FőképFülszöveg:
Marija Morevna gyerekkorában tanúja lesz annak, ahogy madárból emberré változott jóképű fiatalemberek feleségül veszik a nővéreit. Amikor pedig lassan feltárul előtte az orosz mítoszok láthatatlan világa, érte is eljön Halhatatlan Koscsej– hogy nagy hatalmú mesebeli lények és törékenyemberekjátszmájának, sodró lendületű történetének részese legyen.

„Romantikus, véres és tapinthatóan valóságos varázslat szövi át. A Marija Morevna és a Halhatatlan gyönyörű történet.” - Cory Doctorow

Részlet a regényből:
Egy tengerparti városban, amelyet egykor Szentpétervárnak neveztek, majd Petrográdnak, aztán Leningrádnak, és jóval később ismét Szentpétervárnak, állt egy hosszú, keskeny ház egy hosszú, keskeny utcában. Egy hosszú, keskeny ablakban pedig világoskék ruhában és fakózöld papucsban egy gyermek arra várt, hogy egy madár feleségül vegye.
A legtöbb leányt gyengéden bezárták volna ezért a szobájába, amíg ki nem verik a fejéből ezeket a nyugtalanító gondolatokat, de Marija Morevna látta mindhárom nővére férjét, mielőtt még bekopogtak volna a nagy, cseresznyefa ajtón, és ily módon tulajdon sorsában is olyan biztos volt, akár a hold színében.
Az első akkor érkezett, amikor Marija még csak hatéves volt, Olga nővére pedig magas és szépséges, aranyhaja hátrafogva, akár egy szénaköteg ősszel. Ezüstös és nyirkos nap volt, hosszú, ritkás felhők csavarodtak a háztetőre, akár takaros cigaretták. Marija az emeletről nézte, ahogy a madarak összegyűlnek a tölgyfákon, az eső első és legkisebb cseppjei után kapkodva, amelyekről minden szárnyas jószág tudja, hogy a legédesebbek, s úgy olvadnak szét a nyelven, mint parányi szőlőszemek. Nevetett, amikor a varjak hajbakaptak az esőn, és amikor fölkacagott, a raj egyszerre felé fordult, tekintetük akár a tűhegyek. Egyikük, egy kövér, fekete madár, veszedelmesen előrehajolt a zöld ágon, és anélkül, hogy levette volna szemét Marija ablakáról, lepottyant – puff, nyekk! – az utcára. A kis madár fölpattant, és amikor kiegyenesedett, már jóképű ifjú volt csinos, fekete egyenruhában, gombjai esőcseppekként csillogtak, orra nagy volt és kegyetlen, horgas.
Az ifjú bekopogott a nagy cseresznyefa ajtón, és pillantásába Marija Morevna anyja belepirult.
– Az ablakban ülő lányért jöttem – mondta az ifjú feszes, kellemes hangon. – Grács hadnagy vagyok a cári testőrségből. Sok csodálatos házam van, tele magvakkal, sok csodálatos földem tele gabonával, több ruhám, mint amennyit a lánya elnyűhetne, még ha élete minden napján reggel, délben és éjfélkor át is öltözik.
– Bizonyára Olgára gondol – mondta Marija anyja, és kezét a nyakához emelte. – Ő a legidősebb és legszebb leányom.
Így aztán Olgát, aki valóban az emeleti ablakban ült, amely a hullott almákkal teli kertre nézett és nem az utcára, az ajtóhoz hívták. Úgy megtelt a csinos egyenruhát viselő, jóképű ifjú látványával, akár egy borostömlő, és szemérmesen megcsókolta az arcát. Végigsétáltak a Gorohov utcán, és a férfi egy arany kalapot vett neki, karimájába tűzött fekete tollakkal.
Amikor este visszatértek, Grács hadnagy fölnézett az ibolyakék égre, és felsóhajtott.
– Nem ez a lány az ablakból. De úgy fogom szeretni, mintha ő lenne, mert már látom, hogy a másikat nem nekem szánta az ég.
Így hát Olga méltóságteljesen elvonult Grács hadnagy birtokára, és szépen megfogalmazott leveleket írt a nővéreinek, amelyekben igéi várakat építettek, dativusai pedig gondozott rózsákként virultak.
