FőképFülszöveg:
Mi, emberek, elképesztően sokfélék vagyunk; nemcsak nyelvünkben vagy szokásainkban, hanem élvezeteinkben is. Van, akit egy koszos pulóver hoz lázba, mert azt Georg Clooney egyszer már viselte, mások a csípős ételekért lelkesednek, és akad, aki mindent megadna azért, hogy valaki elfenekelje. Mindezt nevezhetjük normálisnak, bizarrnak vagy betegesnek - annyi azonban bizonyos, hogy Paul Bloom könyve szórakozatóan és tanulságosan vezet be minket az élvezetek és a vágy világába.
Paul Bloom, a Yale Egyetem pszichológusprofesszora azt vallja: az élvezet abból származik, hogy mit gondolunk a dolog mibenlétéről. Szerinte az öröm mély, és e mélységet nem az érzékszerveinkkel tapasztalt világ mércéje határozza meg. Ebből kiindulva a viselkedéstan, a gasztronómia, a művészetek és a szexualitás területein kalandozva mutatja be az öröm igazán emberi oldalát, és a könyv végére fény derül arra is, hogy miért is szeretjük azt, amit szeretünk.

Részlet a regényből:
Előszó

Van az emberi örömnek egy állati oldala. Amikor a kutyámmal hazaérek a futásból, én lerogyok a kanapéra, hasonlóképpen a kutya is a fekhelyére. Iszom egy pohár hideg vizet, a kutya is lefetyel a táljából, és mindketten máris sokkal boldogabbak vagyunk.
Ez a könyv rejtélyesebb örömökről szól. Vannak olyan tizenéves lányok, akik élvezik, ha pengével összevagdalják magukat; bizonyos férfiak jó pénzt fizetnek azért, hogy prostituáltak fenekeljék el őket. Az átlagamerikai naponta több mint négy órát tölt tévénézéssel. Sok férfi számára rendkívül izgató a szűz lánnyal folytatott szex gondolata. Az absztrakt képzőművészetet dollármilliókért vásárolják. A kisgyerekek szeretnek képzeletbeli barátjukkal játszani, és megvigasztalja őket kedvenc plüssállatuk jelenléte. Az emberek lassítanak az autójukkal, hogy jobban lássák a véres baleseteket, és olyan filmeket néznek a moziban, amelyek megríkatják őket.
Az általam tárgyalt örömök közül egyik-másik egyedülállóan emberi, mint például a művészet, zene, irodalom, mazochizmus vagy a vallás. Mások – például a táplálék és a szex – nem azok; én azonban amellett érvelek, hogy az ezekből a tevékenységekből származó öröm is alapjaiban véve más az ember, mint a többi élőlény számára.
A legfőbb állításom, hogy az öröm mély, s nem az érzékszerveinkkel tapasztalt világ számít. Az élvezet sokkal inkább abból származik, mit gondolunk a dolog mibenlétéről. Ez az intellektuális örömökre – a festmények és történetek élvezetére – ugyanúgy igaz, mint az olyan egyszerűnek tűnő örömökre, mint az éhség vagy a nemi vágy kielégítése. Egy festmény esetében lényeges, hogy ki festette; egy történetnél számít, hogy igaz vagy kitalált; egy steaknél az érdekel bennünket, milyen állatból készült; a szexnél nagy a jelentősége, hogy szerintünk valójában ki a szexuális partnerünk.
Ez az örömelmélet a kognitív tudományok egyik legérdekesebb gondolatának a kiterjesztése, miszerint az emberek természettől fogva azt feltételezik, hogy a világ dolgainak – beleértve a többi embert is – láthatatlan lényegük, esszenciájuk van, és az teszi őket azzá, amik. A kísérleti pszichológusok érvelése szerint ezzel az  esszencialista hozzáállással értelmezzük a fizikai és szociális világot, és a fejlődési és a kulturális pszichológusok állítása szerint ez a hozzáállás ösztönös és egyetemes. Született esszencialisták vagyunk.
