FőképFülszöveg:
Senki nem tudja pontosan, mikor kezdett a természetfeletti valósággá válni.
Azokat a bűnösöket, akik valaki más haláláért felelősek, misztikus átok sújtja: állatok szegődnek melléjük élő lelkiismeretként és a társadalomból való kiközösítettség jelképeként.
A menő újságíróból a társadalom peremére került és egy családi tragédia következtében elállatosodott Zinzi December Johannesburgban él egy Lajhárral együtt, és különleges képessége segítségével eltűnt tárgyakat kutat fel.
Amikor Zinzit a neves zenei producer, Odysseus Huron azzal bízza meg, hogy találja meg a lemezbemutató előtt álló popsztár ikerpár nemrég eltűnt lánytagját, Songwezát, olyan ügybe keveredik, ahol újságírói ösztöneire, régi és új barátokra, valamint misztikus képességére egyaránt szüksége lesz. Zoo City mélyén sötét titkok lapulnak.

„Lauren Beukes, nagyon, nagyon jó író… A Zoo City könnyed kézzel írt, tökéletesen kivitelezett regény.” - William Gibson

Részlet a regényből:
Állatvárosban nem illik kérdezni.
Salaksárga reggeli fény szivárog fel Johannesburg egére, átégeti az ablakom. A saját kis denevér-hívójelem. Vagy csak azt akarja eszembe juttatni, hogy kéne már függönyt szereznem.
Elárnyékolom a szemem – meghasadt bizony a hajnal, és senki nem varrja meg a rongyait –, aztán lerántom a lepedőt és kihámozom magam az ágyból. Benoit meg sem rezzen, csak bőrkeményedéses lába lóg ki a paplan alól, mint valami göcsörtös uszadékfa. Egy ilyen láb regényeket mesél. Elmeséli, hogyan gyalogolt idáig egészen Kinshasából, a mellkasára kötve a Mongúzát.
A szóban forgó Mongúz szőrös vesszőként tekeredik fel a laptopomra, a LED fénye az orra alatt lüktet. Mintha nem lenne tisztában vele, hogy a számítógépem tiltott terület. Fogalmazzunk úgy, hogy háklis vagyok a munkámra. Fogalmazzunk úgy, hogy nem száz százalékig legális.
Kétoldalt megfogom a laptopot, és óvatosan elkezdem lebillenteni az asztalról. Úgy harminc foknál tarthatok, amikor a Mongúz elkezd lecsúszni a laptop fedeléről. Összerezzen, felébred, riki-tiki-tévi karmok keresnének fogást nagy kopogva. Amint zuhanni kezd, megfordul a levegőben és talpra esik. Felhúzza csíkos vállát és a fogait kivicsorítva fúj rám. Visszafújok. A Mongúznak hirtelen eszébe jut, hogy nagyon fontos bolhacsípéseket kell megvizsgálnia.
Hagyom, hadd kurkássza végig a hátsó fertályát. Átbújok a plafonról lógó kötélhurkok egyike alatt – ennél jobban nem sikerült utánoznom az amazonasi dzsungel indáit –, és végigtrappolok a szétrohadt linóleumpadlón a szekrényhez. Kicsit optimista, hogy szekrénynek hívom, ahogy az is optimista, hogy ezt a veszedelmesen megdőlt padlójú, dohos szobát a maga szivárgó vízvezetékeivel lakásnak nevezem. A szekrény valójában csak egy jókora ládaféleség, ami elé egy darab vásznat szegeztem, hogy ne porosodjanak úgy a ruháim. És Lajhár se. Most is, ahogy elhúzom a giccses napraforgómintás anyagot, álmosan pislog fel rám a rejtekéből. Mintha csak egy formátlan prémkabát heverne a drótfogasok között. Nem mennek neki túl jól a reggelek.
A szőrében, a karmán mohaszag ül, de egészen természetes és tiszta a lépcsőházból felgomolygó rothadt szemét és fekete penész bűzéhez képest. Az Elysium Heightsnek már évekkel ezelőtt lőttek.
Átnyúlok mellette, kiveszek egy fehér galléros, retró matrózblúzt, kerítek egy hozzáillő farmert és egy klumpát, majd az egészet megkoronázva vékony rasztatincseimre dobok egy citromzöld kendőt. A hajam kényelmesen elfedi a bal fülem maradványait. Az összhatást leginkább a „Grace Kelly Sailor Moonnak öltözött” kifejezéssel lehetne illetni, és ezzel nem is annyira a stílusomra, mint inkább az anyagi helyzetemre utaltam. Mindig is inkább a pofátlanul drága, alter dizájner boltos csajszi voltam. Persze csak EÉ-ben. Előző Életemben.
