Főkép A Burn és főképp a Stormbringer kreatív lökete túl soknak bizonyultak Ritchie Blackmore számára, aki elviselhetetlennek tartotta Glenn Hughes funkos beállítottságát, és miután a csapat új szerzeményeiben tagadhatatlanul elburjánzottak a hard rocktól idegen elemek (és ebben némiképp Ian Paice és Jon Lord is ludasak voltak), Blackmore egyszerűen kilépett az együttesből, hogy Ronnie James Dióval megalapítsa a később Rainbow-ként ismertté vált formációt. Ám a sikert még épp csak megízlelő David Coverdale rábeszélte társait, hogy a felbomlás helyett inkább keressenek új gitárost. A választás a rock mellett jazz és funk háttérrel rendelkező, amerikai illetőségű, és szemtelenül fiatalon befutott Tommy Bolinra esett, aki Coverdale és Hughes biztatására szerzőként is rengeteget hozzáadott a Deep Purple tizedik stúdióalbumához; voltaképp – többnyire Coverdale társszerzőségével – szinte egymaga írta meg a teljes anyagot.
 
Az eredmény a Deep Purple megszokott hangzásától meglehetősen eltérő lemez lett, melyen már rendre felfedezhetők Coverdale későbbi zenekarának, a Whitesnake-nek majdan jellegzetessé váló stílusjegyei. Nincs mit csodálkozni azon, hogy a Deep Purple rajongói az egyik legkevésbé sikerült próbálkozásaként tartják számon a nagylemezt, ugyanakkor nem lehet elvitatni a tagoktól az igyekezetet, és alaposabban odafigyelve az is megállapítható, hogy nem tökkelütöttek ripacskodását hallgatjuk, hanem a zenében akkor új utakat felderíteni igyekvő kísérletezőket. És talán az sem égbekiáltó vétség vagy hiba, hogy a lemez parányit kommerszebbre sikerült a korábbi albumoknál.
 
Igaz, a „Comin’ Home” még egyáltalán nem bizonyítja ezt. Az alapvetően a „Highway Star”-ral rokon szerzemény még viszonylag jól készíti elő a kiállást, ám Bolin közhelyes, invenciótlan szólója lényegében teljesen tönkrevágja a hangulatot, és mivel Lord sem siet a segítségére az orgonájával, egyértelműen ez lett a klasszikus Deep Purple leggyengébb albumnyitó dala. Összehasonlíthatatlanul jobban sikerült viszont a rock and blues alapokon nyugvó „Lady Luck”, amit Coverdale egy külsőssel, Jeff Cookkal közösen jegyez, és a „Gettin’ Tighter” című Hughes–Bolin-szerzemény, melyben mindkét funky-mániás kiélheti „elfajzott” hajlamait. Különösen izgalmas a rockkal semmi rokonságot nem mutató kiállás, melyben mind Hughes, mind Bolin tényleg remekel – persze a maguk funkos módján.
 
A „Dealer” ellenben kifejezetten előremutató szerzemény, melynek makacs, kegyetlen és komor témája a Rainbow „Stargazer”-ét előlegezi meg, és e furcsa témarokonság azt mutatja, hogy Blackmore egyértelműen meghallgathatta a nagylemezt. A bluesos, többnyire üvegnyakkal játszott szóló Bolin emlékezetesebb teljesítményei közé tartozik az albumon. Az „I Need Love” ezzel szemben egyértelműen már a Whitesnake által választott irányt vetíti előre, még akkor is, ha bizonyos, leplezetlenül funkos megoldások miatt a szám igazából Coverdale saját csapatának egyik albumán sem fért volna el. Mégis inkább izgalmas, mint a bandától idegen minden efféle úttörő megnyilvánulás. Erre a két számra mindenesetre egyértelműen büszke lehet a negyedik formáció, és a Deep Purple történetének fényesebb lapjaira kívánkozik mindkét darab.
 
Az eredetileg a második oldalt indító „Drifter”-t az egyik legnagyobb telitalálatnak érzem az egész lemezen, hiszen remekül játszik a – megint csak whitesnake-es – déliesebb, lassú motívumokkal, és a hirtelen begyorsuló témákkal, a hatásfokozásban élen járó gitárszóló pedig kifejezetten élvezetes, ha nem is túlzottan virtuóz. A „Love Child”-ot ismét nem lehet nem szeretni, elsősorban azért, mert alapriffje az „Into The Fire” húzós, mocskos témáját idézi, Paice pedig elképesztő képzelőerővel díszíti a verzék végeit. Ebben a számban hallhatjuk Lord első szólóját is, ami akkor is üdítő fejlemény, ha a szintetizátor meglehetősen stílusidegen egy hagyományos hard rock szerzeményben.
 
