FőképFülszöveg:
Az ismert történelem előtti korban, egy kegyetlen világban élt Conan, a legendás kimmériai harcos. Félelmet nem ismerve szállt szembe ellenfeleivel, legyenek azok zsarnokok, rablók, varázslók vagy martalócok. Élete során bebarangolta a hybóriai világ királyságait, volt kalóz, zsoldos, hadvezér és végül még király is. Amerre járt, a halál fogadta, sok szenvedést látott és sok életet kioltott. Hatalmas és mitikus figura ő, akiről történetek tucatjai szólnak.

Ezekből, Robert E. Howard legjobb írásaiból nyújt válogatást ez a kötet. Az elefánt tornya, a Zsiványok a házban, a Vörös szögek és más remek történetek olvasása közben végigkísérhetjük Conan egész életét, és feltárul előttünk egy kegyetlen korszak, melyben még a kard és a varázslat határozta meg a világ sorsát...

Részlet a könyvből:
YMIR LEÁNYA

A kardok és csatabárdok csörgése elhalt, a csatazaj elnémult. Csönd ülte meg a vörös foltos fehérséget. A sápadt, fátyolos nap, mely oly vakítóan tükröződött a jégtáblákon és a messzi hómezőkön, átdöfött vértek és törött pengék ezüstjét villantotta fel, ahol a halottak hevertek, ugyanabban a pózban, mint ahogy elestek. Élettelen kezek fonódtak még mindig a kardmarkolatokra. Szárnyas sisakoktól övezett rőt- és aranyszakállú arcok meredtek az égre, mintegy utolsó imában Ymirhez, a Jégóriáshoz, a harcos fajok istenéhez.
A vörösre színeződött hótorlaszok és az elesettek fölött két férfi bámulta egymást szikrázó szemmel. Ők voltak az egyedüli élőlények mindeme vigasztalanság közepette. Fagyos égbolt magasodott felettük, szinte végtelen fehér síkság ölelte körül őket, és holtak hevertek a lábaiknál. Lassan cammogtak egymás felé az elesettek fölött, szellemekhez hasonlatosan, akik egy halott világ romjain állnak ki párviadalra. Végül farkasszemet néztek egymással a nyomasztó csöndben.
Mindketten nagy termetűek voltak, és oly erőteljes testfelépítésűek, akár a tigris. Pajzsukat rég elvesztették, vértjük összevissza horpadt. Vér száradt rá a láncingekre. A kardok mocskosak voltak. A szarvas sisakok bősz csapások nyomait viselték. Az egyik férfi szakálltalan volt és fekete hajú; a másiknak szakálla és fürtjei oly vörösen ragyogtak, akár a vér a naptól csillogó havon.
– Ember – szólt a rőt hajú –, áruld el nekem a neved, hogy vanaheimi testvéreim megtudhassák, ki esett el utolsónak Wulfher seregéből Heimdul kardja által!
– Nem Vanaheimben – morogta a fekete sörényű harcos –, hanem a Walhallában fogod mesélni testvéreidnek, hogy a kimmériai Conanba botlottál!
Heimdul felbömbölt és ugrott. Kardja halálos ívben villant fel. Mikor a sivító penge nekizúdult sisakjának, s kék szikrák pattantak ki belőle, Conan megingott, és vörös csillagok sziporkáztak föl a szeme előtt. Ám még tántorogva kardjába küldte széles vállának minden erejét. A fegyver éles hegye áthatolt a rézpikkelyeken, a csontokon és a szíven, s a rőt hajú vanír a kimmériai lábainál szenvedett ki.
Conan kiegyenesedett és leeresztette kardját. Megingott a kimerültségtől. A havon tükröződő vakító napfény késként vágott a szemébe. Az ég töppedtnek és furcsamód elrongyolódottnak hatott. Elfordult az összetiport csatatértől, ahol szőke szakállú harcosok hevertek utolsó, halálos ölelésben, rőt hajú ellenfeleikkel. Tett néhány lépést, amikor a napsütötte hó vakító ragyogása hirtelen alábbhagyott. A sötétség örvénylő hulláma átcsapott fölötte, s ő összerogyott. Dühösen egyik kezére támaszkodott, és azon fáradozott, hogy kirázza szeméből a vakságot, mint egy oroszlán a sörényét.