– Gyerünk, haver – mondom Lajhárnak. – Ne várassuk meg az ügyfeleket!
Lajhár kurtán, elítélően tüsszent egyet, aztán kinyújtja hosszú, pihés karját. Felkapaszkodik a hátamra, és hosszasan fészkelődik, mielőtt végre elhelyezkedne. Egykor ez kikezdte a türelmemet. De ez már rég a rutinunkhoz tartozik.
Mivel még nem volt meg a reggeli koffeinadagom, eltart egy kis ideig, hogy az ütemes kaparászás eljusson a tudatomig. A Mongúz vak elszánással karmolássza a bejárati ajtót.
Engedek neki, kicsattintom a dupla reteszt és kikattintom a varázslattal bevésett lakatot, amelyet állítólag arra terveztek, hogy kívül tartsa azokat, akiknek az a shavijuk, hogy átsiklanak a zárt ajtón. Amint résnyire nyílik az ajtó, a Mongúz kifurakodik a bokáim között, és elüget a folyosón a közös alomhoz. Elég könnyű megtalálni. Ez az épület legbüdösebb része.
– Igazán szerezhetnél már egy macskaajtót! – Végre Benoit is felébredt. Felkönyökölt, és az ujjai ernyője alól hunyorog rám, mert a Ponte toronyról visszaverődő vakító fénysugár mostanra már átkúszott az ő ágyrészére.
– Miért? – vetem oda, és fél lábbal kitámasztom az ajtóm. A Mongúz nemsokára visszajön. – Ideköltözöl?
– Ezt vehetem meghívásnak?
– Csak annyit mondok, ne nagyon kényelmesedj el!
– Igen, de tényleg csak ennyit mondasz vele?
– És ne kezdj el okoskodni sem!
– Ne aggódj, cherie na ngayi! Az ágyad túl göröngyös ahhoz, hogy elkényelmesedjek! – Benoit lustán nyújtózkodik egyet, és felcsillan a vállát behálózó hegek mintázata. A műanyagként csillogó égett bőrfelületek a torkától futnak le a mellkasára. – Reggelit csinálsz? – Csak lingalául szólít a szerelmének, így könnyebb úgy tennem, mintha nem is mondaná.
– Vissza kell vinnem ezt-azt – vonom meg a vállam.
– Van ma valami érdekes? – Imádja hallani, mi mindent veszítenek el az emberek.
– Egy kulcscsomó. Egy özvegyi gyűrű.
– Ó, igen! Az őrült vénasszony!
– Mrs. Luditsky.
– Pontosan – mondja Benoit, és megismétli. – Az őrült vénasszony.
– Kapkodd magad, szívem! Mennem kell!
Benoit fintorog.
– Korán van még!
– Nem vicceltem!
– Jól van, jól van… – Kigubózódik az ágyból, felkapja a farmerjét a földről, és magára rángat egy régi mozgalmi pólót, amelyet a központi metodista templom ruhaosztásakor szerzett.
Kihalászom Mrs. Luditsky gyűrűjét a műanyag pohárnyi Jikből, amibe beáztattam éjszakára, hogy megszabaduljon az eau de csatorna makacs bűzétől, és leöblítem a köpködő csap alatt. Platina, kis zafír-csillagképpel, a közepén egy szürke csíkkal. Alig karcolódott meg. Még Lajhár segítségével is három órámba telt, hogy megtaláljam a nyomorultat.
Amint hozzáérek, megérzem a húzást, a kötelék fonalként húzódik el a messzeségbe; ha összpontosítok rá, erősebb. Lajhár szorosabban rámarkol a vállamra, a karma a kulcscsontomba váj.
– Nyugalom, oroszlán! – szisszenek fel. Talán könnyebb lett volna, ha egy oroszlánt kapok. Nem mintha bárki válogathatna.
Benoit már fel is öltözött, a Mongúz türelmetlen nyolcasokat ró a bokája körül.
– Akkor később találkozunk? – kérdez vissza, miközben kiterelem az ajtón.
– Lehet. – Önkéntelenül is elmosolyodom, de amikor közelebb lépne, hogy megcsókoljon, Lajhár féltékenyen elhessenti a karjával.
– Nem is tudom, melyikőtök a rosszabb – panaszkodik Benoit, és lebukik előle. – Te, vagy ez a majom!