Az első fejezetben bemutatom az esszencializmus elméletét, és amellett érvelek, hogy ez segít megmagyarázni mindennapi életünk rejtélyes örömeit. A következő hat fejezetben különböző területeket járunk körül. A második és harmadik fejezet az étkezést és a szexet vizsgálja. A negyedik fejezet bizonyos hétköznapi tárgyakhoz való kötődésünkről szól, beleértve a hírességekhez kapcsolódó emléktárgyakat vagy átmeneti tárgyakat (pl. kisgyerekek kedvenc plédje). Az ötödik fejezetben a művészetről és a sportról lesz szó. A hatodik és a hetedik fejezet pedig a képzelet örömeiről szól. Mindegyik fejezet önállóan is olvasható. Az utolsó rész szélesebb körű következményeket tárgyal, és a tudomány és a vallás vonzerejét firtató spekulációkkal végződik.
A könyv szerkezete az öröm természetének megértését szolgálja azáltal, hogy megvizsgálja annak egyéni fejlődési és faji evolúciós gyökereit. Az eredet vizsgálata hasznos kiindulópont az éleslátáshoz. A biológus, D’arcy Thompson híres megfogalmazása szerint: „Minden azért lett olyan amilyen, mert úgy alakult ki, ahogy.” Ezzel együtt pszichológiai kontextusban már az evolúció puszta említése is vörös posztó vagy vörös hering, vagyis elterelő manőver lehet, úgyhogy nem árt egy kis tisztázás.
Először is, az evolúciós nem egyenlő az „adaptacionistával”. Az ember pszichológiai lényének számos jelentős vonatkozása adaptáció, vagyis az elődeink számára nyújtott szaporodási előnyök miatt létezik – fogok is néhány ilyennel foglalkozni a könyvben. Az elme más vonatkozásai azonban melléktermékek, az evolúciós biológus, Stephen Jay Gould és Richard Lewontin által bevezetett kifejezéssel élve: kitöltőelemek. Az örömmel kimondottan ez a helyzet. Sok ember élvezi például a pornográfiát, pedig semmi szaporodási előny nem köthető ahhoz, ha valaki éjjel-nappal vonzó meztelen emberek képeit vagy videóit nézegeti. A pornográfia vonzereje csak véletlen: a valóságos meztelen emberek iránt evolúciósan kialakult érdeklődésünk mellékterméke. Úgy vélem, az öröm mélységének története hasonlóképp jórészt egy véletlen története. Evolúciósan kialakult bennünk az esszencializmus, hogy segítse eligazodásunkat a világban, most azonban, hogy már rendelkezünk vele, vágyainkat olyan irányokba taszítja, melyeknek semmi közük a túléléshez és a szaporodáshoz.
Az „evolúciósan kialakult” ugyanakkor nem jelenti azt, hogy „buta” vagy „egyszerű”. Nemrégiben az angol tanszéken tartottam előadást az irodalom nyújtotta örömökről, és a végén az egyik résztvevő odajött és elmondta, hogy megdöbbentette a megközelítésem, amely – várakozásaival ellentétben – nem volt annyira borzasztó. Arra számított, hogy majd valami együgyűen redukcionista biológiai történettel fogok előállni, és örült, hogy ehelyett arról beszéltem, milyen heves érdeklődéssel viseltetnek az olvasók a szerző lelkiállapota iránt, illetve milyen gazdag és összetett intuíciók állnak a történetek élvezetének hátterében.