Ezüstös kacaj vágott át kábultságán, s látása fokozatosan visszatért. Felnézett. A táj hirtelen szokatlanná vált, különös idegenszerűség töltötte el, melyet nem tudott magának megmagyarázni – a földnek és az égnek egy furcsa árnyalata okozta. De nem foglalkozott sokáig ezzel a rejtéllyel, mert előtte, fűzfavesszőként hajladozva a szélben, egy asszony állt. A férfi zavart tekintete egy olyan testre nézett, amely mintha elefántcsontból lett volna, s csak egy finom fátyolszövet takarta. A karcsú lábak fehérebben csillogtak a hónál, melyen pihentek. A nő egy kacajt küldött a harcosnak, aki hitetlenkedve bámulta őt. E kacaj édesebb volt, mint az ezüstcsengettyűk csilingelése, ám metsző az irgalmatlan gúnytól.
– Kicsoda maga? – kérdezte a kimmériai. – Honnan jön?
– Olyan fontos ez? – Az asszony hangja zengőbb volt, mint egy ezüsthúrú hárfáé, de gúnyos kegyetlenség csengett benne.
– Hívja már az embereit! – szólította fel Conan, és megragadta kardját. – Még ha az erőm el is hagyott, akkor sem fog élve a kezei közé kapni. Látom, hogy a vanírok közül való.
– Mondtam én ezt?
A férfi rövid ideig újra az asszony kusza fürtjeit szemlélte, melyek első pillantásra vörösnek tűntek. Most azonban már nem látszottak sem rőtnek, sem szőkének, hanem a két szín valamely csodálatos keverékének. Conan elbűvölten bámulta a nőt. Haja olyan volt, akár a tündérek aranya. A nap oly vakítón tükröződött vissza rajta, hogy ha sokáig figyelte, a harcos elvakult. Szeme úgyszintén nem volt sem egészen kék, sem egészen szürke. Úgy látszott, állandóan változtatja színét, és úgy fénylett, amire a férfi nem talált megfelelő szót. Telt, piros ajka mosolygott, és elefántcsont teste pici talpától egészen lágyan omló, sűrű hajkoronájáig oly tökéletes volt, akár egy isten álma. Conan vére vadul lüktetett ereiben.
– Nem tudom megmondani, hogy maga Vanaheimből való-e, s így az ellenségem, vagy Ászgárdból, s ezért jóindulattal viseltetik irántam – mormolta. – Sokfelé megfordultam, de még sosem találkoztam olyan asszonnyal, mint maga. Fürtjei elvakítanak csillogásukkal. Sohasem láttam olyan hajat, mint az öné, még az aesirek legszebb leányai között sem. Ymirre mondom...
– Ki vagy te, hogy Ymirt szólítod? – gúnyolódott a nő. – Mit tudsz te a hó és a jég isteneiről, te, aki délről jöttél ide, hogy idegen népek között keress kalandokat?
– Fajtám sötét isteneire! – szitkozódott a férfi dühödten. – Még ha nem is vagyok aranyhajú aesir, akkor sem volt senki bátrabb nálam a közelharcban! Hat tucat embert láttam ma elesni, és egyedül én éltem túl a csatát, amit Wulfher rablói vívtak Bragi farkasaival. Mondja, asszony, látta maga a vértek villogását a hómezőn, és a jégen csúszkáló fegyvereseket?
– Láttam csillogni a napon a zúzmarát – válaszolta a lány –, és hallottam a szél suttogását az örök hó fölött.
Conan sóhajtva rázta meg a fejét.
