Főkép

A világzenének ahány előadója, annyi arca van, s mi sem bizonyíthatná jobban ezt, mint ha alig pár hét különbséggel két egymástól gyökeresen eltérő felfogásban hallgathatom meg ugyanazt a dalt. Márpedig abban a szerencsében volt részem, hogy Robert Dwyer Joyce majdhogynem tradicionálisnak tekinthető, hiszen oly sokak által megzenésített-feldolgozott forradalmi balladáját, a „The Wind That Shakes The Barley”-t előbb a Firkin, most pedig Loreena McKennitt előadásában is megcsodálhattam. És míg a magyar zenekar az ír-punk egy lendületes, kocsmahangulatú, ámde a műfaj jellegéből fakadóan meglehetősen nyers verzión finomított hol népies, hol felettébb technikás hangszeres játékával, addig a kanadai énekeső a zongorája mellé telepedve egy jószerével kortárs zenébe, de legalábbis felettébb modern jazzbe hajló változattal kápráztatta el koncertje közönségét.
 
Persze nem ezzel kezdődött Loreena McKennitt fellépése – e dal konkrétan csak a szünet után hangzott el –, a világzenei megközelítések különbözősége mégis itt érződött leghatározottabban. Nem is könnyűzene volt ez, nem könnyed szórakoztatás, hanem fantasztikus tehetséggel megáldott művészek örömzenélése, ami nem ritkán klasszikus, helyesebben romantikus kamarazenélésbe csapott át. És nem kizárólag a zongora, cselló és hegedű elkerülhetetlenül régebbi korokat idéző hangzására gondolok, hanem a szólamok gondosan kidolgozott szövetére és a középkor óta kialakult kompozíciós technikák használatára is, melyek miatt komolynak szokás nevezni a zenét.
 
Jóllehet Loreena McKennitt erőteljes, drámai és érzékeny hangja önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy bő két órán keresztül lekösse a közönséget, különösen, mivel a zongora mellett tangóharmonikán és ír hárfán úgyszintén kísérte magát, valódi teljességre, tökéletes élményre kizárólag kiváló muzsikustársainak közreműködésével törekedhetett. Hugh Marsh virtuóz hegedűjátéka, Ian Harper különleges fúvós hangszerei éppúgy sokat hozzátettek az összhatáshoz, mint a két gitáros és az ütősök ritmikai játékai vagy Caroline Lavelle csodálatos gordonkázása és éneke. És hallhattunk eredeti középkori zenét – nyilvánvalóan átformálva, Loreena McKennitt saját arculatához igazítva –, de az ősi instrumentumok, mint amilyen a tekerőlant vagy az ud, nem csupán ebben a számban szólaltak meg, és ez a korszaknélküliség, ez a kategorizálhatatlanság adta meg az egész előadás egyedi, különleges zamatát.
 
A számok között történeti adalékokat hallhattunk a kelta és ír hagyományokról, Loreena McKennitt valós és képzeletbeli útjáról, amit a gyökerek felkutatása közben megtett, és nem hiányzott egy kevés humor sem, különösen a W. B. Yeats és Maud Gonne kapcsolatát, valamint az ír nemzet nagy költőjének vonzódásait illetően. A két Yeats-költemény megzenésítése egyébként is az est fénypontjai közé tartozott zeneileg. Úgy tűnik, a szépség, az ír-kelta mitológia és a kereszténység megéneklőjének versei különösen közel állnak a kanadai énekesnő szívéhez. Ám nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen ugyanez a szellemiség hatja át az olyan, ír hagyományokban gyökerező, keményebb zenekarok számait is, mint amilyen – hogy csak a leghíresebbet említsem – a szép emlékű Thin Lizzy volt.
 
Külön örültem még annak is, hogy szépen megtelt a Sportaréna, van tehát még igény nálunk a nívós, élő muzsikára, és ugyan nem akarom lebecsülni a nemzetközileg elismert popsztárokat, az inkább nagyobb, mint kisebb részt playbackről szóló, elsősorban a látványra összpontosító koncertek mellett mindenképp van helye a szerényebb külsőségekkel, ám annál komolyabb felkészültséggel ideérkező előadóknak is.
 
Akár hajnalig elhallgattam volna még Loreena McKennittet, a koncertek mégsem lehetnek végtelenek, így meg kellett elégednem annyi csodával, amennyi ebbe az estébe belefért, ugyanakkor reménykedem, hogy nem kell túlzottan sokat várnom ahhoz, hogy ismét ugyanilyen felemelő zenei élményben részesülhessek a kelta világzene egyik tündöklő lelkű hercegnőjének jóvoltából.
 
A kísérőzenekar tagjai:
Roy Dodds – dob, ütőhangszerek
Ben Grossman – tekerőlant, bodhran, tangóharmonika, ütőhangszerek
Ian Harper – ír duda, bombard, török klarinét, fuvola, ír furulya
Brian Hughes – elektromos és akusztikus gitár, ud, kelta buzuki, gitárszintetizátor
Caroline Lavelle – cselló, vokál, furulya
Hugh Marsh – hegedű
Tony McManus – akusztikus gitár, kelta buzuki, mandolin
Dudley Phillips – nagybőgő, basszusgitár