FőképFülszöveg:
Az olajválság utáni jövőben a városokat a globális felmelegedés miatt megemelkedett tengerszinttől gátrendszerekkel védik, pusztító genetikai járványoktól retteg mindenki, és óriás lendrugókban tárolják az energiát, amelyeket tíztonnás óriáselefántok, megodontok erejével húznak fel…
Anderson Lake az ArgiGen kalóriatársaság Bangkokba küldött ügynöke álcája szerint egy lendrugókat gyártó cég menedzsere, valójában azonban a független Thaiföld felbecsülhetetlen értékű, rejtett magbankját keresi.
Emikó genetikai tervezéssel létrehozott különleges teremtmény, „új ember”. Bőre sima, mint a porcelán, mozgása a genetikusok jóvoltából darabos, akár egy felhúzhatós játéké. Egyszerre kutyaszerű engedelmességre kódolt szolga és szexjáték, aki azonban ki akar törni kiszolgáltatottságából.
Kettejük találkozása hamarosan egész Thaiföldet megrengeti.

„Hihetetlen, mennyire jó ez a könyv… Bacigalupi látomása majdnem olyan gazdag és megdöbbentő, mint William Gibsoné volt 1984-ben.” - Lev Grossman

Részlet a regényből:
– Nem, nem kérek mangosztánt! – Anderson Lake előrehajol és egy másikra mutat. – Azt kérem, ott. Kho phonlemáj ní khrap. Amelyiknek vörös a héja és zöld a szőre.
A parasztasszony mosolyog, bételdió rágcsálásától fekete fogakat villant rá, és egy takaros gyümölcspiramisra mutat. – An ní csáj máj khá?
– Igen. Abból. Khrap. – A férfi bólint, és mosolyt kényszerít az arcára.
– Mi a neve?
–  Nga – mondja a nő lassan ejtve a szót, hogy az idegen megértse, és átnyújt neki egyet.
Anderson homlokráncolva átveszi a gyümölcsöt.
– Ez új?
– Khrap – jön a bólintás.
A férfi megforgatja a kezében a gyümölcsöt, tanulmányozza. Inkább hasonlít egy anemónára, vagy egy szőrös gömbhalfélére, mint gyümölcsre. Rücskös, zöld csápok nőnek minden oldalán, a tenyerét csiklandozzák. A héja a hólyagüszög vöröses árnyalatát idézi, de mikor Anderson megszagolja, nem érzi rajta a rothadás bűzét. Kinézete ellenére teljesen egészségesnek tűnik.
– Nga – ismétli a parasztasszony, aztán, mintha olvasna Anderson gondolataiban, hozzáteszi: – Új. Nincs hólyagüszög.
Anderson szórakozottan biccent. Körülötte zajlik az élet Bangkok reggeli piaci forgatagában. Duriánok állnak bűzlő halmokban a kis utcában, vizestartályokban angolnaszerű halak és vörösuszonyú  plák ficánkolnak. A tömeg feje fölött pálmaolaj-polimer napernyők csüggnek a füllesztő, trópusi nap alatt, beárnyékolják a piacot. A kézzel festett ponyvákon klippervállalatok és az imádott gyermekkirálynő képei díszelegnek. Egy férfi furakodik át mögötte, egy fürtnyi cinóbervörös taréjú csirkét tartva a magasba; a madarak szárnya riadtan verdes, mintha tudnák, hogy a vágóhídra viszik őket. Tarka szoknyás thai asszonyok alkudoznak mosolyogva az eladókkal a lopott U-Tex rizsfajtára és az új paradicsomvariációkra.
Andersont mindez hidegen hagyja.
– Nga – ismétli az asszony.
A gyümölcs hosszú szőre csiklandozza a tenyerét, mintha arra buzdítaná, találja ki az eredetét. A thai génhekkerek újabb diadala, akárcsak a paradicsom, a csili és a padlizsán, amelyek a pultokon díszelegnek. Mintha a grahamita Biblia jóslatai kelnének életre. Mintha Szent Ferenc mocorogna a sírjában nyugtalanul, készen, hogy újból a vidéket járja és hirdesse a történelem elveszett kalóriáinak gazdagságát.