– Egyértelműen én – mondom, és bezárom mögötte az ajtót. Az Elysium Heights lépcsőházának megfeketedett falán még érződik az Örvény bűze. Akár a mikróban felejtett műanyag. A lépcsőház sárga rendőrségi szalagokba és a bizonyítékokat védő bűbájokba tekert múmia, mintha a rendőrök egyszer tényleg visszajönnének, hogy kivizsgálják az ügyet. Egy halott állatkerti Állatvárosban még jobb napokon is sokadrendű dolog. A lakók többsége kénytelen a tűzlépcsőn kikerülni ezt az emeletet. De gyorsabban is le lehet jutni a földszintre. Nem csak az elveszett holmik megtalálásához van érzékem, a legrövidebb utat is könnyen meglelem.
Beugrok a 615-ösbe, amely üresen áll, mióta egyszer kiégett, és lemászom a lyukon, amely az 526-ba vezet. Azt a lakást teljesen kibelezték a szemétgyűjtő patkányok; felszedték a padlót, a csöveket, a szigetelést – mindent, amit csak el tudtak adni egy adagért.
Ha már szóba került, most is hever egy eszméletlen drogos az ajtóban, valami mocskos, szőrös jószág fúrja magát a mellkasához, zihálva kapkodja a levegőt. A klumpám egy széttört villanykörte cserepein csikorog, ahogy átlépek fölötte. Az én időmben cracket szívott az ember, vagy mandraxot, ha nagyon lecsúszott. Átvágok az Aurum Place-be egy függőfolyosón, egy működőképes lépcsőházhoz. Bár lehet, hogy nem is olyan működőképes az a lépcsőház. Amint kicsapom a dupla ajtót, tökéletes sötétség ásít vissza rám: most már tudom, a drogos honnan szedte a körtét.
– Ez aztán a romantika.
Lajhár egyetértően mordul.
– Most azt mondasz, amit akarsz, de ne feledd, ha lezúgok, te is velem esel! – mondom, és kilépek a sötétbe.
Lajhár úgy vezet, mint valami Zinzi-motort, a karma meg-megfeszül, balra, jobbra, le, le, le vagy két emeletnyit, ahol még épek a villanykörték.
Persze nem kell sok idő, hogy ezek is új életre keljenek tik-pipaként, de hát nem ez a nyomornegyedek rendje? Még azt is újrahasznosítják, ami le van betonozva.
A lépcsőház fojtó zártsága után megkönnyebbülés kiérni az utcára. Ilyen kora reggel még meglehetősen csendes. Egy közterület-fenntartó locsolókocsi dohog el előttem, széles vízsugárral teríti be a betont, elmossa az éjszaka kihágásait. A szóban forgó kihágások egyike sietve táncol vissza, nehogy lefröcsköljék, és kis híján rálép a tűsarka körül ugrándozó viharvert Verébre.
Amint észrevesz, összekapja meztelen felsőtestén a farmerdzsekit. A hirtelen mozdulat nyomán azt sem látom, hogy a melle hormonkezelés vagy mágia eredménye. Elmegyek mellette, és érzem, ahogy végigsimít rajtam a fiúlány elveszett holmijainak tucatnyi vékony szála, mint egy tengerirózsa csápjai. Próbálok nem odafigyelni. De így is elkapok pár elmosódott benyomást, mint egy életlen fényképet. Felvillan előttem egy arany cigarettatartó, de lehet, hogy névjegykártyatartó, egy nagyjából üres, műanyag doboz, az alján kis barna porral, és egy pár flitteres, vörös tűsarkú – rendes kóristalány cipők, mintha csak Dorothy felnőve, burleszk sztriptíztáncosként került volna vissza Óz birodalmából. Lajhár automatikusan megdermed. Megveregetem a karját.
– Nem a mi dolgunk, haver!
Túl érzékeny. Az a gond az én adottságommal, átkommal – mindegy, mondjuk, aminek akarjuk –, hogy mindenki elvesztett  valamit. Olyan érzés emberek közé mennem, mintha egy macskabölcsőerdőbe lépnék, mintha valaki pamutgombolyagokat osztott volna szét egy elmegyógyintézetben, aztán mondta volna az ápoltaknak, hogy kössenek össze mindent mindennel. Néhány emberen az elveszett holmik pókhálók, lényegtelen kis szálak, amiket bármilyen szél elfújhat. Mások mintha acélkábeleket cipelnének. Ha valamit meg akarok találni, először rá kell jönnöm, melyik szálat rántsam meg.
