Főkép

Több mint egynegyed évszázad telt el azóta, hogy az egykori csodagyerek, Yehudi Menuhin tanítványa és a New York-i Juillard School volt növendéke elkészítette bemutatkozó albumát, Edward Elgar hegedűversenyének csodálatos felvételét, nemrégiben pedig kiadója, az EMI ünnepelte DVD-vel kiegészített újrakiadással annak huszadik évfordulóját, hogy megjelent minden idők legkelendőbb klasszikus albuma, Vivaldi Négy évszakja, Nigel Kennedy azonban semmit sem változott. Ő ma is ugyanaz a nonkonformista, gyakran punkos szerelésben, de legalábbis kakastaréj-frizurával fellépő kölyök, aki tizenhat esztendős korában klasszikus karrierjét veszélyeztetve elfogadta Stéphane Grapelli felkérését, hogy egy közös koncerten jazzt játsszon vele.
 
Kennedy ezúttal sem hazudtolta meg magát: dobosával egyetemben Aston Villa mezben lépett fel, amit biztosítótűkkel teletűzdelt nadrággal és lezser zakóval egészített ki. A fenegyerek-imázs nem hibázott tehát, ahogy zenében is pontosan azt kaptuk, amit az idén ötvenhat éves virtuóztól, úgymond, elvárni lehet, vagyis a klasszikustól a népzenén és a jazzen át egészen a rockig és a végletes elborulásig a stílusok kivételesen széles skáláját, méghozzá abszolút hitelességgel és ihletettséggel, valamint zökkenőmentes, sokszor szinte észrevehetetlen átmenetekkel. Ehhez persze szükséges egy jól összeszokott zenekar is, ám Kennedy muzsikustársai tökéletes összhangban játszottak egyszerre hóbortos és a zenében kérlelhetetlenül csak a legjobbat elfogadó szólistájukkal.
 
A valójában jólfésülten (avagy dizájnosan) polgárpukkasztó külső és a komoly zenei tartalom közti kontraszt legélesebben a koncert nyitányában nyilvánult meg, amikor is a deszkákra magányosan lépő Kennedy rövid, de lényegre törő felvezetés után Johann Sebastian Bach a-moll szólószonátájával indított. Később, miután a BWV 1003 tételeivel keverve néhány saját szerzemény is elhangzott, a brightoni csodahegedűs erőteljes kelet-sussexi kiejtése mellett meghökkentő nyelvezetével borzolta volna a kedélyeket, amennyiben eleve nem erre számítottunk volna. Bach és saját műveire ugyanis „shit”-ként utalt (a szlengben járatosabbak persze tudják, hogy a szó itt egyértelműen dolgokat, darabokat jelöl), önmagát pedig egyszer nemes egyszerűséggel „motherfucker”-nek titulálta (leginkább rapperektől, esetleg extrémebb metalt játszó rockerektől hallani csak ilyesmit színpadon), nem sokkal később pedig, érezhető öniróniával, „csodálatos emberi lény”-nek nevezte önmagát.
 
A rosszfiúság ellenére döbbenetes, mennyire a lélek mélységiből fakad Nigel Kennedy művészete. Amikor például angol népdalt játszott, nem egyszerűen átéléssel, hanem egész testével, sőt, egész lényével muzsikált, táncolt, élvezte, hogy szórakoztathat és örömet adhat. Bach szonátájának technikailag hatalmas felkészültséget igénylő, többszólamú tételei hibátlanul, ihletetten szólaltak meg, miközben az elektromos hegedűn, a hangszer lehetőségeit kihasználó különféle modulációkkal, hol visszhangosítva, hol szinte emberi hangot utánozva, hol torzítva, visítva őrjöngő, virtuóz futamok csaknem tudatmódosított állapotba kergették az előadókat és a közönséget. És mindezt, így váltakoztatva a legnagyobb természetességgel és könnyedséggel adták elő.
 
Érdekes színfoltot vittek a műsorba a feldolgozások. A Herb Alpert és zenekara, a Tijuana Brass által világsikerre vitt „Spanish Flea” és az „A Taste of Honey” a hatvanas évek felszabadult hangulatát idézte (az utóbbi dal még a Beatles feldolgozásában is ránk maradt), míg a többé-kevésbé közönségszavazással kiválasztott „Midnight Blue” (Kenny Burrell szerzeménye) a legfinnyásabb jazz-rajongók igényeit ugyanúgy kielégíthette, mint bármely képzetlenebb könnyűzene-kedvelőét. A legmesszebbre – ameddig magára valamit adó komoly zenész elmehet még – a ráadásban merészkedett el Nigel Kennedy kvintettje, hiszen a klasszikus hegedűs Jimi Hendrixet játszott úgy, ahogy mástól még soha nem hallhattuk a gitár fiatalon elhunyt mágusának számait. A legvégén pedig, miután kimentek a zenészek, csak a loop, a tisztán elektronikus, megőrzött hang maradt, amíg a technikus ki nem kapcsolta a szerkezetet.
 
Azok számára, akik nem ismerik Kennedyt, elsőre talán kissé kuszának, koncepciótlannak tűnhetett a koncert, pedig a tiszta bachi muzsikától az elidegenedettséget magába építve kritizáló kemény rockig tartó út a látszólagos kitérők ellenére egyenes volt. De ami a legfontosabb: olyan zenészt láthattunk a színpadon, aki képes volt megőrizni gyermeki, kísérletező lelkületét, tökéletesen együtt él, azonosul a muzsikával, és a megtévesztő külsőségek ellenére maximálisan tiszteli annak minden formáját. Még sok ilyen koncertet kívánok mindenkinek.
 
Közreműködött:
Adam Kowalwski – nagybőgő, basszusgitár
Paweł Dobrowolski – dob, ütőhangszerek
Tomasz Grzegorski – szaxofon
Piotr Wyleżoł – zongora, orgona