Főkép

Szombat este ismét a Barba Negra felé vettük az irányt, ahol az idei Épített Motorok és Autók Találkozója (EMAT) afterpartyját szervezték. Nem vagyok egy nagy motoros, a műszaki dolgokhoz meg nagyjából annyi érzékem van, mint Mauglinak a német szépprózához, de mivel Los Vegas-koncertet is ígértek erre az estére, nekiindultunk az éjszakának.

Elég korán, kapunyitás után pár perccel oda is értünk és meglepődve vettem észre, hogy a Barba Negra eddigi tapasztalataimmal ellentétben, pang az ürességtől. Mindegy, gondoltam, ha már itt vagyunk, bemegyünk. Gyorsan szereztünk magunknak pár melegszendvicset a karibi konyháról (ami elég finom és még úgy-ahogy laktató is volt), aztán beszélgettünk és iszogattunk kb. este 10-ig, amikor is az első zenekar színpadra lépett.

Már ekkor jól éreztem magam, bár a népesség eddigre sem duzzadt meg túlzottan (ha azt mondom, hogy százan voltunk, akkor valószínűleg alaposan túlbecsültem a létszámot), de legalább lehetett nyugodtan beszélgetni, miközben pár ismerős is befutott. Volt pálinkakóstoló is, ami alaposan megemelte az egy főre jutó alkoholfogyasztás szintjét, és nemcsak azért, mert ingyen volt, hanem mert tényleg frankó kis itókákat adtak. És közben Jimmy is letelepedett az asztalunkhoz, és a zenekarok többi tagja is az egybegyűltek között üldögélt – szóval közvetlen volt a hangulat.

Tíz körül csúszott szét először a függöny (mert utolsó ottjártam óta felszereltek egy ilyet is a színpad elé, így a zenekarok nyugodtan tudnak világosban is pakolni a koncertek között) és nekiállt zúzni a Magor nevű zenekar. Nem igazán ismertem őket, a koncert előtt is csak az ekulturás hírben lévő videoklipet néztem meg, ami alapján nem szörnyedtem el tőlük.

Keményen zúzták azt az igazi (értelmiségi szóval élve) kortárs kemény metalt, amit az ember szívesen meghallgat. Elég gyorsan kiderült, hogy ezek a fiúk konyítanak valamit a zenéhez: remek dob szolgáltatta az alapot, kemény basszus dübörgött, fület melengető gitártémákkal és -szólókkal megbolondítva, miközben a basszusgitáros Inges Zoli kellemes hangon adott kontrasztot vokáljával a félig hörgős-félig ordítozós Speck Roland énekének. És igazából ez volt az egyetlen, ami engem zavart (a helyenként nem túl jó hangosításon kívül): összedobnak egy remek zenei alapot, a jó hangú fickót meg száműzik vokálosnak és az ének valamilyen torzszülött stíluskavalkáddal tönkreteszi a szinte teljesen profi összképet. Oké, ez biztos csak engem zavar, engem viszont nagyon. Na, mindegy, a koncertjük azért jó volt, zúztak, szólóztak és tolták neki, ahogy a modern metalt játszani kell, és a számaik nagy részében magyarul énekeltek – ami manapság már elismerést érdemel.

Ezután megint hosszabb szünet következett, mielőtt az Üzletembers nevű formáció is a színpadra lépett. Mondhatnám, már tűkön ültem, hiszen őket még nem hallottam zenélni. A főként ’70-es évekbeli rockot játszó „öregek” igencsak jól hangzottak. ZZ Top, Deep Purple, AC/DC, Nazareth – ezek és még sok más zenekar dalai közül szedik össze a kedvenceiket, és olyan zenészek játszanak a zenekarban, mint pl. Kyru, aki többek között a P.Box énekese. Aztán a hosszas várakozás után végre csak elhúzták másodszor is a függönyt és ott álltak ők, az apám korabeli rockerek, akik az elmúlt pár évtizedben valóban megtanultak játszani a hangszereiken – a repertoárjuk pedig igazi csemegéket tartalmazott.