„És harsonaszó kíséretében megérkezék és az Éden visszatére…”
Anderson megforgatja kezében a furcsa, szőrös gyümölcsöt . Nem érezni rajta a cibiszkózis bűzét, sem a hólyagüszögét. Nincs génhekkelt zsizsiknyom a héjába rágva. A férfi fejében ott az összes fa, virág, zöldség és gyümölcs térképe, mégsem talál fogódzót, hogy beazonosítsa ezt a termést.
Nga. Rejtély.
Elmutogatja, hogy szeretné megkóstolni, a parasztasszony pedig visszaveszi a gyümölcsöt. Barna hüvelykujja könnyedén lefejti a szőrös héjat, és felfedi a sápadt húst. Az áttetsző, erezett belső inkább emlékeztet a martinikben úszkáló gyöngyhagymákra, amiket a Des Moines-i kutatóközpontok bárjában adnak az italhoz.
Az asszony átnyújtja a gyümölcsöt. Anderson óvatosan megszimatolja, belélegzi a szirupos lé illatát. Nga. Nem lenne szabad léteznie. Tegnap még nem is létezett. Tegnap még egyik bódé sem árulta ezt a gyümölcsöt, most meg már piramisokba rendezve áll az öregasszony körül a ponyva árnyékában. A nő nyakában aranyló amulettről Phrá Szűb mártír kacsint rá – a kalóriatársaságok mezőgazdasági járványai elleni védőszent képe.
Anderson azt kívánja, bárcsak megvizsgálhatná a gyümölcsöt természetes közegében, egy fáról csüngve, vagy egy bokor levelei között megbújva. Ha több információval rendelkezne, kitalálhatná a nemzetségét és a családját, s talán megfejthetné genetikus múltját, amit a Thai Királyság felidézni próbálhatott. De nincs több nyom. Bekapja a nyálkás, áttetsző gyümölcshúst.
Intenzív ízlöket, cukortól és bőségtől érett. A ragacsos virágbomba körbeöleli a nyelvét. Mintha újra az iowai HiGro földeken lenne, amikor mezítlábas kölyökként először kapott egy apró darab cukorkát egy középnyugati agronómustól a kukoricatáblák között. Az íz – a valódi íz – megrázó pillanata a nélkülözés hosszú évei után.
Napfény tűz le rá. Vásárlók lökdösődnek és alkudoznak, de mindez nem érdekli. Megforgatja a gyümölcsöt a szájában, szemét lehunyva ízlelgeti a múltat, az időt, amikor ez a növény még magától burjánzott, mielőtt még a cibiszkózis, a nipponi génhekkelt zsizsik, és a hólyagüszög meg a heges penész feldúlta a világot.
A trópusi nap heve alatt, a vízibivalyok bőgése, a haldokló csirkék kárálása közepette eggyé válik a mennyországgal. Ha grahamita lenne, most térdre rogyna és extázisban adna hálát az Úrnak, amiért visszaadta az Édenkert ízét.
Kiköpi a fekete, csonthéjas magot a kezébe, és mosolyog. Sok felfedező és természetbúvár útinaplóját olvasta már, olyanokét, akik új fajok után kutatva bejárták a legsűrűbb dzsungeleket is, de még az ő felfedezéseik sem mérhetőek ehhez az egyszerű gyümölcshöz.
Azok a tudósok fel akartak fedezni. Ő azonban a feltámadással találkozott.
A parasztasszony elégedetten mosolyog, biztos a dolgában.
– Áo kí kilo khá? – Mennyit?
– Biztonságosak? – kérdezi Anderson.
Az asszony a Környezetvédelmi Minisztérium igazolására mutat a macskakövön a pultja mellett, és ujjával mutatja a vizsgálati dátumokat.
– Legújabb variáció – mondja. – Legjobb minőség.