A második kérő akkor érkezett, amikor Marija kilencéves volt, Tatjána nővére pedig ravasz és pirospozsgás, akár egy róka; éles, szürke szeme minden érdekes holmin megpihent. Marija Morevna az ablakban ült, és egy keresztelőruhát hímzett Olga másodszülött fiának. Tavasz volt, és a hajnali eső hosszú, keskeny utcájukra csúszós, csillogó ruhát húzott, amelyet nedves, rózsaszín szirmok pettyeztek. Marija az emeletről nézte, ahogy a madarak ismét összegyűlnek a nagy tölgyfán, és az ázott, ráncos cseresznyeszirmok után kapdosnak, amelyekről minden szárnyas jószág tudja, hogy a legzamatosabbak minden virág közül, mintha csak fűszeres sütemény olvadna szét a nyelven. Nevetett, amikor a lilék hajbakaptak a szirmokon, és amikor fölkacagott, a raj egyszerre felé fordult, tekintetük akár a kések. Egyikük, egy kis, barna madár, veszedelmesen előrehajolt a zöld ágon, és anélkül, hogy levette volna szemét Marija ablakáról, lepottyant – puff, nyekk! – az utcára. A kis madár fölpattant, és amikor kiegyenesedett, már jóképű ifjú volt csinos, barna egyenruhában, hosszú, fehér vállszalaggal, gombjai napfényként csillogtak, szája telt volt és kedves.
Az ifjú bekopogott a nagy cseresznyefa ajtón, és tekintete láttán Marija Morevna anyja elmosolyodott.
– Zujok hadnagy vagyok a Fehér Gárdából – mondta az ifjú, mert a világ arculata megváltozott. – Az ablakban ülő lányért jöttem. Sok csodálatos házam van, tele gyümölcsökkel, sok csodálatos földem tele kukacokkal, több ékszerem, mint amennyit a lánya viselhetne, még ha élete minden napján reggel, délben és éjfélkor gyűrűt is cserél.
– Bizonyára Tatjánára gondol – mondta Marija anyja, és kezét a keblére szorította. – Ő a második legidősebb és legszebb leányom.
Így aztán Tatjánát, aki valóban az emeleti ablakban ült, amely az almavirágokkal teli kertre nézett és nem az utcára, az ajtóhoz hívták. Úgy megtelt a csinos, barna egyenruhát viselő, jóképű ifjú látványával, akár egy selyemlampion, és egyáltalán nem szemérmesen szájon csókolta. Végigsétáltak a Gorohov utcán, és a férfi egy fehér kalapot vett neki, karimájába tűzött gesztenyebarna tollakkal.
Amikor este visszatértek, Zujok hadnagy fölnézett a türkizkék égre, és felsóhajtott.
– Nem ez a lány az ablakból. De úgy fogom szeretni, mintha ő lenne, mert már látom, hogy a másikat nem nekem szánta az ég.
Így hát Tatjána boldogan elvonult Zujok hadnagy birtokára, és kifinomult leveleket írt a nővéreinek, amelyekben igéi szögletes mintákban táncoltak, dativusai pedig lakomához terített asztalokként terpeszkedtek. A harmadik kérő akkor érkezett, amikor Marija tizenkét éves volt, Anna nővére pedig karcsú és szelíd, akár egy őzsuta, s gyorsabban elpirult, mint ahogy az árnyékok váltják egymást. Marija Morevna az ablakban ült, és egy gallért hímzett Tatjána elsőszülött kislányának báli ruhájára. Tél volt, és a Gorohov utcán a hó fagyott hantokban magasra tornyosult. Marija az emeletről nézte, ahogy a madarak ismét összegyűlnek a nagy tölgyfán, és az utolsó őszi makkok után kapdosnak, amelyeket mókusoktól csentek el és a kéreg repedéseiben rejtettek el, s amelyekről minden szárnyas jószág tudja, hogy a legkeserűbbek, és mint régi bánatok ülnek meg a nyelven. Nevetett, amikor a gébicsek hajbakaptak a makkokon, és amikor fölkacagott, a raj egyszerre felé fordult, tekintetük akár a bajonettek. Egyikük, egy méltóságteljes, szürke madár, veszedelmesen előrehajolt a zöld ágon, és anélkül, hogy levette volna szemét Marija ablakáról, lepottyant – puff, nyekk! – az utcára. A kis madár fölpattant, és amikor kiegyenesedett, már jóképű ifjú volt csinos, szürke egyenruhában, hosszú, vörös vállszalaggal, gombjai utcalámpákként csillogtak, szemét komisz ravaszság húzta össze.