Nem mindent lehet megtalálni, ami elveszett. Például a fiatalságot sem. Vagy az ártatlanságot. Vagy, sajnálom, Mrs. Luditsky, a magas ingatlanárakat, ha valahová elkezdett bekúszni a nyomornegyed. A gyűrűk viszont egyszerűek. Szintúgy: elveszett kulcs, szerelmes levél, imádott játék, rossz helyre tett fénykép, eltűnt végrendelet. Egyszer egy elveszett szobára is ráleltem. De jobb szeretek a könnyebb dolgoknál maradni, az apróságoknál. Végtére is a legutolsó valóban komoly következményekkel járó dolog, amire sikerült rátalálnom, egy mocskos kábítószer-függőség volt. És lám, hová vezetett!
Megállok, hogy vegyek valami tápláló reggelit, jobban mondva egy skyfet egy zimbabwei árustól, aki épp egy járdaszéli bódé állványát állítja fel. Miközben dobozszám pakolja ki a nyalókákat, rágcsákat és szálanként árult cigiket, a felesége egy halom olcsó ruhát és eldobható elektronikus cikket szed elő két hatalmas amaShangaanból, az errefelé mindenütt megtalálható, kék-piros kockás szatyrokból. Mintha csak a menekültstátusz kérvénye mellé adnák. Itt az ideiglenes személyije, itt a papír a menedékjogról, és ne feledje el az ajándék béna, szőtt műanyagbőröndöt se!
Lajhár belekattog a fülembe, ahogy rágyújtok a Remington Goldra; fele annyiba kerül, mint egy Stuyvesant. Az egész város az olcsó utánzatokról szól.
– Jaj, ne már. Ne már! Csak egy cigi. Egy árva cigi. És amúgy sem érem meg azt a kort, hogy elvigyen a tüdőtágulás!
Meg a tüdőtágulás amúgy is egész vonzó alternatíva ahhoz képest, hogy az Örvény is beszippanthatna.
Lajhár nem válaszol, de ahogy ide-oda helyezi a súlyát a hátamon, és nekem-nekem dobban, érzem, hogy ingerült. Bosszúból oldalt fújom ki a füstöt, egyenesen bele az elégedetlenkedő, szőrös pofájába. Vadul tüsszög.
Lassan beindul a forgalom, taxik száguldanak az utcákon az ingázók első rohamával. Megragadom az alkalmat, hogy reklámozzam magam egy kicsit, szórólapokat dugdosok a The Daily Truth irodái előtt már szép számban parkoló autók ablaktörlője alá. Elég hamar fel kell kelni, hogy kitalálják a legfrissebb híreket.
Van kinn pár hirdetésem. A helyi könyvtárban. A szupermarketben, beszuszakolva a tökéletes referenciákkal rendelkező tagok meg a használt fűnyírók hirdetései közé. Felragasztottam párat a Hillbrow-ra is a csodálatos AIDS-gyógyszert, olcsó abortuszt és prófétákat hirdető röplapok tapétájára.

Elhagyott egy személyes jelentőséggel bíró, apró tárgyat?
Jutányos áron segíthetek felkutatni!
Drogok kizárva. Fegyverek kizárva. Eltűnt személyek kizárva.

Ellenálltam a kísértésnek, hogy megcélozzam a tömegpiacot, és az internetre is feltegyem. Így van benne valami sorsszerű, a hirdetések azokat találják meg, akiket meg kell találniuk. Például Mrs. Luditskyt; ő szombat reggel hívatott killarney-i otthonába.
Az öreglány javára legyen mondva, arcizma sem rezzent, amikor meglátta a vállamon elterülő Lajhárt.
– Csak a hirdetéses lány lehet. Jól van, jöjjön be! Igyon egy csésze teát!
Válaszra sem várva a kezembe nyomott egy bögre zsíros küllemű Earl Greyt, és beterelgetett a lelakott előszobából egy szintúgy lelakott nappaliba.
A lakás előző életében art deco lehetett, de a kelleténél párszor több balszerencsés átalakításon esett át. Ebben mondjuk emlékeztetett Mrs. Luditskyre. A nő bőre áttetszően csillogott, mint a glicerinszappan, és a szeme egy kicsit kidülledt, alighanem attól, hogy minden érzelmet egymagának kellett volna kifejeznie, miután minden környező izmot telepumpáltak botulinummal, a maradékot meg agyonlézerezték. Ritkás, narancssárga haját kemény tupírba zselézte, a végén úgy nézett ki, mint a creme brulée kérge.
