrehozta első teremtményét, a jelenkor Amerikájában folytatta munkáját, amelyet valójában sosem hagyott abba. A modern orvostudomány és a technika legújabb eredményeit felhasználva megteremtette replikánsait, akikkel helyettesíteni akarta az emberiséget. Úgy tűnt eleven gyilkológépeivel sikerült megkezdenie az emberi faj kiirtását, ám megjelent a színen valaki, akire nem számított.
 
Legelső teremtménye Deucalion, két New Orleans-i rendőr és néhány rebellis replikáns segítségével elpusztította az őrült tudóst. Ám Victor Frankenstein erre a lehetoségre is felkészült. Abban a pillanatban, amikor megsemmisült a test, amelyet két évszázadon keresztül használt, egy bunker mélyén aktiválódott, életre kelt egy másik.
 
Az eredeti tudós valamennyi tudásával, tapasztalatával és emlékével rendelkező klón elindul, és belekezd a B-terv végrehajtásába. A replikánsok új generációjához tartozó lények először egy montanai kisvárosban jelennek meg. Ők ugyan nem olyan szívósak, mint elődeik, de valamivel intelligensebbek, és van néhány segítőjük is, akiket szinte lehetetlen elpusztítani. Frankenstein megállíthatatlannak tűnik, és Deucalionon, valamint néhány régi barátján kívül még senki sem tud a veszélyről, amely most már nem csak az emberiséget, de  az egész földi életet fenyegeti...

