Főkép

Az emberi kapcsolatok – különösen, ha az összekötő kapocs a szerelem – nem mindig tökéletesek. E kijelentés banálisnak és egyszerű közhelynek tűnhet, ám a Blue Valentine mégis erre építi fel mondanivalóját. Hiszen valóban így van: a rózsaszín köd olykor eltűnik, s helyére az utálat vagy a kétségbeesés lép, s mint ahogy a harmónia kialakulásakor, úgy a befejezéskor is az érzelmek veszik át az uralmat. S amikor az érzések kiáradnak, már nincs, ami megálljt parancsoljon nekik, s végül vagy boldog harmóniában tetőznek ki, vagy a teljes összeomláshoz vezetnek el.
 
Cindy és Dean házassága közel sem nevezhető hibátlannak. Habár mindketten szeretik a gyermeküket, mégis egyre távolabb kerülnek egymástól. Amíg a férfi állandóan dohányzik, s már felébredéskor elkezd inni, addig a felesége egyre kevésbé tudja elviselni férje hóbortjait, a kórházi állás és a gyereknevelés mellett a házastársa nem segít neki eleget, egyszerűen belefárad az életbe. Kapcsolatuk megmentésére erőtlen próbát tesznek és egy estét együtt töltenek, távol a gondoktól és bajoktól, hátha képesek újra felidézni a régi szerelmet. Eközben megismerjük közös életük kezdetét, a találkozásukat és a kibontakozó boldogságot, pillanatokat láthatunk az együtt töltött időből – mely olykor örömteli, olykor inkább nehéz és fárasztó, de mégis muszáj folytatni.
 
Vajon az életük mely’ pontja volt az, ahol minden kisiklott? Mikor kellett volna másként dönteni, és vajon az milyen következményekkel járt volna? A felmerülő kérdésekre talán választ is kapunk a film megnézése közben, mégsem ez lesz a legfontosabb. A legtöbb hollywoodi romantikus komédiában minden csodálatos és tökéletes, még ha elő is tűnnek nehézségek, hamar le lehet őket küzdeni és az út végén a boldogság vár. De mi történik, ha a pár közös élete, a házasság sokkal nehezebb, mint azt fiatalon és szerelmesen képzelték? Cindy és Dean nem tud már egy fedél alatt élni, mindketten kompromisszumokat próbálnak hozni és elfojtani indulataikat, viszont ha egyszer kitörnek, már semmi sem maradhat a régiben.
 
Különbözőségük ellenére mégis családot alapítottak, pedig talán sosem illettek egymáshoz. Dean vidám és romantikus természete látszólag tökéletes kiegészítés volt a határozott, élettel és ambíciókkal teli Cindy-hez, aki a problémás családi háttere mellett is tudott néha boldog lenni, ám a gyakorlat nem ezt igazolta. Mást vártak el az élettől, a kialakult helyzetet ugyan egyikük sem akarta, mégis bele kell törődniük. Szenvedélyes kapcsolatuk kibontakozása után megváltoznak, a korábban megszokott életüket nem tudják fenntartani, így a házasságuk válságba jut. Tényleg létezik szerelem első látásra, mely megmarad egészen a halálig?
 
Derek Cianfrance rendező első nagyjátékfilmje rendkívül realista, nincs giccses és cukormázas környezet, a dolgokat a maguk valójában mutatja be, mindenféle kényelmes szűrő nélkül. Rideg hangulata és valószerű momentumai nem engedik felüdüléshez jutni a nézőt, nyomasztó légkörében nem férnek meg a vidám percek. Ha esetleg mégis láttatni engedne boldog pillanatokat, kontrasztként szinte azonnal valami negatív érzés tűnik elő. A reményre a kétségbeesés a válasz, az érzékiség mellé az undor társul, a szerelem és a szenvedély csak a pesszimista és kiábrándult szemlélettel szemben létezhet.
 
A szereplőket sem mondanám szimpatikusnak, nem tudjuk őket megkedvelni az érzelmek váltakozása közben. Nem érzünk együtt, de talán meg sem értjük őket, így a dráma sem válik igazán hatásossá. Hiába a gondosan felépített hideg atmoszféra, csak a nyers érzelmek képesek letaglózni, a karakterek személyes tragédiája nem kerül közel hozzánk. Az elsőre még vontatott és erőltetettnek ható képsorok lassan koherens egésszé állnak össze, fájdalmasan valószerű jeleneteknek lehetünk tanúi, de pontosan emiatt nem lesz átérezhető és megható. Mindenhol csak a borúlátás, a szorongással és depresszióval telített hangulat uralkodik, nincs vigasz vagy happy end, márpedig akkor miért érdemes egyáltalán belebonyolódni egy kapcsolatba?
 
A Blue Valentine történetében talán a kétségek uralkodnak, vizuális megvalósításában viszont valóban kiváló. A szürke képsorokért dicséret illeti az operatőrt és a vágót, noha a legnagyobb elismerés mégis a színészpárosnak jár. Ryan Gosling és Michelle Williams játéka lenyűgöző, hiába kevés a dialógus, a mimikájuk és gesztusaik mindent elmondanak, amit csak lehet. Összességében egy rendkívül különös szerelmi drámát láthatunk, habár nem biztos, hogy pozitívan tudom értékelni, talán nem is ez volt a rendező célja. Kizárólag annak ajánlom, aki vállalja, hogy nem csak az élet napos oldalát mutatják be számára.