FőképNem semmi pali volt ez a Hunter S. Thompson! A műveivel kultstátuszt kivívó ikonikus amerikai író-újságíró szakmájában ragyogó sikereket ért el, életstílusával azonban jól a körülötte lévő világ képébe vágta, hová teheti magát. Thompson írói vénáját többnyire LSD, alkohol és kokain (és még ki tudja, milyen stimuláló-pusztító szerek) vezették, hogy aztán 2005-ben, 68 éves korában saját kezével lője fejbe magát. A Gonzo újságírás (a tényeket a közvetíteni szándékolt üzenetek érdekében fiktív adatokkal és a tárgyilagosságot egyéni stílussal felváltó publikálás) kiemelkedő alakja karrierje során nem vacakolt, ha tabudön(tö)getésről volt szó. Legismertebb regényéből készült filmje, a Félelem és reszketés Las Vegas-ban rendesen megosztotta a nézőket. Terry Gilliam filmjében Johnny Depp alakította a főhős Raoul Duke-ot, aki ügyvéd barátjával, Dr. Gonzo-val vág neki a sivatagnak, hogy küldetésüket feledve Las Vegas-ban landoljanak, ahol kábítószer- és alkoholarzenállal felvértezve merülnek el az amerikai álom hajszolásában. A meglehetősen hektikus, víziószerű filmet 1998-ban Cannes-ban Arany Pálmára jelölték, a nézők pedig úgy döntöttek, hogy a rájuk zúduló, hallucináció- és látomásközpontú mozit zavarukban pozitívnak értékelik. Ezek után vajon mit várhattunk a Rumnaplótól?
 
Például azt, hogy a brit Bruce Robinson (aki időtlen idők óta nem rendezett filmet, utoljára a stílusosan kalusztrofób Jennifer 8-cal rukkolt elő 1992-ben) írói és direktori kezei közül tömegfogyasztásra is bátran alkalmas adaptáció kerüljön ki. A „győztes csapaton ne változtass” elv mentén Johnny Depp-pel nagyon mellényúlni nem lehetett, a részeges kalózkapitány csupán az öltözékét cserélte át a ’60-as évek laza divatjára, alkoholt vedelő személyiségét nem. A Rumnapló nomen est omen módon figyelmeztet arra, hogy a történetben végbemenő események alkoholmosta csapásként törnek utat maguknak. A Thompson alteregójaként megjelenő Paul Kemp züllött (értsd: szabados) újságíró, aki New York-i életét maga mögött feledvén Puerto Rico-ba repül, hogy a helyi angol nyelvű újságnál vállaljon állást, miután szépirodalmi törekvései nem túl jövedelmezőek a számára. San Juan napilapja azonban többnyire a dilettáns és/vagy alkoholista zsurnaliszták melegágya, amelyet a profizmus szele csupán a modern nyomdagépekben érint. Paul sikerrel próbálja meg felvenni a lötyögős, piálós, felelőtlen életstílust, amelyben egyik kollégája, Bob Sala van a segítségére. A mellékeshez kakasviadalokból jutó, asszimilálódott Sala oldalán aztán Paul ingatlanpanamába keveredik, rendesen belezúg látszat-felebarátja nőjébe, hogy végül mélyen magába nézve bukkanjon rá idealizmust hajszoló igazságérzetére, amely megismerteti őt a felelősségérzet alkoholmámorral sem leplezhető súlyával.
 
Vagy valami hasonlóval. Bruce Robinson filmje - Hunter S. Thompson attitűdjéből kiindulva - meglepően történetközpontú és -vezérelt mozi. Igaz ugyan, hogy a Rumnapló sztoriját helyenként csupán az alkohol tartja egyben, a cselekménynek mégis van eleje, haladási iránya, és (továbbgondolható) vége. Johnny Depp minden egyes filmkockán a középpontban áll, billeg vagy tántorog, az általa játszott karakter így nemcsak a biztos (illetve bizonytalan) lábakon álló konstans a vizuális masszában, hanem egyúttal követendő margó, amelyen a film egységének érdekében túlnyúlni nem lehet. És ez jó. Vele együtt annyira kerül bele a néző a történetbe, hogy a rumosflaska lenyomata gyakorlatilag a tenyerébe vájódik. S ha már vizualitás: Depp privát operatőre, a lengyel kameramannok hírnevét tovább öregbítő Dariusz Wolski ezúttal is az örökifjú Johnny-val tartott, miután közösen dolgoztak A Karib-tenger kalózai saga egyre inkább értelmét vesztett epizódjain éppúgy, mint az Alice Csodaországban vagy a Sweeney Todd című Tim Burton mozikon. Wolski képei teljes mértékben magukon hordják a `60-as évekbeli San Juan minden társadalmi és szociális jellegzetességét, a kulisszák textúrája a megszólalásig (pontosabban a tapintásig) élethű, és végig a laza, felelőtlen szabadságkeresés attitűdjét közvetíti a nézőknek. Ez pedig atmoszférát teremt, olyan ittas-kábult-jólesőt, hogy az alkohol és a szabadság eszménye Thompson történetét elképesztően hangulatos koncepcióval öltözteti fel.
 