Részlet a regényből:
ELSŐ FEJEZET

Az októberi szél a csillagok közül csapott le. Úgy sziszegett, ahogy a festőművész szórópisztolya, és úgy fújta szét a sápadt hold sugarait a templom és a kolostor rézsútos teteje fölött, a magas ablakok és a mészkő falak előtt, hogy a fény halvány festékköddé változott. Ott, ahol a pázsitra fakó foltokat varázsolt a hideg, a halott fűszálak jégcsapokra emlékeztettek a holdból érkező fagyban.
Hajnali két órakor Deucalion körbejárta a közel négyhektáros birtokot; végig a határvonalat jelölő erdősáv mellett maradt. Nem volt szüksége lámpára, még a hegyeken növő sűrű erdők feketeségében is kitűnően látott volna. Időnként meghatározhatatlan forrásból érkező hangokat hallott a toronyló fenyők között, de ezek egyike sem hozta izgalomba, egyik sem tette őt feszültté. Nem volt nála fegyver – semmitől sem félt, ami az erdőben lehetett, sőt semmitől sem tartott, ami az éjszakában rejtőzködhetett, vagy ami a földön létezhetett.
Bár meghökkentően magas, izmos és erős volt, önbizalmának és magabiztosságának forrása nem a testi erejében rejtőzött.
Lement a lejtőn, elhaladt a Szent Bertalan apátság intézete mellett, amelyben testileg és szellemileg visszamaradott árva gyerekek álmodtak maguknak csodásakat, miközben a Benedek-rendi apácák vigyáztak rájuk. Angela nővér, a rendfőnöknő szerint a rájuk bízott fiatalok a legtöbb esetben arról meséltek, hogy álmukban repülni szoktak, a saját erejükből felemelkednek a magasba, az iskola, az apátság, a templom és az erdő fölé.
Az ablakok többsége mögött sötétség honolt, már csak Angela nővér földszinti irodájában világított a lámpa. Deucalion fontolóra vette, hogy esetleg konzultál a nővérrel, de mivel az apáca sem ismerte a teljes igazságot vele kapcsolatban, nem is érthette meg a problémáját.
Több évszázados teste volt, de ifjú lelke. Nem férfinak, és nem is nőnek született, halott bűnözők tetemének darabjaiból állították össze a testét, és egy különös villám keltette életre – talán ez volt az oka, hogy Deucalion csak a monostorokban volt otthon. Victor Frankenstein első (és úgy hitte: egyetlen életben maradt) teremtménye volt, ezért a világon sehová sem tartozott, de a Szent Bertalan apátságban mégsem érezte kívülállónak magát. Korábban már járt francia, olaszországi, spanyolországi, perui és tibeti rendházakban is; azokat is megfelelő, már-már kellemes helynek találta.
Ezen az estén azért hagyta el az épület vendégek számára fenntartott szárnyában lévő szobáját, mert feltámadt benne egy érzés, egy gyanú, amely irracionálisnak tűnt ugyan, mégsem foszlott szét. Azt remélte, ha tesz egy sétát, a hűvös hegyi levegő majd kitisztítja gyötrődő elméjéből a zavaró gondolatokat.
Mire megkerülte a birtokot, és megérkezett az apátság templomának kapujához, már megértette, hogy a gyanúja nem valamiféle deduktív indoklásból, sokkal inkább megérzésből fakadt. Elég bölcs és tapasztalt volt ahhoz, hogy tudja: az intuíció valójában a tudás legmagasabb rendű formája, és sosem szabad figyelmen kívül hagyni.
Anélkül, hogy keresztülment volna a kapun, kilépett a sötétből, és átjutott a templom előcsarnokába.
A középhajó bejáratánál két ujját belemerítette a szenteltvizes medencébe, keresztet vetett, és fohászkodni kezdett az Atyához, a Fiúhoz és a Szentlélekhez. A puszta létezése istenkáromlás volt, a szent rend kigúnyolása, mivel teremtője – egy halandó ember – valójában azért hozta őt létre, mert így akart lázadni az istenek és a természet valamennyi törvénye ellen. Ennek ellenére Deucalionnak oka volt azt remélni, hogy nem csupán egy húsból és csontból összerakott halmaz; oka volt remélni, nem az a sorsa, hogy feledésbe merüljön.
Anélkül, hogy végigment volna a padsorok közötti folyosón, átjutott a középhajó túlsó végébe, a feszület előtti korláthoz.
A templom nagy része árnyékba burkolózott, csak az oltár fölött világított egy lámpa, és a karmazsinvörös üvegtálkákba állított fogadalmi gyertyák lobogtak halovány fénnyel.
Abban a pillanatban, ahogy megjelent a korlát előtt, Deucalion rájött, hogy nincs egyedül a templomban. A szeme sarkából valami mozgást látott. Oldalra fordult. Az első padsorban egy szerzetes éppen akkor állt fel.
A százhatvan centi magas, legalább száz kilót nyomó Salvatore atyát inkább tömörnek lehetett nevezni, mint kövérnek – az embernek, ha ránézett, azok a fémkockák jutottak eszébe, amelyeket a présgép csinál az autóroncsokból. Úgy nézett ki, mint akiben semmi sem tehet kárt, mint akiről a golyók is lepattannának.
Durva, már-már vészjósló arcvonásainak köszönhetően fiatal korában, amikor sorozatosan megszegte a törvényeket, valószínűleg nagy tekintélynek örvendett a társai körében, ám egykor rideg tekintetű, szürke szeme – a monostorban eltöltött tizenhat évnek és a bűnbánatnak köszönhetően – ma már kedves és jóindulatú volt, valamikor félelmetes vigyora szelíd mosolygássá változott.
Az apátságban ő volt Deucalion legközelebbi barátja.
Hatalmas öklében szinte eltűnt a rózsafüzér. Egyértelmű volt, hogy hajdani társai miért szólították Ökölnek, és miért hívták a Szent Bertalanban is Ököl testvérnek.
– Ki volt az, akiről azt tartották, hogy megölte az álmokat? – kérdezte.
– Macbeth.
– Gondoltam, hogy tudod.
Talán azért, mert testét halottak tetemeinek részeiből állították össze, talán más ok miatt, de Deucalionnak nem volt szüksége a napi pihenésre, ő nem igényelte úgy az alvást, mint azok, akiket anya hozott a világra. Időnként aludt egy keveset; ilyenkor mindig álmodott.
Ököl testvér ismerte Deucalion titkát, tudta, hogy egy laboratóriumban állították össze, és egy villám keltette életre. Tudta róla azt is, milyen bűnöket követett el annak idején, amikor a szabadságáért küzdött, és azt is tudta, hogy Deucalion az álmatlan éjszakákon általában olvasással tölti az idejét. Kétszáz éve létezett; ennyi idő alatt már számtalan könyvet megismert, elolvasott, olyan is volt, amelyikhez többször visszatért.
– Az én álmaimat az emlékezet ölte meg – mondta a szerzetes. – Az emlékezet olyan, mint a színtiszta koffein.
– Már feloldozást kaptál a múltadért.
– De ez még nem jelenti azt, hogy ez a múlt nem történt meg.
– Az emlékek nem rongyok, amiket ki lehet mosni…
– Ennek ellenére a hátralévő életemet azzal fogom tölteni, hogy megpróbálom tisztává varázsolni őket. Mi hozott ide?
Deucalion felemelte az egyik kezét, és végighúzta az ujjait hajdan csinos arcának szétzúzott felén.
– Feltámadott – mormolta.
A szerzetes a feszületre nézett.
– Ezzel most nem mondtál semmi újat, barátom.
– Most az én teremtőmre utaltam, nem a tiédre.
– Victor Frankensteinre?
A név olyan visszhangot keltett a boltíves mennyezet alatt, amilyet egyetlen más szó nem hozhatott
volna létre.
– Victor Helios, ahogy legutóbb nevezte magát. Láttam meghalni, de ismét él. Valahogy… életben van.
– Honnan tudod?
– Te honnan tudod a számodra legfontosabb dolgokat? – kérdezett vissza Deucalion.
A szerzetes ismét a feszületre pillantott.
– A felismerés fénye láttatja velem.
– Az én felismerésemben nincs fény. Ez inkább… egy sötét örvény a véremben. Sötét, hideg, sűrű, kitartó, és egyfolytában azt mondja nekem: „Életben van!”

A Kiadó engedélyével.