– Njördnek még a csatakezdés előtt el kellett volna érnie bennünket. Attól félek, csapdába került a harcosaival. Wulfher és az emberei halottak... Azt hittem, itt közel s távol nincsen település, mert tudtam, milyen messzire sodort minket a harc. De maga ilyen pőrén nem tehetett meg nagyobb távolságot ebben a hóban. Ha az aesirek közül való, vezessen a törzséhez, mert fáradt vagyok a küzdelemtől, és gyönge a kiállt kardcsapásoktól.
– Az én otthonom távolabb van, mint amennyi utat képes lennél megjárni, kimmériai Conan – válaszolta a lány nevetve. Kitárta karját, és ingerlően ringatózott előtte, félrehajtott fejjel, szemét félig elrejtve hosszú, selymes pillái alatt. – Szép vagyok, emberfia?
– Mint a szeplőtelen hajnal a havon – mormolta a férfi, s szeme égett, akár egy éhes farkasé.
– Akkor miért nem állsz föl és követsz? Miféle erős harcos az, aki térden csúszik előttem? – gúnyolódott a lány csalogatóan. – Feküdj a többi halott közé, fekete hajú Conan! Úgysem tudsz követni oda, ahová megyek.
Szitkozódva állt föl a kimmériai. A kék szemek megvillantak a dühtől eltorzult arcban. Elöntötte őt a harag. A vágy ezután az ingerlő teremtés után ott dobolt a halántékában, és forrón korbácsolta fel vérét az ereiben. Szinte fájdalmas szenvedély rendítette meg, úgyhogy már nem is látott tisztán. A fáradtság és gyöngeség elenyészett.
Szótlanul visszalökte hüvelyébe a véres kardot, és a lányra vetette magát, hogy kezét szelíd domborulataira helyezze. Az nevetve hátrált előle és elfutott, de gúnyosan visszapillantott rá a
válla fölött. Conan mély farkasmorgással követte. Elfelejtette a csatát, elfelejtette a vérükben fekvő halottakat, elfelejtette Njördöt és a rablókat, akik nem érték el a harcmezőt. Egyetlen gondolata a karcsú alaknak szólt, aki inkább szinte lebegett, mint futott előtte.
Vakítóan fehér síkságon át vezetett a vadászat. A véres, összetiport mező már rég a távolba veszett mögöttük, de a kimmériai – fajtájának kitartásával – a lány sarkában maradt. Nehéz csizmái áttörték a hó kemény kérgét, nemegyszer mélyen belesüppedt a hótorlaszokba, melyekből csak nagy erőfeszítések árán tudta magát kiszabadítani. És a lány mindig oly könnyedén táncolt tova előtte, mint egy csöndes tó fölött lebegő tollpihe. Csupasz talpa alig hagyott nyomot a zúzmarával bevont hótakarón. A kegyetlen hideg az ereiben lobogó tűz ellenére átrágta magát a harcos láncingén és szőrmebélésű zekéjén, míg a lány abban a fátyolfinom öltözékben úgy látszott, egyáltalán nem érzi. Könnyű lábbal táncolt előre, mintha csak a poitaini pálma- és rózsakerteket járná.
Egyre tovább csalogatta a kimmériait, és az követte őt, miközben vad káromkodások szakadtak föl kiszáradt ajkáról. Halántékán lüktettek és kidagadtak az erek, s a fogát csikorgatta.
– Nem menekülsz előlem! – bömbölte. – Vezess csak csapdába, akkor a lábad elé halmozom testvéreid koponyáját! És ha megpróbálsz elrejtőzni előlem, még a hegyeket is széthasítom, hogy megtaláljalak! Igen, akár a pokolba is követlek!
Nyál csordult ki a barbár ajkán, ahogy a lány ingerlő kacagása válaszolt neki. Egyre beljebb vezette őt a pusztaságba. A nap a horizont felé hajlott, a táj megváltozott. A határtalan síkságból alacsony dombok nőttek elő, melyek fokozatosan hegyláncokká duzzadtak. Conan messze északon égre törő csúcsokat látott, melyeknek örök havát rőtszín ragyogásba vonta az alkonyi nap. A sötétedő égbolton északi fények cikáztak. Legyezőszerűen terjedtek rajta szét, jeges fénypengékhez hasonlatosan, melyek színüket változtatják, s egyre nagyobbak és vakítóbbak lesznek.