A hangszer mégis fontos szerepet kap az átfogó szerkezetben, hiszen a „This Time Around” csupa billentyűkkel és kizárólag Hughes énekével előadott szám, mely alapvetően eltér mindentől, amit korábban a Deep Purple lemezein hallhattunk, Jon Lord későbbi szólóalbumain viszont találkozhatunk még hasonlókkal. Ennek a számnak a témáját veszi át a jazz és a hard rock fúziójától vibráló „Owed To »G«”, melyben Bolin minden kétséget végleg eloszlatva megmutatja, hogy mégsem véletlenül őt választották a pótolhatatlannak hitt Ritchie Blackmore megüresedett helyére.
 
A végére maradt a „You Keep On Moving”, ez a lassan kibontakozó, sejtelmes, lassú nóta, amely határozott bluesos beütések mellett a hard rock és a funk legnemesebb árnyalataival gazdagítja a kompozíciót, Lord orgonaszólója pedig egyértelműen a csapat történetének legszebb pillanataira emlékeztet. Így, bármennyire meglepőnek tűnhet, csak sajnálni lehet(ett), hogy ezzel véget ér az album, és hosszú időre az együttes aktív stúdiótevékenysége is.
 
A Come Taste The Banddel párhuzamosan Tommy Bolin szólólemezt is készített, amely stílusbeli változatossága miatt valamivel színvonalasabbra sikerült, Bolinnak mégis a Deep Purple-lel kellett promóciós koncertkörútra indulnia, hogy élőben is megismertessék az anyagot, de bárcsak ne tette volna. A hangversenyeken egyre nyilvánvalóbbá vált Bolin drogfüggősége, így az 1977-ben (már a gitáros kábítószer-túladagolás miatt bekövetkezett halála után) megjelent Last Concert In Japan is egy olyan fellépésüket rögzíti, ahol Bolin katasztrofális teljesítményt nyújtott, mivel a kivételes érdeklődéssel várt, és több formában is rögzített koncert előtt megintcsak belőtte magát, így – Glenn Hughes szavait idézve – „játszani sem tudott”, épp ezért az albumot „ki sem szabadott volna adni”. A lemez nem is került bele a szorosan vett Deep Purple kánonba, legfeljebb a legelvakultabb gyűjtők kollekciójában van helye.
 
A kábítószer így a tönk szélére juttatta a zenekart: a beszámolók szerint Coverdale sírva távozott az egyik koncertről, és nem sokkal később hivatalosan is feloszlott a lényegében már diszfunkcionális negyedik formáció. A Come Taste The Band ugyanakkor minden hibája és a rossz emlékek ellenére sem felvállalhatatlan lemez, sőt, sokkal több értéket lehet felfedezni benne, mint bizonytalanságot vagy tökéletlenséget, ám tipikus Deep Purple-nek sem igazán tekinthető. Mindent összevetve nem érdemtelenül áll a Stormbringer és a Perfect Strangers (vagy a Made In Europe) között a Deep Purple rajongók polcain.
 
Az együttes tagjai:
Tommy Bolin – gitár, ének
David Coverdale – ének
Glenn Hughes – basszusgitár, ének
Jon Lord – billentyűk
Ian Paice – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Comin’ Home
2. Lady Luck
3. Gettin’ Tighter
4. Dealer
5. I Need Love
6. Drifter
7. Love Child
8. (a) This Time around (b) Owed To „G” (Instrumental)
9. You Keep On Moving
 
Diszkográfia:
Shades Of Deep Purple (1968)
The Book Of Taliesyn (1968)
Deep Purple (1969)
Concerto For Group And Orchestra (1969) – koncert
Deep Purple In Rock (1970)
Fireball (1971)
Machine Head (1972)
Made In Japan (1972) – koncert
Who Do We Think We Are (1973)
Burn (1974)
Stormbringer (1974)
Come Taste The Band (1975)
Made In Europe (1976) – koncert
Live In London (1982) – koncert
Perfect Strangers (1984)
The House Of Blue Light (1987)
Nobody’s Perfect (1988) – koncert
Slaves And Masters (1990)
The Battle Rages On… (1993)
Come Hell Or High Water (1994) – koncert
Purpendicular (1996)
Abandon (1998)
Live At The Royal Albert Hall (1999) – koncert
Bananas (2003)
Rapture Of The Deep (2005)
Very Best Of (2008)