Jó érzés volt, hogy sikerült egy irodalomprofesszort megörvendeztet-nem, ugyanakkor némileg zavarba is ejtett, amit mondott. Én ugyanis abban a hitben voltam, hogy egy együgyűen redukcionista biológiai történetet adtam elő. Megjegyzése ráébresztett, hogy tulajdonképpen két olyan álláspontot védek, melyek általában nem járnak együtt: az első szerint a hétköznapi öröm mély és transzcendens, a másik azt állítja, hogy a hétköznapi öröm evolúciósan kialakult emberi természetünket tükrözi. Ezek látszólag ütik egymást. Ha az öröm mély, bizonyára kulturális és tanult, mondhatnák sokan. Ha az öröm evolúciósan alakult ki, akkor viszont egyszerűnek kell lennie; az előrehuzalozottságának köszönhetően bizonyos ingerekre bizonyos módokon kellene reagálnunk, oly módon, ami perceptuális, alacsony szintű és felszínes – más szóval buta.
Tudatában vagyok tehát annak, hogy kötetem állításai – miszerint az öröm mély intuíciókból táplálkozik, valamint okos és evolúciósan kialakult, univerzális és nagyrészt velünk született – szokatlanok, ám remélem, ennek ellenére sikerül meggyőznöm majd az olvasót, hogy igazak. Azt is állítom majd, hogy nagyon fontosak. Az elme modern tudománya még komoly hiányosságokkal bír. A pszichológus, Paul Rozin rámutat, ha végiglapozunk egy pszichológia-tankönyvet, semmit sem találunk vagy csupán keveset, sportról, képzőművészetről, színházról, irodalomról, játékról és vallásról. Pedig ezek jelentősége központi mindabban, ami emberré tesz bennünket, és egyiket sem érthetjük meg igazán, amíg nem értjük az örömöt.
Mindenkinek van valami érdekes mondandója az örömről. Az itt felmerülő gondolatok közül sok a családtagokkal, barátokkal, hallgatókkal, kollégákkal vagy a repülőgépen mellettem ülő vadidegenekkel folytatott beszélgetésből nőtt ki. Szeretném azonban hét olyan tudós hatását kiemelni, akiket mélyen foglalkoztattak ezek a kérdések: Denis Dutton, Susan Gelman, Tamar Gendler, Bruce Hood, Geoffrey Miller, Steven Pinker és különösen Paul Rozin. Bizonyos szempontból mindegyikőjükkel szemben állok, ám ennek a könyvnek jó része az ő gondolataikra adott válasz; intellektuális tartozásomat boldogan vállalom.
Nagyon hálás vagyok ügynökömnek, Katinka Matsonnak. A legelején ő segített rájönnöm, mit is akarok közölni ebben a könyvben, és később is rendkívüli módon támogatott, amikor tanácsra volt szükségem vagy éppen pánikrohamot kaptam. Szerkesztőmnek, Angela von der Lippének a Norton kiadónál szintén köszönettel tartozom, amiért hitt ebben a vállalkozásban, és végig bölcs tanácsokkal látott el; a kézirat egy korábbi változatához fűzött nagyszerű megjegyzéseit is köszönöm. Hálás vagyok továbbá Carol Rose-nak a gondos és ügyes lektorálásért.
A Yale Egyetem pszichológia tanszékénél nem lehetne jobb tudósközösséget találni. Köszönöm ottani kollégáimnak, különösen végzett hallgatóimnak és posztdoktori képzésben részt vevő társaimnak a könyv írásához nyújtott támogatásukat és türelmüket. Marcia Johnson volt ekkor a tanszékvezető, akinek hatalmas érdeme van abban, hogy ez a támogató és ingergazdag intellektuális környezet létrejött.
A könyvben található kísérleteket az alábbi tudósok együttműködésével végeztük: Melissa Allen, Michelle Castaneda, Gil Diesendruck, Katherine  Donnelly, Louisa Egan, Susan Gelman, Joshua Goodstein, Kiley Hamlin, Bruce Hood, Izzat Jarudi, Ute Leonards, Lori Markson, George Newman, Laurie Santos, David Sobel, Deena Skolnick Weisberg és Karen  Wynn. Mindannyiuknak hálával tartozom.

A Kiadó engedélyével.