FőképÚj sorozatot indítunk, amelyben minden héten néhány általunk várt ígéretes újdonságról esik szó.

Könyv: Umberto Eco: A prágai temető

Umberto Eco 2007-ben jelentkezett utoljára nagyregénnyel, a Loana királynő titokzatos tüze „képes regény” alcímmel jelent meg, amely egyúttal jelezte kreatív műfaji besorolását, valamint a koncepciót, amelyre története felfűződött. Öt évnek kellett eltelnie, hogy az olasz írózseni új könyvvel rukkoljon elő, amely ezúttal is az Európa Kiadó gondozásában jelenik meg 2012. április 6-án. Az immár 80-adik életévében járó filozófikus író, akit például a magyar wikipédia a „modern európai kultúra nagy irodalmára és tréfamestere” megfogalmazással jellemez, újabb bizonyosságát adja az utóbbi jelzőnek. Még úgy is, ha ez a „tréfamesterség” ezúttal valóban véresen komoly és morbid témacsokrot ölel fel.

A prágai temető egyszerre pajkos, kísérteties, tudományos és humoros, ahol a valós történelmi tények és irodalmi utalások erdeje még a roppant művelt olvasót is meglehetős kihívás elé állítja. A regény főhőse kitalált, sőt arcátlanul koholt személy! A Simonini nevű figura ugyanis merészen provokatív és hipotetikus gondolatból született: mi lenne, ha a 19. század összes történelmi megrázkódtatása és katasztrófája egyetlen személy szítására és előidézésére lenne visszavezethető? Simonini kapitány figurája így lett egy idősödő szabadkőműves és zsidógyűlölő ügynökmester, egy mérges naplóíró, aki ráadásul skizofréniában szenved. Tisztában van a másik énje létezésével, ezért Eco roppant eredeti elképzelése szerint a két személyiség napról napra történő levelezést folytat egymással, amely nemcsak unikális dinamikát biztosít a regénynek, de az önigazolás rendkívül kifinomult ízlésével is ellátja azt.

A címadó prágai temető egyébként az a Régi Zsidó Temető a cseh fővárosban, amely a 15. század eleje óta állt használatban egészen az 1787-es évig, s ahol a sírok számát csupán megbecsülni lehet, lévén az akkori réteges temetkezésnek. A regény tavaly jelent meg Európában, és számos vitát szült az olvasók és kritikusok körében, akik figyelmeztettek arra a veszélyre, hogy egyesek szemében a regényben Simonini által vallott nézetek könnyűszerrel húzhatóak rá Eco saját beállítódására és hitvallására. Nyilvánvaló azonban, hogy az író Simonini arcképe egy jól karikírozott szatirikus tükör, nem pedig önmagára vonatkoztatható vallomás. Egészében nézve A prágai temető egy kimondottan eurocentrikus regény, amelyben az emberi történelem irányítója finoman maró szempontból kapja meg a magáét. A könyv utószavában Eco professzor pedig talán nem is annyira tréfából jegyzi meg a következőket kitalált karakteréről: "bizonyos értelemben azért mégiscsak létezett ő. Sőt az az igazság, hogy mindmáig itt van köztünk."


Film: Anonymus

A németországi Stuttgart-ból (el)származo(tt) író-rendező Roland Emmerich-et valahogy nem úgy ismeri Hollywood, mint a történelmi témák nagy és hiteles kalandorát. Inkább a fiktív és látványos, esetleg szélsőséges utópiák megjelenítőjét, aki realitásérzékünket sutba vágva, fáradt agytekervényeinket pihentetendő használ fel bennünket az anyagi bevételek elérése érdekében. Gondoljunk csak a Tökéletes katonára, a Csillagkapura, A függetlenség napjára, a Godzillára, a Holnaputánra vagy a 2012-re. Most meg, feledvén gyökeri (zsigeri) beállítódását, jön nekünk a Shakespeare-rejtélyt feldolgozó Anonymus-szal. Mielőtt azonban leszednénk róla a keresztvizet (vagy éppen felvarrnánk rá a skarlát betűt), vegyük számításba, hogy 2004-ben már ledirigálta A hazafi című amerikai eposzt, amely 3 Oscar-díj jelölést is kapott. Bár többnyire, legalábbis a mondás szerint, a kivétel erősíti a szabályt.

John Orloff azonban már sokkal inkább benne van a buliban, már ami a történelmet, a hitelességet, vagy éppen a hipotéziseket illeti. Az amerikai forgatókönyvíró ráaggatott védjegyként ugyanis úgy jellemezhető, mint a komplex, összetett történetek széles műfaji spektrumon mozgó adaptálója. Szóval Orloff-fal kapcsolatban - aki Az elit alakulat című tévésorozattal elmélyedt a 2. világháború történelmében, Az őrzők legendájával az animációs fantasy vidékén kóborolt, a Hatalmas szívvel pedig Daniel Pearl terroristák által meggyilkolt újságíró történetét dolgozta fel - mindenképpen hiteles nyitottság feltételezhető egy olyan történet iránt, amelynek hipotetikus csontjain az 1700-as évek vége óta irodalomtudósok és -történészek ülnek tort. A kulturális összeesküvés-elmélet központi magja pedig a következő: vajon ténylegesen William Shakespeare személye áll-e az angol drámaíró-fejedelem szerzeményei mögött, avagy a drámák, komédiák és tragédiák mögött igazából más szerzők keze (szellemi) munkája áll, mint például  Francis Bacon, Christopher Marlowe, vagy mondjuk Edward de Vere, Oxford grófja?

