FőképKedvezményes vásárlás: www.booker.hu
 
 


A levegőben szálló hamu megtelepedik a ruhámon, a hajamon, és ahogy megtapad a torkomon, rögtön köhögni kezdek. A súlyos ajtó becsapódik mögöttem – örökre a Kupolán kívül rekedtem. Körülnézek az elhagyatott vidéken, a távolban meglátom a várost, illetve, ami maradt belőle. Itt-ott füstoszlopok emelkednek a levegőbe. Vajon tényleg szörnyetegek lakhelyét jelzik? Tényleg semmi más nem maradt a Kupolán kívül, mint romok, elkorcsosult állatok és megnyomorodott emberek?
Vajon érdemes-e élni ebben a rémálomszerű világban?
 
„Sok szerencsét, és sose hagyjon el benneteket a remény!” – mondja Effie Trinket Az éhezők viadalában, mielőtt kihúzza a viadal két résztvevőjének a nevét. Panemben még van némi esély egy, az adott körülmények között normálisnak nevezhető élet kialakítására, és legfőképpen arra, hogy az emberek harcoljanak a túlélésért.
 
Itt viszont nincs remény. „Soha nem gondoltam volna, hogy érdemes lenne bármiért is imádkozni. Miben reménykedhettem volna?” – ezt kérdezi a regény egyik főszereplője, Pressia. A túlélőknek, azoknak az embereknek, akik életben maradtak a kilenc évvel ezelőtti nukleáris támadás után, nincs miben reménykedni, nincs miért harcolni. Egyik napról a másikra élnek – vagy inkább vegetálnak –, belélegzik a portól, koromtól és hamutól mocskos levegőt a szürke ég alatt, amin a Napot mindig eltakarják a palaszín fellegek. Igen, mindenki „a kavargó hamu egyik parányi porszeme”. A házak összeomlottak, utcák, lakcímek már nem léteznek, a romok között különféle mutáns bestiák rejtőznek, amelyek bármit elkapnak, ami nem képes elmenekülni előlük. És ha valakinek mondjuk egy bot helyettesíti az egyik lábát, mert elveszítette a Robbanások miatt, és a szemüvege ráolvadt az arcára, elég nehéz menekülni.
 
És mindenkinek vannak sérülései. Vörösre égett, heges arcok, bőrbe ágyazódott üvegcserepek, fémdarabok, gyerekükkel összeolvadt anyák, egy férfi hátában csapkodó madarak – mindennapos látványt nyújtanak. Senki nem maradt Tiszta – ők a Kupolában élnek, biztonságos, izolált környezetben, elzárva a nyomorékoktól, a mocsoktól és az olajos, fekete esőtől.
 
Pressia mégis más. A fél arca neki is megégett, az egyik kezébe pedig beleolvadt a játék babája feje, törékeny nagyapjával gyökereken tengődik, de a pusztulás és a reménytelenség nem oltotta ki a szívéből a jóságot; nem tudja miért, de segít az embereknek, akkor is, ha ő maga veszélybe kerül. És bármiben képes felfedezni a szépséget, egy darab drótban, törött harangocskában, rozsdás rugókban, ezekből készít apró, felhúzható állatkákat, amikért cserébe ételt szerez a nyomorúságos piacon.
 
Partridge is ilyen. Tudja, hogy a szépséget csak a csúnya dolgok mellett tudjuk igazán értékelni. Pedig ő a Kupolában él, teljesen ép, egészséges, mégsem boldog. Ezért szökik meg – hogy megtalálja azt, ami mindig hiányzott a lelkéből. Talán mégis van, amiért érdemes megpróbálni életben maradni?
 
Ha úgy találják, ez a könyv enyhén elbűvölt engem, nem állnak messze az igazságtól. Pedig ez is young adult, egy „újhullámos” ifjúsági regény, de valamennyire kilóg a sorból, és nemcsak a brutalitás ábrázolása miatt. A hangulata, a reménytelenség az, ami engem megragadott benne, hogy nem fél erős eszközökhöz nyúlni, ezért sokan nem is tartják YA-nak, pedig megvannak benne az erre a műfajra jellemző kliséelemek – viszont az írónő nem fél ezek közül néhányat lerombolni. Természetesen a vége az, ahol a legtöbb meglepő dolog történik, és hiába az 560 oldalnyi véres menekülés, keresés és pusztulás, szerettem volna rögtön folytatni. Eh, kellett nekem mondani, hogy kerülni fogom az ifjúsági disztópiákat. Pedig csak keresgélni kell, hogy az ember gyöngyszemet találjon közöttük. És persze alig várom a folytatását, sajnos még angolul sem jelent meg, de az Egmont remélhetőleg a Fuse-t is egy időben hozza ki az eredeti kiadással.