Főkép

A soron következő Borisz Akunyin (Grigorij Salvovics Cshartyisvili írói álneve) regény két részre bontva jelent meg magyarul, ráadásul terjedelmét tekintve alaposan eltérő kötetekről beszélünk, aminek oka a szerző tudatos ténykedése, értsd a két sztori között van ugyan összefüggés, de élesen elkülönülnek egymástól, szóval ezt valóban így kellett kiadni. Viszont ha ő így, akkor én úgy – mivel mindegyik kötet van annyira érdekes, és önállóan is megállják a helyüket, külön írok róluk.
 
Betartva a Héliodórosz óta élő időrendet követő hagyományt, a megjelenés sorrendjében haladok, így a kronológiailag később játszódóval kezdem, amelynek sejtelmes alcíme – A szitakötővadász – valóban meglódítja az olvasó képzeletét. A vadász az rendben van, nem lehet más, mint Fandorin, és akkor ezek szerint van egy „szitakötő”, akit hősünk elfogás céljával elszántan üldöz. Ez a feltevés új kérdést szül, a „mégis hogyant”, hiszen az előző két kötetben hősünk kapcsolata a hatalommal finoman szólva is megromlott, ezért állami hivatalnokként történő felbukkanása valószínűtlen. De visszatérve a szitakötőre; vajh milyen méltó ellenfél, illetve annak milyen cselekedetei kényszerítik ki a minden idők legsikeresebb, nyugaton legnépszerűbb, keleti szokásokkal és szolgával rendelkező nyomozó jelenlétét?
 
Az események kezdetekor a naptárak 1905-öt mutatnak, és saját érdekünkben tekintsünk el a pontos dátumtól, hiszen ekkor még másként ketyegtek az Orosz Birodalom órái, fittyet hányva Európa naptármódosítására, errefelé ősi megszokás szerint múltak a napok. Az oroszok egyébként sem törődnek az esetleges EU harmonizációval, elvégre a Haza háborúban áll a Felkelő Nap országával, és a jelek szerint nem túl rózsás a helyzet, a defetisták már a közeli vereségről suttognak. Ebben a helyzetben, amikor a bennfentesek számára mind nyilvánvalóbb az ország kétségbeejtő helyzete, ráadásul kémek, korabeli szóhasználattal élve spionok nehezítik a cár hivatalnokait feladatuk – a front ellátása – teljesítésében, szóval pont itt az ideje Fandorin visszatérésének.

Ellentétben a Terminátorral, felbukkanását nem hullahegyek és közbeszerzés útján lebonyolított nagyértékű újjáépítési hullám követi, hanem a vasútbiztonság ugrásszerű javulása, ami ugyan nyilvánvaló túlzás, de csak azért, mert érkezése előtt nem létezett ilyen, utána viszont már igen. Amikor minden szervezés és más egyéb ellenére mégis bekövetkezik a szabotázs, Fandorin ismerői tudják, ettől kezdve személyes ügyként kezeli az esetet.
 
Akunyin ismét elkényezteti az olvasót, hiszen nem csak a korabeli viszonyokat ismerjük meg könyvéből, hanem a közhangulatot, a divatot, a közlekedést, egy kicsit a politikát, az orosz rendszert – egyszóval olyan átfogó képet tár elénk, amire utoljára Steven Saylor és Bernard Cornwell műveiben volt példa. Ráadásul jó történetet mesél el jól – egyszóval a rajongóit most sem éri csalódás.