Főkép Első olvasatra talán különösnek tűnik, de Nyúl testőrünk kalandjainak11. kötetéről több ízben is Boccaccio legfontosabb illetve legismertebb műve, a Dekameron jutott eszembe, és nem pusztán azért, mert mindegyikben rövid történetek vannak (ebben például tizenegy rövid képregénynovella), hanem mert helyenként Sakai is a keretes történetmesélést alkalmazza.
 
Mijamoto Usagi újra Japán útjain vándorol, ami nála mindig izgalmas és érdekes foglalatosság. Hol banditák törnek az életére, hol a saját múltja jut eszébe, hol példamesét hallunk – időnként pedig látszólag sehova nem tartozó szereplők teszik a dolgukat. Az összhatás ennek ellenére mégsem kusza, hanem szépen összeáll egy színes tablóvá, ami legalább annyira érdekes és változatos, mint mondjuk a korabeli fogadókban megpihenő utazók összetétele.
 
Többrétegűsége miatt nekem ezúttal legjobban a „A pók türelme” tetszett. A történet kezdetén Ikeda tábornok vesztes csatából menekül, és a túlerő elől illegalitásba vonul, hogy majd később, a megfelelő pillanatban visszatérjen és bosszút álljon ura árulóin. Ez a kiindulópont egyáltalán nem számít ismeretlennek szamurájéknál, hiszen a 47 ronin is hasonlóképpen kezdődik. Tábornokunk szépen meglapul vidéken, álcázásként földművesként megfogja a kapanyelet, várakozás közben családot alapít, megküzd az elemekkel és a banditákkal. Ezt nagyjából zokszó nélkül teszi, és ez példázza legjobban, hogy mennyire fontos számára a kötelesség, és miféle áldozatra képes ennek érdekében. Aztán amikor eljön a nap, hogy újra tábornokként vágtasson a csatába, Ikeda újabb döntéskényszerrel szembesül – és ez újabb remek példája annak, hogy Stan Sakai mennyire jól ismeri a korabeli japánt. Ugyanis amikor Ikeda első indulatból arról kezd el beszélni, mi mindenért kell bosszút állnia, és mennyi mindent kell visszakapnia, hirtelen rájön arra, hogy az otthonát nem a távoli városban kell keresnie, hanem bizony pontosan a háta mögött, elvégre ott áll előtte. Illetve már egy másik kötelességnek is meg kell felelnie, és kicsit ő maga is megváltozott az évek során. Nem semmi kihívást jelent helyesen dönteni ebben a helyzetben – talán nem is lehet, viszont teljes mértékben megértem és elfogadom a választását.
 
Az utolsó Akunyin kötetben van egy rész, ahol a frissen Japánba érkezett Fandorinnak próbálják megmagyarázni a helybéliek, miért csodáltra méltó az, hogy egy apa öngyilkossága előtt nem csak a feleségével végzett, hanem a gyerekükkel is. Merthogy a szülőnek kötelessége van az utódaival szemben, és milyen barbár tett lenne már, ha azt árván hátrahagyná a kegyetlen világban. Van benne logika, de hogy nem európai észjárásra vall, az biztos. És ez a számunkra idegen, de mégis átlátható/megérthető értékrend jellemzi az egész kötetet, amiben nincs gyenge történet. Sakai szokás szerint nem csak arról gondoskodik jó érzékkel, hogy ne felejtsük el nyúl testőrünk múltját, hanem a jövőjére nézve is elhint pár morzsát, aminek következtében biztos vagyok benne, hogy lesz még ármánykodás és vérontás bőségesen.