A tea ízre olyan volt, mintha állott lóhúgyot szűrtek volna át egy hajléktalan zokniján, de megittam, leginkább csak azért, mert Lajhár rámsziszegett, amikor észrevétlenül megpróbáltam volna ráönteni a kanapé mellett tarkálló, egzotikus műanyag orchideára.
Mrs. Luditsky egyenesen belevágott.
– A gyűrűmről van szó. Tegnap fegyveres rablás volt a bevásárlóközpontban, és…
Félbeszakítottam.
– Ha a gyűrűt ellopták, nem tudok vele mit kezdeni. Ahhoz teljesen más varázslat kell.
– Lenne olyan kedves, hogy hagyja, hogy befejezzem? – csattant fel a nő. – A mosdóba bújtam, és levettem az ékszereimet, mert tudom, milyenek a magafajták, mármint a bűnözők – tette hozzá sietve –, nem akartam megsérteni az állatosodottakat.
– Hát persze, hogy nem – válaszoltam. Az igazság szerint mind bűnözők vagyunk. Gyilkosok, erőszaktevők, kábítószerfüggők. Kínában elvből kivégeznek minden állatkertit. Mert semmi sem mutatja olyan bűnösnek az embert, mint egy szellemállat az oldalán.
– És mi történt, amikor levette?
– Hát ez itt a gond! Nem tudtam levenni. Nyolc éve viseltem. Mióta csak a Kurafi meghalt.
– A férje?
– Tudja, ezt a gyűrűt a hamvaiból készíttettem. Összepréselik, és ilyen kis rohadt vékony sávban beleolvasztják a platinába. Egyszerűen pótolhatatlan. De amúgy meg tudom, mi történik, ha valaki nem tudja levenni a gyűrűjét. Amikor a szomszédom unokahúgát kirabolták, egy bazi nagy késsel lecsapták az ujját.
Láttam már, mi lesz ennek a vége.
– És jól beszappanozta?
– És rögtön le is csúszott, egyenesen be a mosdóba, és le a csatornába!
– Le a csatornába – ismételtem meg.
– Nem ezt mondtam?
– Szabad? – kérdeztem, és megfogtam Mrs. Luditsky kezét. Csinos keze volt, kicsit talán párnás, de a ráncok és a száraz tapintás elárulta a korát, hiába dolgoztak annyit az arcán. Úgy tűnik, a botox kézen nem használ. Vagy csak túl drága. – Ez volt az az ujj?
– Igen, szívem. A gyűrűsujjam. Az emberek általában ott hordják a gyűrűjüket.
Lehunytam a szemem, és megnyomtam a nő ujjpárnáját, kicsit talán jobban is a kelleténél. Elkaptam a gyűrű fonalát, egy elmosódott, ezüst színű fényudvart – valahol egy nedves, ipari helyen hevert, jó mélyen. Nem próbáltam felfedni a pontos helyszínt. Ez a szintű összpontosítás rettenetes migrént szokott okozni, éppúgy, mint a sűrű forgalom. Megrántottam a szálat, amely a nőből indult, és befutott a város mélyére, mélyen a város alá.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Mrs. Luditsky áthatóan tanulmányoz, mintha csak be akarna nézni a fejembe, hogy lássa, miként működöm. Felzselézett haján át egy porcelánfigurákkal teli vitrin nézett le rám. Bájos kis pásztorlányok, angyalok, játékos cicák és egy tánckarra való flamencotáncos.
– A csatornában van – jelentettem ki szárazon.
– Azt hittem, ezen már túljutottunk.
– Utálom a csatornákat. – Mondhatnánk úgy is, a szokás undora. Megdöbbentő, hány elveszett holmi jut végül a csatornába.
– Bocsásson meg, kedves Higiénia kisasszony – csattant fel Mrs. Luditsky, bár a hatáson sokat rontott, hogy egyetlen arcizma sem volt képes megrezzenni. – Akarja a munkát, vagy sem?
Persze, hogy akartam. Így nyertem egy ötszáz randos letét erejéig betekintést Mrs. Luditsky pénztárcájába. A másik ötszázast leadáskor kapom. És így találtam magam térdig szarban a killarney-i bevásárlóközpont alatti csatornában. Persze legalább nem valódi szarban, mert a szennyvizet más rendszeren át vezetik el, de a több éve felgyülemlő, poshadt esővíznek, a szemétnek, a rothadásnak, a döglött patkányoknak és a használt óvszereknek azért van egy jellegzetes bukéja.
