FőképFülszöveg:
Örülök, hogy rám találtál. Csak vártam itt, figyeltem, ahogy közelebb jössz... és tudtam, hogy a kezedbe veszel. Ugye tudod, hogy ez nem véletlen? Érzem, hogy hatalmas szíved van, tele szeretettel, erővel és a csodák utáni vággyal. Milyen meséket szeretsz? Ne siesd el a választ - hallgasd meg előbb az enyémeket!

Úgy tartják, a csodák ideje elmúlt. Hogy elveszítettük őket, ahogy a tejfogait veszíti el az ember. Hogy a tündéreket, koboldokat és más fajzatokat, akikről a régiek meséi szóltak, a világon túlra űzte a lokomotívok füttye, a háború füstje és a légkört kitöltő szürke zaj. Mi ketten tudjuk, hogy sosem távoztak el. Körülöttünk és velünk élnek ma is, akár a csodák, amikből kisebbek és nagyobbak is szép számmal akadnak ott, ahová közös utunk vezet. A völgyben, melyre egyetlen műhold se lát rá - a zugban, ahol bármi, és bárminek az ellenkezője is könnyen megeshet.

Részlet a könyvből:
A következő napokban csak úgy zsongott a Kövér Nyúl fogadó. Legalábbis az esti órákban. Ez persze igencsak tetszett a jó öreg Maliknak, és már azt latolgatta, hogy ilyen jó forgalom mellett nem lesz elég havonta egyszer feltölteni a készleteket, hanem kéthetente, sőt akár minden héten is fordulhat egyet a városban. A kocsmáros arcáról le sem lehetett törölni a mosolyt. Az ugye köztudott volt, hogy mind a gazda, mind pedig a felesége, Márta nagyszerűen főztek, de ezek a telt házas esték elsősorban a vadásznak és különös történeteinek voltak köszönhetők. Még az is előfordult, hogy a városból érkező kirándulók annyira belefeledkeztek egy-egy mesébe, hogy teljesen rájuk esteledett. Akkor meg persze már nem akartak hazaindulni, így az iskolai sportkör épületében rögtönöztek számukra vendégszobát. Sőt, évek óta most először üzemelték be újra az ispotályos házat, amelynek egyik termében forró gőzben lazíthattak a vendégek, a másikban meg kellemes hűvösben, illóolajok aromájában ücsöröghettek és beszélgethettek. Mindehhez igazi pincehideg, vizezett bor dukált, amit Malik, vagy éppen Martin tálcán szolgált fel a vendégeknek. Természetesen azért, mert az ispotályos ház is a fogadóhoz tartozott. Régebben Sára, a javasasszony is segédkezett itt, mivel senki sem tudott olyan csodálatosan masszírozni, görcsöket, göböket oldani, mint ő. De ez nem mostanság volt. Sára némileg összezörrent a kocsmárossal, nyilván valami elszámolás miatt, és többé nem volt hajlandó itt dolgozni. Még azt is meg lehetne számolni egy kezünkön, hogy azóta a kocsmába hányszor tette be a lábát. Pedig a jó ételeket, italokat, pipázást, a játékokat, fogadásokat igencsak szerette.
No de Malik az Malik, ugye, és így esze ágában sem volt rendezni ezt a kérdést. Valójában mindketten meg voltak győződve a saját igazukról, és ezért évek óta nem közeledtek egymáshoz az álláspontjaik. A jó ég tudja, talán jól megvoltak így, mert ellenkező esetben bizonyára változtattak volna ezen. Az igazsághoz hozzátartozott, hogy az elmúlt hetek nagy forgalma és a jó bevétel feledtette Malikkal a gondjait, így talán még örült is volna, ha Sára egyszer csak betoppan a fogadóba. Ha jól ment a bolt, akkor a kocsmáros igencsak nagylelkű tudott lenni.