Anderson megnézi az igazolást. Az öregasszony valószínűleg lefizette a fehéringeseket, hogy pecsételjék le, csak ne kelljen átesnie a teljes körű vizsgálaton, ami garantálja, hogy a termék immúnis a nyolcadik generációs hólyagüszögre és ellenálló a 111.mt7 és mt8-as cibiszkózissal szemben. Cinikus énje sejti, hogy az irat nem sokat számít. A napfényben csillogó díszes pecsétek inkább kabalák, mint garanciák, csupán kellékek, amiktől az ember jobban érzi magát ebben a veszélyes világban. Igazából, ha a cibiszkózis megint kitör, semmit sem fognak érni ezek az igazolások. Új variáció jön, ami ellen hatástalanok a régi tesztek, az emberek pedig a Phrá Szűb amulettjükkel a kezükben imádkoznak majd, XII. Ráma király arcképe előtt, és áldozatot visznek a város oszlopszentélyéhez, aztán cafatonként kiköhögik a tüdejüket, mindegy, hány minisztériumi pecsétjük van.
Anderson zsebre vágja a nga magját.
– Egy kilót kérek. Nem! Kettőt. Szong.
Átnyújt egy kenderszatyrot, még csak nem is próbál alkudni. Bármit is kér az öregasszony, túl olcsó lesz. A csodák minden pénzt megérnek. Egy egyedi gén, amely ellenáll a kalóriajárványnak, vagy hatékonyabban dolgozza fel a nitrogént, hatalmas bevételeket hozhat. Ha körülnézne a piacon, bizonyíthatná ezt az igazságot. Az utcán nyüzsgő thaiok megvesznek mindent, a génrippelt U-Tex rizstől a cinóbervörös baromfiig. Ezek azonban mind régi fejlesztések, az AgriGen, PurCal és Total Nutrient Holdings korábbi génhekkjei alapján. A gyümölcsök már a Midwest Compact kutatólaborjainak elavult modelljei.
A  nga azonban más. A  nga nem a Midwesttől jött. A Thai Királyság olyan területeken leleményes, ahol mások nem. Virágzik, miközben India, Burma és Vietnam dominóként dőltek be, éhínség tört ki és könyörögtek a kalóriamonopóliumok fejlesztéseiért.
Néhányan megállnak, és egy pillantást vetnek a gyümölcsökre, amelyekből Anderson vett. Bár a férfi túl olcsónak találja, a többiek túl drágának, és továbbállnak.
A nő átnyújtja a két kiló gyümölcsöt, Anderson pedig majdnem elneveti magát örömében. Egyetlen ilyen szőrös gyümölcsnek sem lenne szabad léteznie; mintha egy zsáknyi trilobitát tartana a kezében. Ha igaz a feltételezése a nga eredetéről, akkor a megjelenése olyan megdöbbentő erejű, mintha egy Tyrannosaurus sétálna végig a Szukhumvit sugárúton. Persze ez igaz a burgonyára, a paradicsomra és a csilipaprikára is, melyek takaros halmokban sorakoznak a kofák pultjain, mind megannyi termékeny burgonyaféle, amihez foghatót nemzedékek óta nem láttak az emberek. Ebben a fuldokló városban minden lehetséges. Zöldségek és gyümölcsök térnek vissza a sírból, kihalt virágok nyílnak az utak mentén, és az egész mögött ott a Környezetvédelmi Minisztérium, amely varázslatos dolgokat művel az elveszettnek hitt genetikai nyersanyaggal.
Anderson a gyümölcsös szatyorral a kezében átfurakszik az utca tömegén, és kiér a főútra. Sűrű forgalom fogadja itt is, a reggeli ingázók úgy töltik meg a IX. Ráma sugárutat, ahogy a Mekong árad. Biciklik, riksák, kékesfekete vízibivalyok és hatalmas, lomha megodontok áramlanak.