A barbár feje fölött izzott és sercegett az ég furcsa fényeiben és színárnyalataiban. A hó kísértetiesen csillogott: egyszer fagyos kékben, aztán jeges pirosban, s végül hideg ezüstben. Conan egy csillámló mesevilágban rohant állhatatosan, egy kristálylabirintusban, melyben az egyedüli valóságos dolog a fehér alak volt, aki ott táncolt a szikrázó havon – mindig épphogy kívül az ő hatósugarán.
Nem csodálkozott az események furcsaságán, még akkor sem, amikor két gigászi alak állta el az útját. Páncélzatuk pikkelyei zúzmarától csillogtak, sisakjukat és csatabárdjukat vastagon borította a jég. Hó szikrázott a hajukban, szakálluk sűrűn egymás mellett lógó jégcsapokból állt, és szemük éppoly hidegnek hatott, mint az égbolton villódzó fényözön.
– Testvérek! – kiáltotta a lány, és könnyű lábbal hozzájuk ugrott. – Nézzétek, ki üldöz engem! Hoztam nektek egy embert, hogy megöljétek! Tépjétek ki szívét a testéből, hogy még gőzölögve tehessük atyánk asztalára!
Az óriások bömbölő hahotázással válaszoltak, ami olyannak hangzott, akár a sziklás partnak ütköző jéghegyek robaja. Felemelték csillagfényben szikrázó csatabárdjukat, amikor a dühtől őrült kimmériai megrohanta őket. Egy jéggel bevont penge villant föl a szeme előtt, s elvakította. Dühödt kardcsapással viszonozta az ütést, amely átvágta ellenfelének térdét.
Az óriás nyögve omlott össze. Ugyanebben a pillanatban Conan, a másik gigász kábító erejű ütésétől vállon találva a hóba zuhant. Csak láncinge akadályozta meg, hogy a csatabárd a csontját törje. Az óriás most jégkolosszusként rajzolódott ki a hidegen izzó égboltra. A bárd újra lesújtott – és mélyen a hóba süppedt, amint Conan villámgyorsan félrehengeredett és talpra ugrott. A gigász felbömbölt. Kirántotta fegyverét a hóból, de még mielőtt ismét lendíthette volna, a kimmériai kardja lesújtott. Az óriás térde összecsuklott. A földre rogyott, s a hó körülötte vörösre színeződött az átvágott torokból fecskendező vértől.
Conan sarkon fordult. A lány nem messze állt tőle, és iszonyodó tekintettel bámulta. Arcáról minden gúny eltűnt. A kimmériai vadul felbömbölt. Kardjáról vércsöppek szóródtak szerteszét, ahogy keze beleremegett az emberfölötti szenvedélybe.
– Hívd a többi testvéredet! – kiáltotta. – A farkasokat fogom megetetni a szívükkel! Nem menekülhetsz előlem...
A lány rémült sikoltással sarkon fordult és elrohant. Már nem nevetett, ingerlő pillantásokat sem vetett hátra a válla fölött. Úgy futott, mint aki az életéért fut. Conannak minden izma, minden ina megfeszült, s az erek már-már elpattantak halántékán, míg a hó vörös színben úszott a szeme előtt; és a lány elrohant tőle és zsugorodni látszott, míg már nem volt nagyobb, mint egy gyermek, aztán mint egy táncoló lángnyelv a havon, és végül mint valami csillogás a messzeségben. Ám Conan összeszorított fogakkal üldözte tovább, míg a csillogásból táncoló, fehér lángnyelv nem lett, a lángnyelvből pedig csöppnyi gyermekalak, és végül ismét nőként futott előtte, kevesebb mint száz lábnyira. És ez a távolság most már lassan, lépésről lépésre zsugorodott.