Esküszöm, még mindig érezni az utóillatát a hipó alatt. És hogy megérte egy ezresért? Egyáltalán nem. De ez a baj azzal, ha valaki mashavi: ez nem munka, sokkal inkább hivatás. Az ember nem válogathatja meg, milyen kísértetek tapadnak rá. Vagy hogy azok mit hoznak magukkal.
Bedobok egy kulcsot a Talk-Talk telefonüzletbe, vagy jobban mondva a beredőnyözött üzlet fölötti kis lakásba. A tulaj kameruni, és olyan hálás, hogy ma reggel is ki tud nyitni, hogy jutalom gyanánt mindenféle engedményeket ígér nekem. Egy bolyhos, rózsaszín mackó kezeslábasba bújtatott kölyök kukucskál ki a lábai közül, és kövér kis mancsával mohón utánakap. Ha jól tippelek, ez lehetett az is, aki olyan jóízűen rágcsálta a kulcscsomót a babakocsijában, mielőtt nagy vidáman kivágta volna a csúcsforgalomba. Ez ötven randot ér. És jobban is illik az általános munkamenetembe. Tapasztalatom szerint a világ Mrs. Luditskyjai meglehetősen ritkák.
Végigsétálok az Empire-ön, át a Parktownon, el az egykori Johannesburgi Pedagógiai Főiskola mellett. A mellettem elhaladó autók néha agresszívan rám dudálnak. Bemutatok nekik. Nem én tehetek róla, ha úgy bezárkóztak a kis kertvárosukba, hogy nem látnak állatkertieket. De legalább Killarney nem vált kapuval védett lakóparkká. Egyelőre.
Még mindig jó pár kilométerre vagyok Mrs. Luditsky háztömbjétől, épp lefordulok az Oxfordról, el a nagy forgalomtól, amitől iszonyatos fejfájásom lesz, az a fajta, ami agyrágóbogárként befúrja magát az ember halántéka mögé, és ekkor a kapcsolat hirtelen és szörnyűségesen elernyed.
Lajhár kétségbeesetten nyikkan egyet, és olyan erősen rámarkol a karomra, hogy a karmai végén kis vércseppek gyöngyöznek.
– Tudom, haver, tudom – mondom, és futásnak eredek. Ráfogok a zsebemben rejlő, hideg kis fémkarikára, mintha ezzel újraindíthatnám a kapcsolatot. Van még valami halvány kis lüktetés, de a szál kezd elfoszlani.
Még sosem veszítettünk el egy fonalat sem. Még ha az elveszett holmi örökre elérhetetlenné válik is, mint annak az írói ambíciókat dédelgető fickónak a kézirata, amit szétfújt a szél az Emmarentia gáton, akkor is érezni lehet a köteléket, és akkor is éreztem a feszes kapcsot közte és a szétmálló lapok között. Ez most olyan volt, mint amikor a köldökzsinór leszárad.
Mrs. Luditsky háza előtt egy mentő és egy rendőrségi furgon áll, vörös és kék fényvillanások verődnek vissza a bézs falakról. Lajhár felvinnyog.
– Minden rendben – zihálom levegő után kapkodva, bár egészen biztos vagyok benne, hogy semmi sincs rendben, és odalépek a kis csapatban ácsorgó, szájtáti járókelők mellé. Alighanem reszketek, mert valaki megfogja a könyököm.
– Minden rendben, szívem?
Nyilván semmi sincs rendben, ha sikerült ezt a két alakot nem észrevennem a tömegben – a hatalmas, sötét szárnyú, nyurga angyalt és a hóna alatt egy máltai selyemkutyát tartó jól öltözött fickót, akinek a kutyáját röhejes narancssárgára festettek, hogy jobban menjen a nyakába kötött kendőhöz. A fickó akaszkodott rám. Drágának tűnő napszemüveg van rajta, és egy olyan penge öltöny, hogy szinte már éle van, akárcsak hátranyalt hajának. A Kutya unottan mered rám a póráz végéről, és a lelkesedés szikrája nélkül ver párat a farkával. Bárki bármit mond Lajhárra, nekem legalább nem egy elemes vécékefe jutott. Vagy egy Keselyű, ha jól láttam a nő válla fölött imbolygó ocsmány, kopasz fejet, ahogy a saját szárnya alatt kaparász.