Az ifjú bekopogott a nagy cseresznyefa ajtón, és tekintete láttán Marija Morevna anyja összevonta szemöldökét.
– Zsulan hadnagy vagyok a Vörös Hadseregből – mondta, mert a világ arculata eltorzult és bizonytalanná vált. – Az ablakban ülő lányért jöttem. Sok csodálatos házam van, amelyeket egyenlően osztok szét a társaim között, sok csodálatos folyóm, tele halakkal, melyeket egyenlően osztok szét minden halász között, és több erényes könyvem, mint amennyit a lánya elolvashatna, még ha élete minden napján reggel, délben és éjfélkor újba is fog.
– Bizonyára Annára gondol – mondta Marija anyja, szigorúan csípőre tett kézzel. – Ő a harmadik legidősebb és legszebb leányom.
Így aztán Annát, aki valóban az emeleti ablakban ült, amely a csupasz ágakkal teli kertre nézett és nem az utcára, az ajtóhoz hívták. Úgy megtelt a csinos, szürke egyenruhát viselő, jóképű ifjú látványával, akár egy vödör, és félénkségében csak azt engedte, hogy a férfi a kezét megcsókolja. Végigsétáltak az újonnan elnevezett Komisszár utcán, és a férfi egy egyszerű, szürke sapkát vett neki, karimáján vörös csillaggal.
Amikor este visszatértek, Zsulan hadnagy fölnézett a fekete égre, és felsóhajtott.
– Nem ez a lány az ablakból. De úgy fogom szeretni, mintha ő lenne, mert már látom, hogy a másikat nem nekem szánta az ég.
Így hát Anna kötelességtudóan elvonult Zsulan hadnagy birtokára, és megfelelően szövegezett leveleket írt a nővéreinek, amelyekben igéi egyenlően oszlottak el főnevei között, dativusai pedig nem kívántak többet, mint amennyire szükségük volt.

Abban a tengerparti városban, amelyet immár Petrográdnak neveztek, és amely már fővesztés terhe mellett sem emlékezett arra, hogy egykor Szentpétervárnak hívták, a hosszú, keskeny házban a hosszú, keskeny utcán Marija Morevna az ablakban ült, és kis kabátot kötött Anna elsőszülött fia számára. Tizenöt esztendős, tizenöt napos és tizenöt órás volt, a negyedik legidősebb és legszebb. Nyugodtan várta, hogy a madarak összegyűljenek a nyári fákon, várta, hogy összeverekedjenek a húsos, vérvörös cseresznyéken, hogy az egyikük veszedelmesen előrehajoljon a zöld ágon – de nem érkezett egy madár sem, és ő kezdett nyugtalanná válni.
Hosszú, fekete haját kibontva hagyta. Mezítláb járkált a Gorohov utcai ház fapadlóján, hogy egyetlen pár cipőjét megőrizze az iskolába tartó hosszú útra. Marija, akár egy gyermek, akinek özvegy anyja újra férjhez ment, mindig elfelejtette, hogy az új nevén beszéljen az utcáról, mivel egész gyerekkorában Gorohov utcaként ismerte. Most már más családok is laktak a házban, mert egy ilyen pompás tetőt nem birtokolhatott egyetlen önző lakó.
„Szégyenletes lenne”, helyeselt Marija apja.
„Sokkal jobb így”, mondta Marija anyja is bólogatva.
Tizenkét anya és tizenkét apa zsúfolódott össze a hosszú, keskeny házban, mind négy-négy poronttyal, a régi kobaltkék és ezüst függönyöket pedig a szoba közepére húzták, hogy tizenkét ebédlőből, tizenkét nappaliból és tizenkét hálószobából álló labirintust alkossanak. El lehetett mondani, mint ahogy így is mondták, hogy Marija Morevnának tizenkét anyja és tizenkét apja volt, mint minden gyereknek abban a hosszú, keskeny házban. De Marija valamennyi anyja csak nevetett céltalan bóklászásán. Valamennyi apja gondterhelten nézte kócos, kibomlott haját. Valamennyi gyerekük elcsente a kétszersültjét a közös asztalról. Nem kedvelték őt, és ő sem kedvelte őket. Az ő házában, az ő holmijai között voltak, és bár bizonyára erényes dolog osztozni, a gyomra nem vonult fel tüntetéseken és nem értette meg hazafias kötelességét. Ha pedig őt céltalannak és talán kissé bolondnak tartották, ám legyen. Ez azt jelentette, hogy békén hagyták. Marija valójában nem volt céltalan. Gondolkodott.