A futás, úgy tűnt, egyre inkább nehezére esik a lánynak. Conan hallotta ziháló lélegzetét, és látta csillogni szemében a félelmet, amikor rettegve hátranézett a válla fölött. Léptei egyre lassúbbodtak, ingadozni kezdett. A kimmériai vad lelkében fellángolt a pokoli tűz, amit a nő szított föl benne. Embertelen bömböléssel vetette rá magát. A lány nyöszörögve, védekezően nyújtotta ki karját.
Conan kardja a hóba esett, ahogy magához rántotta zsákmányát. A lány kecses teste elhúzódott előle. Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát a barbár karjából. A szél a férfi arcába fújta a nő aranyhaját, hogy az teljesen elvakult a csillogástól. A puha test, mely ölelésében vonaglott, fokozta szenvedélyét. Erős ujjai mélyen belemarkoltak a sima bőrbe, mely olyan hideg volt, akár a jég. Úgy érezte, nem hús-vér asszonyt ölel, hanem lángoló jégből valót. A lány elfordította arcát, hogy vad csókjaitól megmenekedjen.
– Hideg vagy, akár a jég – mormolta kábultan a kimmériai. – De én fel foglak melegíteni véremnek tüzével...
A lány felsikoltott, és sikerült egy heves fordulattal kitépni magát a férfi karjából. Csak fátyolfinom ruhája maradt Conan kezében. Gyorsan arrébb futott, anélkül hogy egy pillanatra szem elől veszítené a másikat. Az aranyszínű fürtök ziláltan lógtak arca körül, a fehér keblek hevesen emelkedtek és süllyedtek, az azelőtt oly gúnyos szempár rettegve csillogott. Conan dermedten állt egy pillanatig, hódolva a karcsú test szépsége előtt, melynek a hó kölcsönzött illő keretet.
És ezalatt a pillanat alatt a lány az égbolt fényei felé nyújtotta karját, és felkiáltott olyan hangon, amit Conan soha nem fog elfelejteni:
– Ments meg, ó, atyám, Ymir!
Ám ekkorra már nekilendült a kimmériai. Kiterjesztett karokkal vetette magát a nőre, miközben az ég egy gleccser repedésére emlékeztető robajjal jeges tűzbe borult. A lányt hirtelen hideg, kék színű lángok burkolták körül, melyek oly vakítóan égtek, hogy a kimmériainak el kellett takarnia előlük a szemét. Az ég és a hófödte hegyek egy futó pillanatra fehér, sercegő lobogásba merültek, amelyből jégkék villámok cikáztak elő.
Conan hátratántorodott és felkiáltott. A lány eltűnt, az izzó hó üresen nyúlt el előtte a messzeségbe. A boszorkányfények magasan a feje fölött járták táncukat az őrült téli égbolton. A távoli, kék hegyek felől mennydörgés zendült, mint egy fürge lovaktól húzott gigászi harci szekér robaja, a csattogó paták szikrákat hánynak.
És aztán az ég, az északi fények és a hegyek megfordultak Conan körül. Ezernyi tűzgolyó pukkant szét szikraesőben, az égbolt óriási kerékké változott, amely minden fordulattal csillagokat szórt ki magából. A hó, amelyen a harcos állt, örvénylő hullámként csapott feléje. Minden feketébe borult körülötte.
Egy sötét, hideg világegyetemben – aminek napjai eónokkal ezelőtt kialudtak – Conan idegen, nem sejtett élet moccanását észlelte. Valami földrengés ragadta meg őt és rázta ide-oda, s ugyanakkor kezét-lábát sebesre dörzsölte, míg fel nem bömbölt fájdalmában és dühében, s meg nem próbált a kardja után tapogatózni.
– Magához tért, Horsa – mondta egy hang. – Igyekezz, ki kell dörzsölnünk a fagyást a tagjaiból, ha valaha is akar még kardot forgatni.
– Nem tudom a bal öklét szétfeszíteni – dörmögte egy másik hang. – Szorongat benne valamit...
Conan kinyitotta szemét, és a feléje hajló szakállas arcokba bámult. Nagy termetű, aranyhajú harcosok vették körül.
– Conan! – mondta egyikük. – Hát élsz!
