Beleolvasó - Robin Hobb: Bűvös hajó II.

Fülszöveg:
A bingtoni élőhajók a világ igazi csodái. Ácsmesterek remekművei, melyeket "mágusfából", egy roppant értékes, titokzatos anyagból faragtak. A hajók orrát díszítő szobrok tökéletesen életszerűek, s ha a kereskedőcsalád harmadik nemzedékének tagja is meghal a fedélzetén, a hajó életre kel; az orrdísz mozogni és beszélni kezd, öntudatra ébred. Az élőhajó olyan értékes, hogy a család, amely készíttette, több nemzedéknyi adósságot halmoz föl, hogy birtokoljon egyet. Az életre kelt hajó csak egy családtagnak engedelmeskedik, és olyan hatékony eszközzé válik, amely hatalmas vagyont hozhat a családnak.
E krónika a Vestrit kereskedődinasztia történetével foglalkozik, amelynek hajója Efron Vestrit halála után kel életre. A tulajdonjoga azonban megosztja az eladósodott családot, hiszen további boldogulásuk és elveszített vagyonuk visszaszerzésének egyetlen reménye az élőhajó.
Eközben a Hat Hercegségtől délre fekvő Bington birodalmán túl egy ifjú és ravasz kalóz nagyravágyó terveket kovácsol: a kalózok királya akar lenni. Céljai eléréséhez pedig szüksége van egy élőhajóra...

Részlet a könyvből:
Jóval azelőtt hallotta jöttüket, mielőtt odaértek volna. Tudta, hogy sötét éjszaka van, mert a madarak már hosszú órákkal azelőtt befejezték esti éneküket. A deszkáit belepő párából arra következtetett, hogy sűrű köd lehet. Így hát Paragon feszülten várta, hogy kiderüljön, miért tart felé két ember ezen a ködös, sötét éjszakán. Abban nem kételkedett, hogy hozzá jöttek, hiszen a parton semmi más nem volt rajta kívül. Ahogy közelebb értek, megérezte a lámpákban égő olaj szagát. Nem sokra mehettek a fénnyel, mert miközben felé botladoztak, folyamatosan káromkodtak. Felismerte, hogy az egyikük Mingsley. Túlontúl jól ismerte már a férfi hangját.
Talán azért jöttek, hogy felgyújtsák. Amikor Mingsley legutóbb itt volt, alaposan kigúnyolta, s most talán hozzávágja majd a lámpát. Az üveg szilánkokra törik, és a forró olaj a deszkákra fröccsen. Itt fog meghalni, tehetetlenül sikoltozva, ahogy a tűz lassan elemészti.
– Már nincs messze – ígérte Mingsley a kísérőjének.
– Ezt már harmadszor mondja – válaszolta panaszosan egy másik hang, melyből még erőteljesebben érezhető volt a kalcedi származás, mint Mingsley-éből a jamailliai. – Kétszer elestem, és azt hiszem, vérzik a térdem. Nagyon remélem, hogy megéri Mingsley!
– Hát persze, hogy meg! Csak várjon, amíg meglátja.
– Ebben a ködben semmit nem fogok meglátni. Miért nem jöhettünk nappal?
Mintha Mingsley tétovázott volna.
– Mostanában van valami nyomasztó a városban. A régi kalmároknak nem tetszik, hogy valaki, aki maga nem régi kalmár, megvásároljon egy élőhajót. Ha tudnák, hogy maga érdeklődik… hát. Kaptam néhány nem éppen félreértelmezhető figyelmeztetést, hogy tartsam magam távol innen. Ha pedig megkérdezem miért, csak hazugságokat és kifogásokat kapok válaszul. Azt mondják, csak a bingtoni kalmároknak lehet élőhajójuk. Ha maga is utánaérdeklődik, még több hazugság lesz a válasz. Azt akarják, hogy azt higgye, az a gond, hogy a hagyományaik ellen való, de igazából ennél több van mögötte. Még annál is több, mint amire én gyanakodtam, amikor belefogtam a tárgyalásokba. Ó, hát itt is vagyunk! Még így, sérülten is látható, milyen csodálatos volt valaha.
A hangok egyre közelebb értek. Paragont balsejtelem töltötte el, de a hangján ez mit sem érződött, amikor elbődült.
– Csodálatos? Legutóbb még rondának neveztél.
Elégedettséggel töltötte el, amikor hallotta, hogy a két férfi levegő után kapkod. Mingsley hencegő hangjában is érezhető volt a bizonytalanság.