Nagyon sokáig tart átgondolni egy olyan különleges dolgot, mint a madaraké. Az ember nem hagyhatja az emlékezet szokásos sürgés-forgására és alattomos módszereire az értelmezést. Így, mivel világossá vált, hogy nem jön érte gébics, hogy elvigye a zsúfolt házból, a rengeteg Blodnyik sütés-főzésének vagy a Gyacsenkók lépcsőjavításának szüntelen zaja, Pjakovszkij elvtárs izzadt szemmeregetése elől, Marija az ügylet kibogozására szorította elméjét, miközben a haja egyre vékonyabbá és töredezettebbé vált, a közös asztalon pedig egyre ritkásabban oszlott el a kenyér. Mindegy, mit tett látszólag – leveleket söpört ki vagy történelemleckét tanult, netán egyik anyjának segített inget varrni – a szívét a madarak rejtélye dobogtatta meg, és olyan helyre űzte, ahol minden értelmet nyerhet.
Marija gombostűre tűzte a gyermekkorát, akár egy pillangót. Úgy szemlélte, ahogy egy matematikus töpreng el egy egyenleten. Ami adott: a világ úgy áll össze, hogy a madarak egy szempillantás alatt férjekké válhatnak, és senki nem tesz erre megjegyzést. Milyen következtetést lehet ebből levonni?  Hogy mindenki más tud már erről, és csupán számomra szokatlan. Vagy csak én láttam megtörténni, és senki más nem sejti, hogy a világ ilyen. Mivel sem az anyja, sem Szvetlána Tyihonovna, sem Jelena Grigorjevna nem utalt soha arra, hogy a férjeik madarak lettek volna, Marija elvetette az első következtetést. A második azonban csak egy még bizonytalanabb és nyugtalanítóbb elmélethez vezetett.
Az első megfejtés: talán az embernek nem lenne szabad látnia, hogyan nézett ki a férje, mielőtt az többé-kevésbé elfogadható külsőt öltött. Talán a férjek köztársasága különös és ijesztő hely, amelyet nem csupán madarak laknak, de denevérek, gyíkok, medvék, férgek és mindenféle egyéb állatok is, amelyek csak arra várnak, hogy lepottyanjanak egy fáról egy jegygyűrű közepébe. Talán ő megszegett valamilyen szabályt, és papírok nélkül látogatott el ebbe az országba. Minden férj ilyen? Marija megborzongott. Az ő apja is? Vajon Pjakovszkij elvtárs is ilyen, aki farkaséhes tekintettel követi őt? S mi a helyzet a feleségekkel? Vajon ő is átváltozik majd, ha férjhez megy, ahogyan egy madár változik át jóképű ifjúvá?
A második megfejtés: szabályok ide vagy oda, jobb látni ezeket a dolgokat, mint nem. Marija úgy érezte, van egy titka, egy nagyon jó titka, és ha vigyáz rá, a titok is gondot visel majd rá. Látta a világot meztelenül, lelepleződve. A nővéreit megmentették a városból, ahogyan a gyönyörű lányokat mentik meg a kellemetlenségektől, de sejtelmük sem volt róla, férjeik valójában kicsodák. Lényeges tudásnak nem voltak birtokában. Marija rögtön megértette, hogy ily módon a házasságuk féloldalas lesz, és abból ő nem kért. Én sosem leszek tudatlan, döntötte el. Jobban boldogulok majd, mint a nővéreim. Ha egy madár vagy másik állat érkezik abból a különös köztársaságból, ahol a férjek nevelkednek, megnézem magamnak a bőre nélkül, mielőtt beleszeretnék. Mert Marija ilyennek látta a szerelem formálódását: szövetségnek két nemzet között, amelyet aláírhattak vagy sem, tetszésük szerint.
Amikor ismét valami szokatlant lát, készen áll majd. Agyafúrt lesz. Nem hagyja, hogy a helyzet legyőzze vagy becsapja. Ő lesz az, aki csellel él, ha cselre lenne szükség.