– Cromra, Njörd! – zihálta a kimmériai. – Valóban élek még, vagy mindnyájan halottak vagyunk a Walhallában?
– Élünk – biztosította őt Harbard, aki Conan félig elfagyott lábával foglalatoskodott. – Először ki kellett verekednünk magunkat egy csapdából, különben elértünk volna titeket még a csata kezdete előtt. Az elesettek még nem voltak régóta merevek, amikor a harcmezőre érkeztünk. Nem találtunk téged a halottak között, így hát követtük a nyomaidat. Ymir nevére, Conan, hogy jutott az eszedbe, hogy kivánszorogj a jeges pusztaságba? Órákig követtük a csapásodat. Ymirre mondom, ha közben hóvihar kerekedett volna, sohasem találunk rád!
– Ne szitkozódj olyan sokat Ymir nevében! – dörmögte az egyik aesir, és nyugtalanul pillantott a távoli hegyekre. – Ez itt az ő földje, és az isten a legendák szerint azok közt a csúcsok között lakozik.
– Láttam egy asszonyt – mormogta Conan. – A síkságon ütköztünk meg Bragi embereivel. Hogy meddig harcoltunk, nem tudom. Egyedül én maradtam életben. De le voltam gyöngülve, és elfogott a szédülés. A vidék úgy terült el előttem, mint egy álom – csak most tűnik már minden ismerősnek és természetesnek. Jött ez az asszony, és elcsalt magával. Olyan szép volt, akár a pokol jéggé fagyott lángja. Különös őrület ragadott el, amikor ránéztem, és elfelejtettem minden egyebet a világon. Hát nem láttátok a nyomait? És a jeges páncélú óriásokat, akiket megöltem?
Njörd megrázta a fejét.
– Csak a te csapásod volt a hóban, Conan. Semmi más.
– Akkor meglehet, hogy valóban erőt vett rajtam az őrület – mormolta Conan zavartan. – Pedig megesküdtem volna, hogy az aranyfürtű lány, aki meztelenül menekült előlem a havon, nem kevésbé volt valóságos, mint ti vagytok. És mégis eltűnt jeges tűzben a szemem elől.
– Félrebeszél – suttogta egy harcos.
– Egyáltalában nem! – kiáltott egy idősebb aesir, kinek szeme vadul csillogott. – Atali volt az, Ymirnek, a Jégóriásnak a leánya! Ha vége egy csatának, a harcmezőre jön, és megmutatkozik a haldoklók előtt. Én magam láttam őt, amikor még kölyök voltam, és félholtan hevertem a véres wolfsraveni síkon. A halottak között sétálgatott a havon. Csupasz teste úgy csillámlott, akár az elefántcsont, és aranyhaja elviselhetetlenül vakítóan villogott a holdfényben. Ott feküdtem és vonítottam, mint egy döglődő kutya, mert nem bírtam utána kúszni. Kicsalja a csata túlélőit a hósivatagba, hogy testvérei, a Jégóriások levághassák őket, és szívüket még melegen tehessék atyjuk asztalára. A kimmériai Atalit látta, Ymir leányát!
– Egy fenét! – dörmögte Horsa. – A vén Gorm feje nem egészen tiszta, mióta kapott rá egy kardcsapást kölyökkorában. Conant a véres csata utáni lázálom rázta meg annyira. Nézzétek csak, hány horpadás van a sisakján! Ezek közül az ütések közül bármelyik megzavarhatta az eszét. Egy délibábot követett a hósivatagba, semmi egyebet. Hiszen délről jön. Mit tudhat ő Ataliról?
– Igazad lehet – mormolta Conan. – Az egész olyan furcsa és kísérteties volt, hogy... Crom nevére!
Félbeszakította magát, és rámeredt arra a valamire, amit még mindig görcsösen szorongatott ökölbe szorított kezében. A többiek szeme szótlanul kerekedett el, amikor a magasba emelt egy fátyolfinom szövetdarabot, amely nem származhatott emberi kéztől.
Kornya Zsolt fordítása

A Kiadó engedélyével.