Anderson érkeztére Láokú bukkan elő egy málladozó toronyház tövéből, gondosan elcsippentve a cigarettáját. Megint a burgonyafélék. Mindenütt ott vannak. Sehol máshol a világon nincsenek, de itt burjánzanak. Láokú bedugja a félig elszívott cigarettát rongyos ingzsebébe, és Anderson előtt megindul a biciklis riksájuk felé.
A vén kínai úgy néz ki, mint egy madárijesztő; rongyos, de mégis szerencsés. Ő életben maradt, a honfitársai nem. Van munkája, míg a hozzá hasonló malajziai menekültek levágásra váró csirkékhez hasonlóan be vannak zsúfolva fülledt Terjeszkedés korabeli toronyházakba. Láókúnak van elég ereje, hogy dolgozzon, és pénze, hogy Szing cigarettát vegyen. A többi sárgakártyás menekülthöz képest úgy él, mint egy király.
A kínai felül a bicikli nyergébe, és türelmesen megvárja, míg Anderson bemászik az utasülésre.
– Az irodába – mondja neki a férfi. – Báj khrap! – Majd kínaira vált. – Cou pa.
Az öreg kínai nekifeszül a pedáloknak és besorolnak a forgalomba. Körülöttük biciklicsengők zajonganak, mint a cibiszkózisjelzők; dühödten fogadják, hogy feltartják őket. Láokú nem törődik velük, még jobban elmerül a járművek áramlatában.
Anderson egy újabb gyümölcsért nyúl, de visszafogja magát. Be kell osztania. Túl értékesek, hogy befalja őket, mint egy torkos kisgyerek. A thaiok új módot találtak a múlt felélesztésére, ő pedig képes lenne megenni a bizonyítékot. A szatyron dobol az ujjával, próbál uralkodni magán.
Végül cigarettát halász elő, hogy rágyújtson, és elterelje a gondolatait. Beszívja a perzselő füstöt, és felidézi, mennyire meglepődött azon, hogy milyen sikeres lett a Thai Királyság, mennyire elterjedtek a burgonyafélék. Miközben cigijét szívja, Yates-re gondol. Eszébe jut a férfi csalódottsága, mikor a történelem egy másik feltámasztott darabja fölött ültek egy asztalnál, egymással szemben.

– Burgonyafélék.
Yates gyufájának fénye felvillant a SpringLife irodájának félhomályában, és megvilágította pirospozsgás arcát, ahogy beleszívott a cigarettájába. Rizspapír sercegett. Izzott a parázs a cigaretta végén, majd Yates kifújta a füstöt, a mennyezet felé, ahol egy magányos ventilátor küzdött a fülledt meleg ellen.
– Padlizsán. Paradicsom. Csili. Krumpli. Jázmin. Nicotianák. – Felemelte a cigarettáját és felvonta egyik szemöldökét. – Dohány.
Megint beleszívott, hunyorgott a parázs fényében. Körülöttük árnyékba borult az iroda, a pedálos számítógépek és asztalok. Esténként, mikor bezárt az üzem, könnyű volt azt képzelni, hogy az üres íróasztalok nem a kudarc emlékművei. A munkások csak alig valamivel korábban mehettek haza kipihenni magukat egy újabb, kemény munkával töltendő nap előtt. A letakart székek és pedálos számítógépek meghazudtolták ugyan a képet, de a félhomályban, a megnyúlt árnyékok és a mahagóni redőnyön átszűrődő hold fényében el tudták képzelni, milyen lehetett volna.
A kurblis ventilátorok lassan keverték a levegőt a fejük fölött, a laoszi gumiékszíjak ritmikusan nyikorogtak a mennyezet alatt, ahogy továbbították a kinetikus energiát a gyár központi rugóiból.
– A thaiok ráhibáztak valamire a laboratóriumaikban – mondta Yates –, erre megjelenik maga. Ha babonás lennék, azt gondolnám, magát is megidézték a paradicsommal együtt. Minden organizmushoz tartozik egy ragadozó is, ha jól értem.
– Jelentenie kellett volna, hogyan haladnak – mondta Anderson. – Nem ez a gyár volt az egyetlen felelőssége.