Sokáig nem látott azonban semmit, csak a tél jövés-menését, a kenyéren civakodókat és tulajdon karja soványodását. Próbált nem gondolni a harmadik megfejtésre, de az addig súlyosbodott a szívében, míg már nem tudta kizárni. A madarak azért nem jöttek el érte, mert nem olyan jó, mint a nővérei. Ő a negyedik legszebb, és túlságosan el van merülve a gondolataiban, hogy visszalopja a kenyeret az egyformán, kegyetlenül nevető, borzalmas kis ikerpártól. Épp azért nem jöttek el érte, mert látta őket a jelmezeik nélkül. Talán a házasságnak féloldalasnak kell lennie, és ő immár alkalmatlan, mert leselkedett, amikor nem lett volna szabad. Mégsem bánta. Ha a világ a látókra és a nem látókra oszlik, gondolta, én mindig a látást fogom választani.
A gondolatok azonban nem ehetőek. Marija Morevna magányosan, madarak nélkül sírdogált eltávozott nővérei, üres gyomra, a zsúfolt ház miatt, amely éjjel úgy nyögött, akár egy asszony, aki egyszerre akar megszülni tizenkét gyermeket.

Marija Morevna egyszer próbálta csupán elárulni a titkát. Ha helytelen egy házat egyedül birtokolni, bizonyára helytelen harácsolni a tudást. Akkor még kisebb volt, csupán tizenhárom esztendős, de már látta a liléket és gébicseket. Tizenhárom évesen tanulta meg, hogyan tartson titkot, és hogy a titkok féltékeny bestiák, amelyek nem engednek bizalmaskodást. Azokban a napokban Marija Morevna piros kendőjét a nyaka köré tekerve iskolába járt, akár a többi gyerek. Szerette a kendőt; a sivár házban, amely szürkévé fakult attól, hogy annyian mosták benne a szennyest, izzadtak és krumplit főztek, az ő kendője ragyogó volt és szépséges – és azt jelentette, hogy tartozik valahová. Azt jelezte, hogy az úttörők közül való, egyike a hűségeseknek, az igazaknak. Azt jelentette, hogy egyike az iskola jó gyerekeinek, a forradalom gyermekeinek, aki röpiratokat és virágokat osztogat az osztálytársaival az utcasarkokon, és a felnőttek elmosolyodnak a kendője, a jósága láttán.
A kendőn kívül Marija ifjú életének másik örömét a könyvek jelentették. Így aztán szerette a leckéit is, mivel azok során egyúttal a könyvekről és a bennük írt csodálatos dolgokról is beszélhettek. A házában lakó tizenkét család csodája az volt, hogy mindannyian legalább egy bőröndnyi könyvet hoztak magukkal, és mindezeket az új könyveket – bennük az új kincsekkel – meg kellett osztani mindenkivel. Miután Marija Morevna látta már a világot csupaszon, szörnyű éhség űzte végig Petrográd hosszú, keskeny utcáin, hogy tudást szerezzen, hogy mindent megtudjon.
Különösen szerette a ragyogó Alekszander Szergejevics Puskint, aki arról a csupasz világról írt, amelyet ő is ismert, ahol bármi megtörténhetett, és a lányoknak készen kellett állniuk, várva, mikor puffan az utca kövére ismét az a bármi. Amikor a nagy költőtől olvasott, halkan azt mondta magában: „Igen, ez igaz, mert a saját szememmel láttam.” Vagy: „Nem, nem ilyen, amikor eljő a varázslat.” A madarakhoz, önmagához mérte Puskint, és azt hitte, hogy a szegény halott az ő oldalán áll, és ketten erősen egymásnak vetik vállukat.
Aznap reggel, amikor Marija tizenhárom éves volt, Puskint olvasott, miközben a végtelen, macskaköves utcákon az iskola felé gyalogolt, ügyesen kerülgetve a hosszú, fekete kabátot viselő férfiakat, a nehéz csizmákban baktató nőket, a beesett orcájú rikkancsokat. Egészen ügyesen dugta orrát a könyvbe anélkül, hogy megbotlott vagy letért volna útjáról. A könyv különben is felfogta a szelet. Szívében Puskin rézcsengésű szavai zengtek melegen és fényesen, majdnem olyan lágyan, mint a kenyér.

Királynő sír ott börtönében,
hű farkas őrzi szóra készen;
kunyhó a vén banyával ott
maga-magától vánszorog.