A Rumnapló a vizuális légkörteremtésen túl elsősorban karaktermozi, ahol a figurák töltik meg élettel a cselekményt, nem pedig fordítva. Paul Kemp gúnyájában Johnny Depp a kívánt mértékig hiteles ugyan, fájó viszont, hogy egy rumcseppnyi pluszt sem ad önmagából a karakterbe. Általam gyűlölt kifejezéssel élve korrekt iparosmunka a színészete, viszont nem kevés olyan jelenete is van a filmben, ahol Kemp amolyan se íze, se bűze figura: csakis fizikai szemlélőként van jelen. De ahol ő nem, ott a Bob Sala-t alakító Michael Rispoli mindent visz. Egyszerűen annyira zseniális a szerepben, hogy lelép a vászonról, és fülünkbe dörmögő basszussal nyújtja felénk a poharat, amely az esetében majdnem mindig tele van. Átvitt értelemben is. Ő az a karakter, aki 100%-ig beágyazva mozog a Rumnapló jólesően karcos textúrájában, és akivel én minden(ki)nél jobban leülnék inni egy pohárkával. Vagy inkább többel. Ráadásul Depp további kárára ott van Giovanni Ribisi is a full-alkoholista Moberg bőrében. Na ő aztán széltében-hosszában ütő karakter, korábban egyetlen filmjében sem láttam ugyanis a színésztől, hogy ennyire domináns tudna lenni a vásznon, ráadásul úgy, hogy többen is vannak körülötte. Ribisi torokégető alkoholgőzzel teríti be a nem eléggé részeg filmkockákat is, egyáltalán nem kiegészítő szerepe van csupán a történetben, hanem magával rántó extra dimenziós ecsetként fröccsent további életet a moziba.
 
A férfioldalon ott van még a lap főszerkesztőjét alakító Richard Jenkins, aki szintén éles kontúrral rajzolt, vagy a negatív figurát, Sanderson-t játszó Aaron Eckhart, aki viszont csonka figura-kiélési lehetőséget kap a sztoriban. Az egyetlen nőnemű szereplő a Chenault nevű dekoratív szépség, aki ugyan Sanderson nője, de Kemp-pel az első látásra egymásra kattannak. Nos, ez megint olyan része a történetnek, amelynek az esetlegessége felülmúlja a koncepcionális kidolgozottságot, mindenesetre Amber Heard minden csábosságát beleadja a szerepébe, amely ugyan így is gyenge ellenpont a tesztoszteron túltengésben, de a sztori amúgy sem követeli meg a nemi kiegyenlítettséget. Bár Chenault figurája bizonyos tekintetben hordozhat olyan jelentést is, mint aki a romlott-züllött San Juan attitűdjében a tisztaságot, egy más élet lehetőségét képviseli. De ebbe kár még csak gondolati téren is belebonyolódni, mivel a Rumnapló primer nem az idealizmust hajszolja, helyette olyan világba lök a rumgőzével együtt, ahol minden síkon szabad a tánc, s így szabad a szerelem (értsük akárhogy) is.

Bruce Robinson filmje Hunter S. Thompson szellemiségének méltó kivetítése a filmvászonra, ahol a történet zökkenői ellenére a karakteres színészi játéknak és az operatőri munka segédletével támogatott művészeti rendezésnek köszönhetően roppant élvezetes áttekintést kapunk a `60-as évek Puerto Rico-i életvitelének fény- és többnyire árnyoldalaiból. Megijedni azonban nem szabad, ha valakit túlságosan zavar a dekadencia, töltsön magának egy jó nagy pohár rumot. Ellenkező esetben viszont kéretik magából az üvegből vedelni. Salud!

Kapcsolódó írás:Hunter S. Thompson: Rumnapló