– Hát, erre számíthattunk volna. Elvégre az élőhajók végül is élnek.
Fém csikordult. Paragon úgy gondolta, most vették erősebbre a lámpa fényét. Az égő olaj szaga mindent betöltött. Paragon nyugtalanul kihúzta magát, és összefonta karjait a
mellkasa előtt.
– Itt van, Firth. Mit gondol róla? – csendült föl Mingsley hangja.
–Lenyűgöző… – motyogta a másik ember. A hangjában érezhető volt az őszinte áhítat. Majd felköhögött, és hozzátette. – Azt azonban még mindig nem értem, hogy mit keresünk itt az éjszaka közepén. Persze részben tudom: anyagi támogatást vár tőlem. Csak az nem világos, miért kellene nekem segítenem abban, hogy egy hajó árának háromszorosáért megvásárolja ezt a roncsot, a megcsonkított orrszobrával.
Még ha beszél is.
– Mert mágusfából készült. – Mingsley úgy ejtette ki a szavakat, mintha súlyos titokról rántaná le a leplet.
–És? Minden élőhajó mágusfából van – értetlenkedett Firth.
– De vajon miért? – kérdezte Mingsley rejtélyesnek szánt hangon. – Miért épp egy olyan anyagból építenek hajót, amely oly sokba kerül, hogy nemzedékeken át kell visszafizetni? Miért?
– Mindenki tudja, hogy miért – morgolódott Firth. – Így a hajó életre kel, és könnyebb vele hajózni.
– Árulja el nekem: mindezt figyelembe véve kockáztatná a családja jövőjét generációkra előre, csak hogy egy ilyen hajó birtokába jusson?
– Én nem, de a bingtoni kalmárok őrültek, ezt is mindenki tudja.
–Olyan őrültek, hogy hatalmas vagyonokat gyűjtöttek össze – jegyezte meg Mingsley. – És miből ered a gazdagságuk?
– A francos monopóliumukból a legkelendőbb, legkülönlegesebb árukra. Mingsley, a gazdaság helyzetét egy kocsmában is megvitathattuk volna, egy pohár forralt bor mellett. Teljesen átfagytam, a ködtől csuromvíz vagyok, a térdem meg majd leszakad. Térjen már a lényegre!
– Ha kacsakagylóba térdelt, meg is eshet, hogy leszakad – szólalt meg Paragon dörgő hangon. – Először feldagad, aztán még el is gennyesedik. Legalább egy hétig szenvedni fog vele.
– Hallgass! – sziszegte Mingsley.
– Miért tenném? – csúfolódott Paragon. – Ennyire félsz tőle, hogy rajtakapnak, ahogy itt somfordálsz, és olyan dolgokba ütöd az orrod, amik nem rád tartoznak? Olyasmiről pletykálkodsz, ami soha nem lehet a tied?
– Tudom már, miért szólaltál meg! – kiáltott fel Mingsley.
– Nem akarod, hogy megtudja, mi? Hogy megismerje a mágusfa titkát, mert akkor egész csapatok jönnek majd ide. Gondolkodjon már, Firth! Min alapul egész Bington léte? Nem a szatrapával kötött ósdi egyezségen, hanem azokon a javakon, amelyek a Záporfolyamon érkeznek, az Eső vadonból.
– Látod, most téged is belerángat – figyelmeztette Paragon Firthet. – Vannak titkok, amelyeket nem éri meg megtudni. Vannak titkok, melyek ára jóval magasabb annál, amennyit fizetni szeretnénk.
– A Záporfolyamon, melynek vize hol jéghideg, hol pedig tűzforró, hol barna, hol hófehér. Vajon honnan jön ez a víz? Maga is ugyanazokat a meséket hallotta, mint én, a gőzölgő vizű tóról, ahol a tűzmadarak fészkelnek. Azt mondják, ott mindig remeg a föld, és köd üli meg a tájat. Itt ered a Záporfolyam… és amikor a föld remeg, forró, fehér víz kerül a folyóba. Ez a víz pedig oly sebesen marja szét a hajók törzsét, ahogy az emberi húst eszi le a csontokról. Ezért a Záporfolyamon nem lehet kereskedni. A part mentén sem lehet előbbre jutni, mert veszedelmes rengeteg borítja. A vadszőlő indái itt forró savat fecskendeznek, és a növények nedvei égő, lüktető hurkákat égetnek az ember bőrébe, amelyek azután napokig fájnak.
– Térjen már a lényegre! – mondta Firth mérgesen.