A vadász már hetek óta minden este mesélt, és minden este megtelt a fogadó. Ilyenkor az volt a szokás, hogy a kandalló mellé ült, a mesélők, énekesek helyére, mert Aranyvölgyben még élt a hagyomány, hogy nekik külön helyet tartottak fent, mégpedig a legmelegebbet mind közül. Ez volt a szokás, és ha egy énekmondó vagy mutatványos erre járt, és este szórakozatta a vendégeket, akkor ételért és italért nem kellett fizetnie. Sőt, az ilyen estéken megfőzték a vándorok levesét is, amelyből mindenki kedvére meríthetett, s egycsészényi finom, forró, tartalmas étel nem került többe, mint egy rézforint. Ebbe a levesbe aztán minden földi jó belekerült, amit csak kívánni lehet. Nagy szemű érett krumpli, édes répa, gyökér és fűszerek. Babér, petrezselyem, hagyma, fokhagyma és húsok. Azokból pedig legalább négyféle. Malac, csirke, öreg tyúk és érett marha. Ezeket jól összefőzték, lassú tűzön rotyogtatták, sóval, borssal és sáfránnyal ízesítették, s amikor már kellően besűrűsödött, akkor félrefordították a tűztől, hogy éppen csak érje, melegen tartsa. Az elmúlt napokban mindig elfogyott a leves, az utolsó kanálig.
Pallus mester meséi esténként csodákkal töltötték meg a fogadót. Életre kelt minden árnyék, minden sötét sarok és zug, az imbolygó gyertyafény pedig varázslatos világot csalogatott elő a semmiből. Olykor pisszenés sem hallatszott, s amikor a vadász váratlanul összecsapta a két tenyerét, hogy megmutassa azt, hogyan zárul össze a róka lábán a csapda, hát majd a frász törte ki a hallgatóságot. Ilyenkor a vadász nagykönyve egy tartón állt, hogy mindenki jól láthassa a mesék illusztrációit. Kétoldalt egy-egy gyertya világította meg a lapokat, és amióta Pallus tanító szárnyai alá vette Martint, a fiú lapozhatta a könyvet, a történeteket követve. Nagy megtiszteltetés volt ez, mert a vadász még soha, senkinek nem adta a kezébe a könyvet. Kínosan ügyelt rá, hogy maga is tiszta kézzel lapozza azt, nehogy az ételtől, italtól zsíros ujjai foltokat hagyjanak rajta, vagy elkenjék a rajzokat. Mert ezek a rajzok nagyon értékesek voltak. Nemcsak a vadásznak, hanem mindenkinek, aki akár egy pillantást is vethetett rájuk. Soha többé nem felejtette azokat. Martin pedig már túlzásba is vitte a dolgot. Minden lapozás előtt külön megtörölgette a kezeit, s ezzel vidám mosolyt csalt Pallus mester arcára. Hogy is ne tette volna, miután néhány nappal korábban a vadász megígérte neki, hogy megtanítja rajzolni, és addig is nyugodtan nézegesse a nagy könyv alakjait, hogy mit és hogyan rajzolt maga Pallus mester.
–Figyelj meg mindent! – figyelmeztette a vadász a fiút. – Figyeld meg, hogy mi az, amit egyetlen vonallal, egyetlen mozdulattal rajzoltam! Figyeld meg, hogy mi az, amit leheletfinoman, a ceruzát éppen csak a papírra nyomva jelöltem, és hogy hol satíroztam, árnyékoltam a rajzot! Egyet jegyezz meg! Ne akarj jobbat rajzolni a valóságnál! A szíved, az érzéseid, a tapasztalat majd vezetik a kezed. A rajz meg majd „életre kel” magától. Sokszor úgy adódik, hogy maga a kép hiányosnak tűnhet, de a furcsa az, hogy a szemlélő majd kiegészíti magában, szemei majd hozzáteszik a szükséges részleteket, s így teljes értékű alkotást szemlél.
A vadász szerette tanítani a fiút, s Martin hálás volt minden tudásért, minden tapasztalásért, amit a társaságában szerzett. Ekkor épp a patakparton voltak, és az apró kavicsokkal teleszórt fövenyen térdeltek.
