Főkép

Hagyjuk ott az 1905-ös Japán elleni háború terheitől nyögdécselő cári Oroszországot, és ugorjunk egy jókorát, egészen az 1878-as évig, ami számunkra most azért érdekes, mert Fandorin ebben az évben érkezik meg a Felkelő Nap Országába. Mint az közismert, 1867-ben véget ért a sógunátus, és a császár az egyetlen, a helyzetből kivezető lehetőséget választotta: elindította az országot a modernizáció, a nyugati kapitalizmus és demokrácia útján. Ez persze sokaknak nem tetszett (főként a befolyásukat és életvitelüket elvesztő szamurájoknak), ezért kezdetben polgárháború volt (Szaigo Takamori vezette a régi rend híveit) – majd ennek leverése után egy forrongó, átalakuló társadalom kereste önmagát és helyét a nagyvilágban. Botladozó lépteit számos nagyhatalom közvetlen közelről nézi, mi több, diplomáciai és kereskedelmi jelenlétüket kihasználva próbálják számukra kedvező irányba terelgetni az ország vezetését. Tülekedés közben ahol lehet, egymásnak is keresztbe tesznek, persze csak finoman, nehogy lerontsák nimbuszukat a helyiek előtt, elvégre a nyugatiak erőfölényének köszönhetően a fehér ember ekkor még szent és sérthetetlen errefelé. (Érdekességként említem, hogy ugyanitt játszódik James Clavell regénye – csak pár évvel korábban.)
 
Ebbe a képlékeny valamibe érkezik meg ifjú hősünk, aki szokás szerint felkészült leendő állomáshelyéből, és mélységes csalódással éli meg a látni vágyott gésák és szamurájok hiányát, amit a szemében messze nem pótol a Jokohamában teljesen európai formára felépített fehér negyed. Diplomataként (a helyi konzul helyettese) feladata az orosz érdekek képviselete, a valóságban ez unalmas papírmunkát jelent – illetve jelentene, ha nem történne egy haláleset, ami előcsalogatja belőle a nyomozót, és mire kettőt pislantunk, máris egy kellőképpen kusza ügy közepén látjuk hősünket. Ennyi csavart, meglepő fordulatot szerintem a szerző még egyetlen könyvébe sem zsúfolt bele, ezért aztán kifejezetten izgalmas az egész.
 
A nyomozás egyébként remek alkalom a szerzőnek arra, hogy aprólékosan elmeséljen mindent, amit említésre méltónak gondol a korról. Ruhák, ennivaló, európaiak, modernizáció, hagyományok, titkos tudás, japán módra többszörösen megcsavart összeesküvés, banditák, szamurájok és persze nindzsák – egyszóval Akunyin (az eredetileg japán kifejezés jelentése is kiderül a könyvből) bőven talált mesélnivalót. Az egyetlen biztos pont, amiért nem kell aggódnia az olvasónak egy itt felbukkanó japán, Masza hűsége – de ez is csak azért van így, mert a korábbi kötetek ismeretében ez már bebizonyosodott. A történetben egyébként van valami végezetszerű, mindenki teszi a dolgát, és ezzel nem csak saját élet teszi kockára, hanem boldogságát is. Ezt a fatalizmust csak erősítik a fejezetek végén elhelyezett haikuk.
 
„Ostoba rítus
Örök időkre: két kéz
kulcsolódása.”
 
A végén persze a két kötet összefut, az olvasó meg csak néz ki a fejéből. Egyszerűen hihetetlen, amit Akunyin művel.