– Fogd be! – kiabálta Paragon. – Fogd be az idióta pofád! És takarodj a partomról! Takarodj innen, vagy gyere közelebb, hogy megölhesselek! Ez az, gyere csak ide, kis ember! Gyere ide!
Kitárta karjait, vakon tapogatózott előre, hogy megragadhassa.
– Hacsak nincs egy élőhajónk – bökte ki Mingsley. – Hacsak nincs egy élőhajónk, melynek mágusfából épült a teste, és mint ilyen, nem árthat neki a forró, fehér víz. Hacsak nincs egy élőhajónk, mely ébredése pillanatától ismeri a folyamon felvezető egyetlen utat. Innen ered a bingtoniak monopóliuma, s ahhoz, hogy beszállhassunk, nekünk is szereznünk kell egy élőhajót.
Drámai szünetet tartott.
– Én pedig épp ezt ajánlom önnek.
– Hazudik! – kiáltotta Paragon kétségbeesetten. – Hazudik! Ennél sokkal többről van szó, annyival többről! És még ha meg is szerzel, én soha nem engedelmeskedem majd neked. Megfordulok, és mindenkit megölök, meglásd! Már nemegyszer megtettem, biztosan hallottad hírét! De ha mégsem, menj csak be bármelyik kocsmába, és érdeklődj a Paragonról, a Páriáról, a halálhajóról. Menj csak, kérdezd meg, és ők majd megmondják. Megmondják, hogy elpusztítalak.
– Rákényszeríthetjük – mondta Mingsley magabiztosan.
– Vagy leszedhetjük. A hajótest a legfontosabb, egy jó hajós bármikor felvisz minket nélküle is a folyón. Képzelje csak el, mi mindent tehetnénk egy mágusfa hajóval. A Vadonban él néhány törzs, akikkel a bingtoniak kereskednek. Egyetlen utazás elegendő lenne. Firth, még ha kétszer annyit fizetnénk is nekik, mint a bingtoniak, még akkor is megérné. Előttünk a lehetőség, hogy bekerüljünk a piacra, ami Bington alapítása óta zárva van idegenek számára. Megvannak a kapcsolataim, és a hajó tulajdonosait csak a pénz érdekli. Csupán egy kis anyagi támogatásra volna szükségem, azt pedig maga megadhatja.
– Hazudik neked! – rikoltotta Paragon az éjszakába. – Pusztulást hoz rád, vagy még rosszabbat! Bizony rosszabbat. Vannak ám rosszabb dolgok a halálnál, te kalcedi söpredék! Erről azonban csak a bingtoni kalmárok tudnak, csak ők mesélhetnének róla!
– Azt hiszem, érdekel a dolog – mondta Firth halkan. – De van ennél jobb hely is, hogy megvitassuk.
– Ne! – dörögte Paragon. – Nem tudod, mit akar eladni neked, nem tudod, milyen gyászt veszel a pénzeden. Még csak el sem tudod képzelni, el sem tudod képzelni!
Elcsuklott a hangja.
– Nem megyek veletek, nem és nem és nem. Nem akarom, és ti nem kényszeríthettek, nem, mert megöllek titeket. Mind annyiótokat megöllek!
Vadul hadonászni kezdett, és ha elérte volna a partot, marékszám szaggatta volna a növényeket, a homokot, a köveket, bármit. De karjai csak a levegőt csépelték. Hirtelen megdermedt, és hallgatózott. Távolodó léptek.
–…mondja el senkinek?
– Emiatt ne aggódjon! – hallotta Mingsley magabiztos válaszát. – Hallotta nem? Teljesen őrült. Bolond. Senki se figyel rá, senki se jön ide ki. Még ha valakinek el is mondaná, senki nem hinne neki. Éppen az a szép az egészben, ba rátom, hogy senkinek sem jut az eszébe. Ez a hajó hosszú évek óta itt hever. Évek óta! És még soha senkinek nem jutott az eszébe…
Távolodó hangját elnyelte a köd és a hullámok moraja.
– NE! – sikoltotta Paragon az éjszakába. Hátranyújtotta karját, és saját fedélzetét csépelte. – Ne! – kiáltotta megint, hangjában ellenállás és dac csengett. És reménytelenség. Meg sem hallgatták. Őt soha senki nem hallgatta meg. Mindig is az volt a baj, hogy tudomást sem vettek arról, amit mondott. Kivitték, és neki mindenkit meg kellett ölnie. Megint.

A Kiadó engedélyével.