Ahogy végignéztem az öttagú bandán, nem láttam semmi hivalkodást: ott álltak a gitárjukkal, a mikrofonnal, vagy épp a dobfelszerelés mellett és kezdték nyomni a rock’n’rollt. Ha valaki járt valaha egy igazi rocklegenda élő koncertjén – teszem azt Pink Floydon – akkor nagyon jól tudja, hogy én mit élhettem át a klubban aznap este: ennyi idősen is tisztán a zenében létezve hihetetlen tudással és profizmussal átitatva álltak ott a színpadon – én meg csak pislogtam, hogy mit művelnek. Mert abban a pillanatban elfelejtettem a sörpocakokat, az ősz hajat vagy a ráncos arcokat. Iszonyatos gitártémák, dübörgő basszus, ritmusos dob és karakteres ének. Ezt nem is kell tovább ragozni, csak annyit jegyezzetek meg, hogy ezeket az öregeket érdemes meghallgatni.

Aztán végül – már április 1-jén – egy kisebb szünet után eljött a pillanat, hogy végre először láthassam élőben a Los Vegast. Vártam már nagyon, az albumuk tetszett, így örültem, hogy itt lehettem – és reménykedtem, hogy nem űznek majd áprilisi tréfát velünk.

Nem is kellett csalódnom: lassan ismét szétnyílt a függöny és felhangzott a vörös szirénákkal kísért légvédelmi hangjelzés. Iszonyatosan látványos, ahogy a sötét teremben csak a hat sziréna világít, a hang pedig teljesen felnyomja az emberben az adrenalint. Pár másodperc után megjelentek a fiúk a színpadon, hogy „A katona” című dalukkal keményen odapörköljenek a közönség tagjainak – akik láthatóan csak a négy fiúra vártak.

Cha-Cháékat nem kell félteni, ha megjelenésről van szó, a fotókról már megismert stílusban léptek színpadra, rögtön a dolgok közepébe vágva – és abban a pillanatban éreztem, hogy nem jöttem hiába, a Los Vegas azt nyújtja, amit vártam tőlük: nagyszerű gitártémákat, hol Levi, hol Cha-Cha húrjaiból kiszűrődve, zakatoló, de változatos basszust Jimmy hosszúnyakújából és feszes, ritmusos dobot Sódertől.

Van egy nagy különbség az igazi rockzenekarok és a nyúlbéla pozőrök között: az utánzók nagy nehezen összehoznak egy egész jó kis albumot, amiért páran még el is mennek a koncertjükre, ott azonban minden szétesik, élőben már nem tudják visszaadni a lemez hangulatát. Ezzel szemben az igazi rockerek a színpadon még jobban szólnak, mint a lemezen – és így volt ez a Los Vegasszal is ezen az estén: minden számhoz tettek pár extra ütemet és kellemes átvezetőket játszottak a dalok között. Volt ugyan néhány gikszer (az elején láthatóan technikai gondokkal küszködtek, a vége felé meg Jimmy kiabálta néha túl vokáljával Cha-Cha énekét), de keményen odatették magukat és a koncert előrehaladtával egyre jobbak lettek. A közönséget (legyen az bármennyire is kisszámú) magukkal ragadták, a gitárok remekül szóltak, Levi és Cha-Cha tökéletesen osztották fel egymás közt a szólókat, Jimmy stílusosan nyomta az erő-pózt, miközben változatosan játszott, Sóder pedig maga volt a megtestesült nyugalom és tudás (nagyjából úgy verte a felszerelését, mintha azt akarná jelezni, hogy ebben semmi nehéz nincs). Az albumról majdnem mind a tíz számot eljátszották, így volt lassú és gyors része is a koncertnek, a közös viszont az volt benne, hogy láthatóan ők maguk és a közönség is jól érezte magát. Ennél több meg nem kell, elvégre ezért járunk koncertre.

Röviden, megint jó kis este volt a Barba Negrában, akik nem jöttek el, azok csak sajnálhatják, hogy így döntöttek. Mi, akik ott voltunk, jól éreztük magunkat ezen a különféle stílusokban bővelkedő estén.