A nő a kissé kortalan és nemtelen kategóriába tartozik, úgy harminckettő és ötvennyolc között lehet, kemoterápiás frizurával. Pár vékony, sötét tincs kapaszkodik a fejbőrébe, vékony szemöldökét pedig túlszedte. De lehet, hogy szándékosan csúfítja el magát. Szűk, szürke nadrágjára lovaglócsizmát rángatott fel, fehér inge ujját feltűrte. Az inget kihangsúlyozzák a mellkasán keresztezett bőrhevederek: azok tartják meg a hátán gubbasztó, hatalmas Madár súlyát.
– Tudják, mi folyik itt? – kérdezem a Kutyás fazontól.
– Gyél-kosság volt – suttogja a fickó színpadiasan a keze mögül. – Idős hölgy a második emeleten. Rettenetes eset! Bár ha jól hallottam, rettenetesen jó állapotban volt!
– Mondtak bármit is?
– Még nem – mondja a nő. Nem számítottam rá, hogy dzsesszénekeshez illő, füstös alt hangja van. Kelet-európai akcentussal beszél, talán orosz, talán szerb lehet. A hangjára a madár is abbahagyja a tollászkodást, és hosszú, szikkadt herezacskóra emlékeztető lebernyeget fityegtető nyaka felmered a nő válla fölött. Ráhajtja ráncos fejét a nő mellkasára, és hosszú, éles csőre lándzsaként mered a csípője felé. Ezek szerint nem Keselyű. A nő gyengéden a Marabu foltos fejére teszi a fejét, ahogyan a gyerekeket és a szeretőket csitítja az ember.
– Akkor honnan tudják, hogy gyilkosság volt?
A Máltai somolyog.
– Tudod, hogy a legtöbb ember mashavija egyáltalán nem illik az állatához? – kérdezte. – De Amira esetében mégis. Vonzzák a hullák. Főleg a gyilkosságok helyszínei, bár egy jó kis tömegbaleset sincs ellenére. Nem így van, szívem?
A Marabu helyeslően mosolyog, már ha azt a halvány kis arcrezdülést mosolynak lehet hívni.
A mentősök most bukkannak elő a házból, egy hordágyon egy lezárt, szürke műanyag hullazsákot cipelnek. Beemelik a mentőautóba.
– Elnézést – mondom, és átverekszem magam a tömegen. A mentős becsukja az ajtót a hordágy mögött, és kurtán odaint sofőrnek, hogy kapcsolja ki a villogót. A hulláknak nem kellett legyőzniük a forgalmat. De azért meg kellett kérdeznem.
– Az odabenn Mrs. Luditsky?
– Rokon? – A mentős meglehetősen kedvetlennek tűnik. – Mert ha nem, akkor nem a te dolgod, állatkerti lány!
– Az alkalmazottja voltam.
– Az kellemetlen. Akkor talán jobb lesz, ha itt maradsz! A rendőröknek alighanem lesz majd pár kérdése.
– Elmondaná, mi történt?
– Fogalmazzunk úgy, hogy nem csak úgy békésen elszunnyadt, szívem.
A mentő fojtottan felvinnyog egyszer, aztán kifordul az útra, és magával viszi Mrs. Luditskyt. Rámarkolok a gyűrűre a zsebemben, olyan erősen, hogy a zafírok lenyomata a tenyeremen marad. Lajhár megbökdösi a nyakamat, elrejti a pofáját. Bárcsak meg tudnám nyugtatni!
– Randa ügy – cöccög a Máltai együttérzően.
– Nem mintha bármi köze lenne hozzá. – Hirtelen elönt a harag. – Maga talán rendőr?
– Ó, dehogy! – nevet fel. – Egyesek nagy bánatára – biccent a Marabu felé –, a mentő-kergetésben nincs túl sok pénz.
– Részvétem az önt ért veszteségért – mondja a Marabu.
– Nincs rá szükségem – jegyzem meg. – Csak egyszer találkoztam vele.
– És egészen pontosan mit is dolgoztál az öreg hölgynek? – kérdezi a Máltai. – Már ha megkérdezhetem? Titkárkodás? Bevásárlás? Te ápoltad?
– Valamit meg kellett neki keresnem.
– És megtaláltad?
– Mindig megtalálom.
– De hát drágám, micsoda fantasztikus szerencse! Mármint nem úgy értem, hogy fantasztikus, hogy meghalt a munkaadód. Mert az rettenetes, félre ne érts! De tudod, az a helyzet…
– Hogy mi is épp keresünk valamit – szakítja félbe a Marabu.
– Pontosan. Köszönöm! – mondja a Máltai. – És ha már úgyis ez a…
hogy is mondjam… képességed? Mármint jól gondolom, hogy ez a képességed? Akkor segíthetnél nekünk.