Koscsej cár ott kincsén virrad.

Igen, gondolta Marija, és a fafüst meg a hókása szaga hátralibbentette hosszú, fekete haját.  A mágia ilyen, elemészt. Amint fülön ragad, a való világ egyre csendesebb és csendesebb lesz, míg végül alig hallani.
Puskin elvtárstól felbátorítva, aki bizonyára megértette őt, megtörte az osztályteremben uralkodó, szokásos csendet. Tanítója – egy fiatal, csinos nő nagy, idegesen rebbenő kék szemmel – Lenin elvtárs feleségének, Krupszkaja elvtársnőnek az erényeiről vezetett beszélgetést, aki azonban nem volt sem fiatal, sem csinos. Marija önkéntelenül megszólalt.
– Kíváncsi vagyok, miféle madár volt Lenin elvtárs, mielőtt Leninné változott volna? Vajon Krupszkaja elvtársnő látta-e, ahogy lepottyan a fáról? Mondta-e, hogy: „Micsoda szépséges sólyom, hadd vájja a szívembe a karmait?” Azt hiszem, sólyomfélének kellett lennie. Valami olyannak, ami vadászik és felfal.
A többi gyerek mind rá bámult. Ő elpirult, ráébredve, hogy hangosan beszélt. Idegesen megérintette a vörös kendőt, mintha az elháríthatná a rámeredő pillantásokat.
– Tudjátok, hogy van ez… – hebegte. De nem tudta folytatni, hogy mit kellene tudniuk. Nem bírta rávenni magát, hogy kimondja: Egyszer láttam egy madarat férfivá változni, feleségül vette a nővéremet, és a látvány úgy felkarcolta a szívemet, hogy másra sem tudok gondolni azóta. Ha ti is láttátok volna, mire gondolnátok? Nem a mosásra, vagy arra, mikor esik az eső, hogyan boldogul az anyátok vagy az apátok, nem gondolnátok Leninre és Krupszkajára.
Iskola után már vártak rá a többiek. Osztálytársainak sora, keskenyre húzott szemekkel és mérges vonásokkal. Egyikük, egy magas, szőke lány, akit Marija különösen szépnek tartott, odalépett hozzá, és pofon ütötte.
– Bolond vagy! – sziszegte. – Hogyan beszélhetsz így Lenin elvtársról? Mintha valamiféle állat lenne?
A többiek is sorban megpofozták, megcibálták a ruháját, meghúzták a haját. Nem beszéltek; mindent olyan komolyan és komoran tettek, mintha ítéletet hajtanának végre. Amikor Marija sírva, vérző arccal térdre rogyott, a gyönyörű szőke lány felemelte az állát, és letépte nyakából a vörös kendőt.
– Ne! – kiáltotta ő. Utánakapott, de a többiek elrántották előle.
– Nem tartozol közénk! – vicsorgott a lány. – Mi szüksége a forradalomnak bolond lányokra? Eredj haza a palotádba, a burzsoá szüleidhez!
– Kérlek, ne! – zokogott Marija Morevna. – Az az én kendőm, az enyém; az az egyetlen holmim, amin nem kell osztoznom. Kérlek, kérlek, csendben maradok! Néma leszek. Soha többet nem beszélek. Add vissza! Az enyém.
A szőke lány szipákolt.
– A népé. A nép pedig mi vagyunk, nem te.
Azzal ott hagyták a kendője nélkül. Folyt az orra, zokogott és reszketett, bőrét szégyen forrázta le. A többiek egyesével leköpték, ahogy vacsorázni indultak. Néhányan burzsoának, árulónak nevezték; mások még rosszabbnak, kuláknak, szajhának – bár egyszerre mindez nem lehetett. Nem számított. Ember volt ugyan, de nem tartozott a néphez. Sem a régi barátaihoz. Az utolsó, egy szemüveges fiú, nyakában vastag és nagy sállal, kirántotta a kezéből Puskin verseskötetét, és a hóbuckák közé hajította.

Azután Marija Morevna megértette, hogy eljegyezte a titok. Véres szerződést kötöttek. Őrizz meg és engedelmeskedj nekem, mondta neki a titok, mert én a férjed vagyok, és tönkretehetlek.

Borítógrafikus: Csigás Gábor

A Kiadó engedélyével.