–Látod? Ez a pecek tartja az egészet. – Pallus mester éppen a legegyszerűbb, faágakból és kötélhurokból készíthető csapda működését tanította Martinnak. – Én magam a lehető leggyakrabban használom ezt, mert nem tesz kárt az állatban. Apróvadakat, nyulat, rókát, ürgét vagy éppen fácánt fogok vele, ami attól függ, hogy milyen csalit szórok alá. Ennek a csapdának az a hátránya, hogy gyakran kell megnézni, mert az állat ugyan csapdába esik, de életben is marad, és ha elég ravasz vagy kitartó, akkor ki tudja szabadítani magát egy idő után. – Martin ámulattal nézte a vadász ügyességét, ahogy néhány szempillantás alatt már fel is állított egy ilyen csapdát. – Akkor használom igazán, ha meg akarom jelölni az állatokat. – A mellette térdelő fiúra nézett. – Tudtad, hogy én meg szoktam jelölni az állatokat?
–Nem tudtam – válaszolta amaz. – Az mire jó?
–Tudod, az állatoknak is ugyanúgy vannak szokásaik, mint az embereknek. És képzeld, ragaszkodnak azokhoz! Ugyanazt a csapást használják, ha az itatóhoz mennek. Ugyanott ellik meg a kölykeiket vagy rakják le a tojásaikat. Néha elgondolkodom azon, hogy az állatok nem is olyan nagyon különböznek az emberektől. Mármint a szokásaikat illetően, ugye! – Martin idétlenül vigyorgott. – Na szóval, megjelölöm a csapdába esett állatot, s amikor az így megjelölt vad újra a csapdámba sétál, akkor meg tudom őt vizsgálni. Mennyit fejlődött, van-e rajta sérülés… és általában véve is, még nagyon sok mindent lejegyzek róluk. Majd megmutatom neked a füzeteket, amelyekbe leírtam a megfigyeléseimet. Meg fogsz lepődni, hogy milyen sok van belőlük.
–Ó! – hüledezett Martin. A sok könyvről, füzetről és írásról eszébe jutottak azok a vaskos könyvek, amelyeket még Tik-Tak mestertől kapott a városban. Mind üres volt. Nyomorultul érezte magát, ha az jutott eszébe, hogy azokat neki mind tele kellene írnia. De az órás nem volt itt, így ellenőrizni sem tudta, hogy Martin betartotta-e az ígéretét.
–Mi a gondod? – kérdezte a vadász, mert nem kerülte el a figyelmét a fiú arcán átfutó grimasz.
–A könyvek meg füzetek. Azok, amelyeket az órásmestertől kaptam, és talán még ki sem pakoltam őket a csomagokból.
–Aha, azok. Hm… azok különleges könyvek. Hallottam róluk éppen eleget. Mi a gond velük?
–Tik-Tak mester azt mondta, hogy tanuljam meg az összes mesét! Szánjak rá elég időt. De hát a könyvek üresek.
–Vannak módszerek, amelyekkel el lehet rejteni az írást a kíváncsi szemek elől. Arról nem vagyok meggyőződve, hogy ezek a könyvek is ilyenek lennének, mert én magam még nem láttam egyet sem, de nem lennék meglepve, ha valami ilyesmi lenne a dologban.
–Ezek szerint úgy gondolod, hogy a könyvek valóban tele vannak írva? Ajjaj! – sóhajtott Martin. – Az nem túl jó, mert akad belőlük jó néhány, és egyenként olyan nehezek és vastagok, hogy alig tudom kézben tartani őket.
–Igen, én úgy gondolom. Miért adott volna neked az órásmester üres könyveket? Vagy miért mondta volna, hogy tanuld meg mindet?
Martin elgondolkodva nézegette az előtte összerakott csapdát.
–Próba! – mondta ki hangosan. – Próba ez is, mint ahogy te is próbák elé állítasz. Rá kell jönnöm a dolog nyitjára.
A vadász egyetértően mosolygott a fiúra, közben oda sem nézve szétszedte a csapdát.

A Kiadó engedélyével.