– Mit keresnek?
– Hát azt mondtam, hogy valamit keresünk, de igazából úgy értettem,
hogy valakit.
– Sajnálom. Nem érdekel.
– De a részleteket még nem is mondtam el!
– Nem is kell. Nem foglalkozom eltűnt személyekkel.
– Sokat érne nekünk. – A madár a Marabu hátán kinyújtja a szárnyát, látom a sötét tollakat pettyező fehér tollszárakat. Feltűnt, hogy az evezőtollait visszavágták, és hogy a madár lába helyén csak két megnyomorított, torz csonk van. Nem csoda, hogy cipelni kell. – Sokkal többet, mint amennyit a többi munkája fizetne.
– Ugyan már, szívem! Az ügyfeled épp most adta be a kulcsot, ha nem haragszol, hogy ilyen egyenesen beszélek. Mihez kezdesz?
– Nem tudom, kik maguk…
– Ó, minő figyelmetlenség! Elnézést! Tessék! – A Marabu kirángat a mellére varrt zsebből egy makulátlan névjegyet, és a körme közé csippentve odanyújtja nekem. A manikűrje hibátlan. A névjegy dombornyomásos, a fehér alapon fehér, komor, talpatlan betűk kiugranak.

Marabu & Máltai
Beszerzés

– És a beszerzés egészen pontosan mit is jelent?
– Amit az ügyfél akar, December kisasszony – mondja a Marabu.
Lajhár torokból felmordul, mintha nélküle nem tudnám, mennyire bűzlik ez az egész. Kinyúlok a páros elveszett holmijai után, hátha megtudok róluk valamit, mert ők láthatóan tudnak már rólam pár dolgot.
A Máltai üres. Nagy ritkán akadnak üres emberek. Vagy betegesen rendszeretők, vagy semmivel sem törődnek. Ennek ellenére kiráz tőle a hideg. A legutóbbi üres ember, akit láttam, takarítónő volt az Elysiumban. Levetette magát egy nyitott liftaknába.
A Marabu elveszett holmijairól furcsán éles képek villannak be. Alighanem az adrenalintól tudok ilyen élesen fókuszálni, az a rengeteg hormon az ember agyában eléggé be tud kavarni a mashavinak. Még soha semmit nem láttam ilyen tisztán. Meglepő, mintha csak valaki kicserélte volna a magam kis bevazelinezett, lágy fókuszú képemet egy paparazzo objektívjára.
Részletesen, tisztán látom a hozzá kötődő dolgokat: egy pár barna bőr sofőrkesztyű, puha, a kortól elnyűtt. Az egyikről hiányzik az a kis gomb, ami csuklóban összefogná. Egy elrongyolódott könyv, hiányoznak belőle a lapok, ami megmaradt, az pedig hullámosra dagadt a nedvességtől, a borító félig letépve. Látom rajta a szépiaágakat és a cím felét, „A fa, amely…”. Egy pisztoly. Sötét, zömök, retróforma, mintha csak egy hetvenes évekbeli sci-fi-sorozat béna kelléke volna. Olyan éles a kép, hogy még a feliratot is látom az oldalán. Vektor.
A Máltai nagy vigyorogva tovább erősködik, mit sem sejtve róla, hogy épp az elveszett cuccaikat nézegetem. Festett Kutyája is vigyorog, rózsaszín nyelve kilóg hegyes kis fogai közül.
– Tényleg szükségünk van rád ebben az ügyben. Azt is megkockáztatnám, hogy nélküled nem megy. És nagyon, nagyon jól fizet.
– Hogy is mondjam? Nem szeretem, ha az emberek tudják, mivel foglalkozom.
– De hát hirdet – néz rám a Marabu mulatva.
– És nem tetszik ez a stílus.
– Ugyan, ne zavartasd magad Amira miatt, rosszindulatúnak tűnhet, de valójában csak szégyellős – mondja a Máltai.
– És ki nem állhatom az ölebeket. Szóval köszönöm, de ha rajtam múlik, akár mehetnek is döglött kecskét baszni.
A Máltai felhúzza az orrát.
– Pfuj, ez undorító! Ezt meg kell jegyeznem! – mondja.
– Ezt azért tartsa meg – bök a Marabu a névjegyre. – Lehet, hogy még meggondolja magát.
– Nem fogom.
Mégis megteszem.

Borítófestő: Sánta Kira

A Kiadó engedélyével.