Szemünk fénye (film)
Írta: Bauman Tamás | 2012. 04. 05.
Mindenkinek van mit köszönnie a szüleinek, kinek többet, kinek kevesebbet. De arra mindenki emlékszik, hogy amikor kisgyermekként betegeskedtünk, édesanyánk egész nap a közelünkben volt, a legkisebb rezdülésünkre is azonnal reagált, és édesapánk is mindent megtett, amikor a munkából hazaért. Pedig nekik sokkal nehezebb dolguk volt, mint nekünk, hiszen úgy kellett ápolniuk, hogy közben nem feledkezhettek meg mindennapi teendőikről – és sokszor a sok aggódástól kevesebbet pihentek. De észrevettük ezt valaha is? Felfigyeltünk-e arra, hogy mennyire fáradtak, feszültek vagy épp torkig vannak az egésszel? Természetesen nem, hiszen gyerekként nem érzékelünk ilyeneket. Mindez csak felnőttként tűnik fel – a saját gyermekünk betegágya mellett. Ekkor eszünkbe jut minden egyes részlet, minden kis mozzanat, amire gyerekként egyáltalán nem figyeltünk, szülőként azonban megértjük saját szüleinket. Néhányan pedig emléket is állítanak ennek az odaadásnak – ahogy Valérie Donzelli és Jérémie Elkaim teszi ebben a filmben, amelyet közösen írtak és amelyben a főszerepeket is ők alakítják.
Roméo és Juliette találkoznak és első látásra egymásba szeretnek. Közös programokat, vattacukrozásokat, vidámparkba járásokat és kiállításnézéseket szerveznek maguknak. Nemsokára pedig megszületik fiuk, Adam is. A fiatal szülők nagyon boldogok, még a kisbabához kapcsolódó mindennapi gondok között is. Idővel viszont egyre szaporodnak a furcsaságok: a kis Adam furcsán tartja a fejét, az arcának jobb fele nem úgy reagál, ahogy a bal és járni sem akar. Hosszas vizsgálódások után kiderül: a másfél éves Adamnak tumora van.
Ha itt megállítjuk a filmet és csak képzeletben folytatjuk, valószínűleg rögtön drámai jelenetek peregnek le a szemeink előtt: a szülők kétségbeesve rohannak egyik orvostól a másikig, talán még vajákosokat is felkeresnek a gyógyulás érdekében; mindenki feszült és ideges; hatalmas veszekedések és sírások következnek. De a színész-forgatókönyvíró páros máshogy képzeli el az eseményeket, és teljesen más irányba tereli a történetet. Nem mintha a fenti jellemzők hiányoznánk a filmből, mert nem akarják rózsaszín szemüvegen keresztül láttatni a megrázó és elerőtlenítő eseményeket – épp ellenkezőleg, mindent pontosan átélünk és érzünk a fiatal párral. De a pár mögött ott áll a család és a barátok, akik támaszt és segítséget nyújtanak nekik, ahol csak tudnak. Ebből az összefogásból pedig Roméo és Juliette erőt merítenek, a lelkük mélyén meglelik a reményt, és az összeomlás helyett képesek lesznek bizakodni. Mindez pedig a film szövetébe is átszivárog a lényükből, így a dráma sosem válik végtelenül reménytelenné – még akkor sem, amikor újabb és újabb csapások érik a párt.
A film nagy léptékkel, helyenként hosszabb-rövidebb időszakokra fókuszálva halad, az átugrott részek pótlására és az érzelmek mélyebb lefestésére pedig a narrációt hívja segítségül. A ritmusváltásokkal teletűzdelt alkotás szuggesztív és magával ragadó filmmé válik, mely felváltva sokkoló és reményt sugalló: a diagnózisra várva idegőrlő lassúsággal vánszorognak a percek, míg a szörnyű hír kiderülésekor pörgő jelenetek sokkolnak minket és a szereplőkkel együtt mi magunk is sírunk vagy dühöngünk – ki-ki a maga módján. De a gondoktól kicsit elvonatkoztató jelenetek (mint például a vidámpark vagy a házibuli) nekünk is segítenek egy kicsit oldódni és elfelejtkezni a tragédiáról.
A színészek oly mélyen élik meg szerepeiket, mintha mindannyian átéltek volna már hasonló eseményeket és ebből merítettek volna erőt és soha ki nem fogyó reményt. A zene pedig szintén a lelkünket éri: a klasszikus zene néhány gyöngyszeme fokozza a feszült vagy megható részek erejét, miközben a kortárs alternatív stílusú darabok tökéletes háttérként szolgálnak a feszültségoldó, tomboló jelenetekhez.