Yates elfintorodott. Arca a trópusi megviseltség térképe volt. Elpattant hajszálerek, rózsaszerű mintázatok a járomcsontja felett és az orrán. Vizenyős kék szemek pislogtak Andersonra, homályosan, akár a város trágyától fülledt levegője.
– Sejthettem volna, hogy betörnek a kis zugomba.
– Nem személyes ügy.
– Csak az életem munkája. – Felnevetett, szárazon, mintha cibiszkózis korai tüneteit produkálná. Anderson maga is kihátrált volna a szobából a hang hallatán, ha nem tudta volna, hogy Yates-t, ahogy az AgriGen minden alkalmazottját, beoltották a legújabb törzsek ellen.
– Évekbe telt, míg felépítettem ezt az egészet – mondta Yates. – Maga meg azt mondja, nem személyes.
Az iroda ablakai felé intett, ahonnan a gyártósorra lehetett látni.
– Öklömnyi rugóink vannak, amelyek egy gigajoule-nyi energiát képesek tárolni. Négyszer akkora energiatárolási kapacitással bírnak, mint bármi más a piacon. Maga pedig el akarja dobni az egészet. – Yates előrehajolt. – Nem volt ilyen hordozható energiaforrásunk a benzin óta.
– Csak akkor ér valamit, ha gyártásba tudja küldeni.
– Már közel járunk – erősködött Yates. – Csak az algatenyészeteken múlik. Ez az egyetlen kényes pont.
Anderson nem szólt semmit. A másik ezt buzdításnak vette.
– Az alapkoncepció megállja a helyét. Ha az algatenyészetek képesek elegendő mennyiséget…
– Értesítenie kellett volna minket, mikor először látott burgonyaféléket a piacokon. A thaiok már legalább öt évszak óta sikeresen termesztik a krumplit. Nyilvánvalóan van valahol egy magbankjuk, mégsem hallottunk magától semmit.
– Nem az én területem. Én az energiatárolással foglalkozom, nem növénytermesztéssel.
Anderson felhorkant.
– Honnan veszi majd a kalóriákat, hogy felhúzza a rugóit, ha elhal egy következő termés? A hólyagüszög három évszakonként mutálódik. A hobbigenetikusok meghekkelik a TotalNutrient Wheatnek és a SoyPRO-nak létrehozott változatainkat. A legutóbbi HiGro kukorica csak hatvan százalékban élte túl a zsizsikjárást, és erre most kiderül, hogy maga itt ül egy genetikai aranybányán. Az emberek éheznek…
Yates felnevetett.
– Ne papoljon nekem az emberi életekről! Láttam, mi történt a finn magbankkal.
– Nem mi robbantottuk fel a széfeket. Senki sem hitte volna, hogy a finnek ennyire fanatikusak.
– Bárki megmondta volna maguknak, akit megkérdeznek az utcán. A kalóriatársaságok rászolgáltak a hírnevükre.
– Nem az én műveletem volt.
Yates megint felnevetett.
– Mindig ez a mentségünk, ugye? A cég odamegy, aztán hátralép és mossa kezeit. Úgy teszünk, mintha nem mi lennénk a felelősök. A cég kivonja a SoyPRO-t a burmai piacról, félreállunk, aztán azt mondogatjuk, hogy a szellemi tulajdonviták nem a mi asztalunk. De az emberek így is éhen halnak. – Beleszívott a cigarettájába, és kifújta a füstöt. – Őszintén nem tudom, hogyan alszanak éjszakánként.
– Egyszerűen. Imádkozom Noéhoz és Szent Ferenchez, aztán megköszönöm Istennek, hogy még mindig egy lépéssel a hólyagüszög előtt járunk.
– Ennyi? Akkor becsukják a gyárat?
– Nem, természetesen nem. A lendrugó gyártása folytatódni fog.
– Ó? – Yates reménykedve hajolt előre.
Andreson vállat vont.
– Hasznos fedőcég.

Borítófestő: Raphael Lacoste

A Kiadó engedélyével.