Az Anonymus forgatókönyve - amely pont arra alapoz, hogy Shakespeare személyét csupán felbérelte a valódi szerző, hogy mögéje bújhasson - tulajdonképpen már 1998-ban készen volt, ám akkoriban az Oscar-esővel jutalmazott Szerelmes Shakespeare című kosztümös drámai románc volt terítéken, így Orloff jegelni volt kénytelen a sztorit, amelyre csak 2005-ben figyeltek fel (újra), méghozzá éppen Roland Emmerich. Az amerikaivá lett német rendező magáévá tette a projektet, és saját pénzéből kezdte meg és vitte végig a finanszírozását. A történetben szereplő, egyes kronológiai csúsztatásokért Orloff hideget-meleget egyaránt kapott. Felrótták neki például, hogy a filmbéli események idején Christopher Marlowe már jócskán halott volt, holott karaktere szerepel a moziban, ám Orloff szándékoltan hagyta figyelmen kívül a történelmi tényeket, hogy Shakespeare előtt tisztelegvén nyomatékosítsa az írózseni világirodalmi és történelmi szerepét.

Az elkészült film végül 2011. szeptember 11-én debütált a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon, összességében pedig vegyes kritikai fogadtatásban részesült. A főbb szerepeket Rhys Ifans (Edward de Vere), Vanessa Redgrave (I. Erzsébet királynő) és David Thewlis (William Cecil) alakítják, míg Shakespeare-t magát az eddig jobbára ismeretlen angol Rafe Spall jeleníti meg. A 2012-es Oscar-jelölés ellenére (legjobb kosztüm) az Anonymus elkerülte a magyar moziforgalmazást, hivatalosan április 11-én jelenik meg nálunk DVD-n és Blue-Ray-en kiegészülve audiokommentárral Roland Emmerich és John Orloff közreműködésével, kimaradt jelenetekkel, speciális effektusokkal, „Kicsoda az igazi William Shakespeare?” tényfeltárással. A 30 millió dolláros költségvetés töredéke térült csak meg eddig a jegypénztáraknál, de hogy Roland Emmerich édesgyermekévé fogadott produkciója az anyagiakon túl végül megérte-e a szellemi és művészeti befektetést, azt igazán csak a nézők tudják eldönteni.


Könyv: José Rodrigues dos Santos: Isten haragja

Manapság nagyon kell vigyázni az iszlám világával. Úgy a vallással, mint a tanításait vakon követő hívőkkel, éljenek is a világ bármely féltekéjén. José Rodriguez dos Santos azonban nem az fickó, aki megijedne a saját vagy mások (fenyegető) árnyékától. A 48 éves, Mozambikban született portugál író, újságíró és egyetemi tanár munkásságában olyan nyomvonalat követ, amely mindig új vizekre taszítja őt. Hiszen, ahogyan saját szavaival fogalmaz: „Szabadnak lenni az írói lét központi kérdése.” Dos Santos legutóbb A 632-es kódex című regényével kavart indulatokat Kolumbusz Kristóf származásával kapcsolatban, a szintén a Kossuth Kiadó által megjelenő negyedik regényében pedig az iszlám univerzumát és a Korán szövegeinek világát állítja a középpontba.

Az április 12-én megjelenő Isten haragjában egy csecsen csapat hatol be egy oroszországi nukleáris komplexumba, hogy két doboz erősen dúsított uránnal távozzanak. Nem sokkal később a CIA Tudományos és Technológiai Igazgatóságának vezetője Tomás Noronha kriptoanalitikus professzort keresi meg azzal a kéréssel, hogy fejtsen meg egy kódolt üzenetet, amelyet az Al-Kaida terrorszervezete küldött e-mailben, amellyel aztán az emberiség legújabb rémálma veszi kezdetét. Dos Santos a kutatómunkát tekintve hű maradt önmagához, gyors munkatempójának köszönhetően alig pár hónap alatt ásta bele magát a témába: elolvasta a Koránt és Mohamed próféta élettörténetét; végigrágta magát a jelentősebb radikális iszlám szerzők (mint például Sayid Qutb vagy Hasan Al-Banna) könyvein; tanulmányozta a nukleáris technológiát; elbeszélgetett mérsékelt és szélsőséges muszlimokkal, köztük egy Al-Kaida taggal is; és végiglátogatta a regény cselekményének helyszíneit az Azori-szigetektől kezdve New Yorkon, Velencén és Egyiptomon át Pakisztánig és Örményországig. Így az Isten haragjában szereplő információk, dos Santos korábbi műveihez hasonlóan, egytől egyig valósághűek.

S hogy a regény még nagyobb hitelességgel bírjon, dos Santos egy sejken keresztül megismerkedett Abdullah Yusuf-fal, egykori Al-Kaida-taggal, akit sikerült megnyernie az Isten haragja lektorának. A portugál író amúgy is központi koncepciójává tette az iszlám nyugatiak számára ismeretlen aspektusainak felvázolását, amely egyrészt segít az olvasónak megérteni az iszlám fundamentalisták gondolkodását és motivációit, másrészt pedig elhitetni a nyugati sztereotip beállítódással, hogy igenis vannak közöttük toleráns, békés és a másikat elfogadó hívők. S mivel az Isten haragja központi témája mégis az iszlám szent háborúba hívása, a kérdésre, hogy maga a szerző nem tart-e akár fizikai agresszióig fajuló reakcióktól, dos Santos így válaszol: „Egy szerző, aki fél, nem lehet szerző.”