Aprólékosan ábrázolt lelki folyamatokat követhetünk a filmben, ugyanakkor a két főszereplőt alakító filmes hihetetlen módon találta meg az egyensúlyt a dráma és az optimista létfelfogás között. Így lélekbemarkoló, szívszorító, de a könnyek közé egy-egy mosolyt és erőt sugárzó pillantást is csempésző alkotás kerekedett a filmből, mely ajánlott fiatal pároknak, beteg gyereket ápoló szülőknek és nagyszülőknek egyaránt.
Roméo és Juliette találkoznak és első látásra egymásba szeretnek. Közös programokat, vattacukrozásokat, vidámparkba járásokat és kiállításnézéseket szerveznek maguknak. Nemsokára pedig megszületik fiuk, Adam is. A fiatal szülők nagyon boldogok, még a kisbabához kapcsolódó mindennapi gondok között is. Idővel viszont egyre szaporodnak a furcsaságok: a kis Adam furcsán tartja a fejét, az arcának jobb fele nem úgy reagál, ahogy a bal és járni sem akar. Hosszas vizsgálódások után kiderül: a másfél éves Adamnak tumora van.
Ha itt megállítjuk a filmet és csak képzeletben folytatjuk, valószínűleg rögtön drámai jelenetek peregnek le a szemeink előtt: a szülők kétségbeesve rohannak egyik orvostól a másikig, talán még vajákosokat is felkeresnek a gyógyulás érdekében; mindenki feszült és ideges; hatalmas veszekedések és sírások következnek. De a színész-forgatókönyvíró páros máshogy képzeli el az eseményeket, és teljesen más irányba tereli a történetet. Nem mintha a fenti jellemzők hiányoznánk a filmből, mert nem akarják rózsaszín szemüvegen keresztül láttatni a megrázó és elerőtlenítő eseményeket – épp ellenkezőleg, mindent pontosan átélünk és érzünk a fiatal párral. De a pár mögött ott áll a család és a barátok, akik támaszt és segítséget nyújtanak nekik, ahol csak tudnak. Ebből az összefogásból pedig Roméo és Juliette erőt merítenek, a lelkük mélyén meglelik a reményt, és az összeomlás helyett képesek lesznek bizakodni. Mindez pedig a film szövetébe is átszivárog a lényükből, így a dráma sosem válik végtelenül reménytelenné – még akkor sem, amikor újabb és újabb csapások érik a párt.
A film nagy léptékkel, helyenként hosszabb-rövidebb időszakokra fókuszálva halad, az átugrott részek pótlására és az érzelmek mélyebb lefestésére pedig a narrációt hívja segítségül. A ritmusváltásokkal teletűzdelt alkotás szuggesztív és magával ragadó filmmé válik, mely felváltva sokkoló és reményt sugalló: a diagnózisra várva idegőrlő lassúsággal vánszorognak a percek, míg a szörnyű hír kiderülésekor pörgő jelenetek sokkolnak minket és a szereplőkkel együtt mi magunk is sírunk vagy dühöngünk – ki-ki a maga módján. De a gondoktól kicsit elvonatkoztató jelenetek (mint például a vidámpark vagy a házibuli) nekünk is segítenek egy kicsit oldódni és elfelejtkezni a tragédiáról.
A színészek oly mélyen élik meg szerepeiket, mintha mindannyian átéltek volna már hasonló eseményeket és ebből merítettek volna erőt és soha ki nem fogyó reményt. A zene pedig szintén a lelkünket éri: a klasszikus zene néhány gyöngyszeme fokozza a feszült vagy megható részek erejét, miközben a kortárs alternatív stílusú darabok tökéletes háttérként szolgálnak a feszültségoldó, tomboló jelenetekhez.
Aprólékosan ábrázolt lelki folyamatokat követhetünk a filmben, ugyanakkor a két főszereplőt alakító filmes hihetetlen módon találta meg az egyensúlyt a dráma és az optimista létfelfogás között. Így lélekbemarkoló, szívszorító, de a könnyek közé egy-egy mosolyt és erőt sugárzó pillantást is csempésző alkotás kerekedett a filmből, mely ajánlott fiatal pároknak, beteg gyereket ápoló szülőknek és nagyszülőknek egyaránt.