FőképFülszöveg:
A västerasi erdőben egy gyerekcsoport egy fiú holttestét fedezi fel. Brutális kegyetlenséggel gyilkolták meg, a szívét kivágták. Hamar azonosítják: Roger az, egy elitgimnázium tanulója, akinek néhány napja veszett nyoma. A helyszínre érkezik a stockholmi Höglund felügyelő és csapata, akik a kisvárosban legnagyobb meglepetésükre egy régi ismerősbe botlanak: Sebastian Bergmanba, a zseniális kriminálpszichológusba. Amióta Bergman a thaiföldi cunami során elveszítette a feleségét és a lányát, hírét sem hallották, most azonban felajánlja Höglundnek a segítségét. Bár a nyomozócsapat nem mutat túlzott lelkesedést iránta, a rendkívül intelligens Bergman egykettőre nélkülözhetetlenné teszi magát. A kisvárosban ugyanis nem csak ő számít megtört léleknek, elkél egy profi pszichológus...

Részlet a regényből:
A férfi nem volt gyilkos.
Iparkodott is meggyőzni magát erről, miközben lefelé vonszolta a halott fi út a lejtőn: nem vagyok gyilkos.
A gyilkosok bűnözők. A gyilkosok rossz emberek. A sötétség elnyelte a lelkét, ami befogadta és üdvözölte a feketeséget, hátat fordított a fénynek. A férfi nem volt rossz ember. Egyáltalán nem.
Hát nem bizonyította ezt épp elég meggyőzően az utóbbi időben? Nem szorította háttérbe a saját érzéseit és akaratát mások jólléte érdekében, amivel kis híján erőszakot tett önmagán? Odatartotta a másik orcáját is. Nem volt már a puszta tény is, hogy itt állt ezen az isten háta mögötti mocsaras domboldalon egy halott fiúval, egy újabb bizonyíték arra, hogy helyesen akar cselekedni? Hogy helyesen kell cselekednie. Hogy soha többé nem szabad kudarcot vallania.
A férfi megállt, kifújta magát. A fi ú nem volt valami nagytermetű, mégis súlyos volt. Izmos. Sok-sok órát tölthetett az edzőteremben. De már nem volt sok hátra. Megragadta az egykor fehér nadrágszárakat, amelyek most a sötétben csaknem feketének tűntek. A fi ú erősen vérzett.
Igen, helytelen megölni valakit. Ötödik parancsolat. Ne ölj! De vannak kivételek. A Biblia számos helyen kifejezetten ölésre szólít fel, amikor az jogszerű. Vannak, akik megérdemlik. Így lesz a helytelenből helyes. Semmi sem abszolút érvényű.
Ha az indíték nem önző. Ha az emberélet elvesztése megment másokat. Esélyt ad, új életet ajándékoz nekik. Akkor hogy lehetne helytelen a tett? Ha jó a szándék?
Amikor elérte a sötét vizet, megtorpant. Az elmúlt napok esőzései feláztatták a talajt, így a hínáros kis pocsolya, amely egyébként alig néhány méter mély, most kis tóvá duzzadt az elvadult domboldalon.
A férfi előrehajolt és megmarkolta a fi ú vállát. Fáradságos munkával félig ülő testhelyzetbe cibálta az élettelen testet. Egy pillanatra egyenesen a fi ú szemébe nézett. Mi volt az utolsó gondolata? Volt egyáltalán ideje bármire is gondolni? Felfogta, hogy meg fog halni? Feltette magának a kérdést, hogy miért? Gondolt mindarra, amit a rövid kis élete folyamán nem volt ideje megtenni? Vagy mindarra, amit elért?
Semmi jelentősége.
Miért gyötrődik akkor mégis ezen?
Nem volt választása.
Nem volt szabad kudarcot vallania, soha többé.
Mégis tétovázott. Nem, nem fogják megérteni. Nem bocsátanak meg neki. Hiába tartja oda a másik orcáját is.
Belerúgott a fiúba, és a test hangos csobbanással a vízbe esett. A sötét csendjébe hasító hirtelen hangtól összerezzent meglepetésében.
A fi ú holtteste elsüllyedt a vízben, eltűnt a szeme elől.
A férfi, aki nem volt gyilkos, visszatért az autójához, amivel egy kis erdei úton parkolt le, és hazament.

Västerasi rendőrség, Klara Lidman.
– Szeretném bejelenteni a fi am eltűnését.
A nő hangja szinte bocsánatkérően csengett. Mintha nem lenne biztos benne, hogy jó számot hívott, vagy mintha nem várná el, hogy higgyenek neki. Klara Lidman maga elé húzta a jegyzetfüzetét, noha a beszélgetéseket természetesen minden esetben rögzítették.
– Mi a neve?
– Lena Eriksson. A fiamat Rogernek hívják. Roger Erikssonnak.
– És hány éves a fi a?
– Tizenhat. Tegnap délután óta nem láttam.
Klara felírta az eltűnt életkorát és hogy az ügyet azonnal továbbítania kell a kollégáknak. Feltéve, hogy a fi ú tényleg eltűnt.
– Pontosan mióta?
– Úgy öt óra körül lépett le.
Huszonkét órája. A huszonkét óra életbe vágó fontosságú, ha egy embernek nyoma vész.
– Tudja, hova ment?
– Igen. Lisához.
– Ki az a Lisa?
– A barátnője. Felhívtam ma, de azt mondta, hogy Roger tegnap este tíz körül elment tőle.
Klara áthúzta a két kettest a jegyzetlapon és felírta a tizenhetet.
– És onnan hova ment?
– Lisa nem tudta. Úgy hitte, haza. De ide nem érkezett meg. Egész éjszakára kimaradt. És már majdnem egy nap telt el.
És csak most telefonálsz, gondolta Klara.
A nő a vonal túloldalán nem tűnt különösebben idegesnek, ez rögvest feltűnt Klarának. Inkább tompa volt. Rezignált.
– Mi Lisa vezetékneve?
– Hansson.
Klara lefirkantotta a nevet.
– Van Rogernek mobilja? Próbálta már elérni?
– Igen, de nem vette fel.
– És ötlete sincs, hová mehetett? Talán egy barátjánál aludt.
– Nem, akkor felhívott volna.
A nő elhallgatott egy pillanatra. Klara először úgy vélte, hogy cserbenhagyta a hangja, amíg egy mély lélegzetvételt nem hallott a vonal túlsó végéről. Csupán beleszívott a cigarettájába, majd kifújta a füstöt.
– Egyszerűen köddé vált.

Az álom éjszakáról éjszakára visszatért. Nem hagyott nyugtot. Mindig ugyanaz az álom, a félelem szakadatlanul ismétlődő jelenetei. Bosszantotta. Az őrületbe kergette. Sebastian Bergman egyszerűen túl jó volt ehhez. Ki tudhatta, ha nem ő maga, mit jelentenek az álmok, ki másnak, ha nem neki magának, kellene tudnia, hogyan birkózzon meg ezekkel a lázas emlékekkel? De bármilyen jól felvértezte is magát, bármilyen ügyesen értelmezte is az álmot, nem tudott megszabadulni tőle. Olybá tűnt, az álom kicselezi a szakmai hozzáértését, hogy az orra alá dörgölje azt, ami voltaképpen a része volt.

Négy óra negyvenhárom.
Pirkadt. Kiszáradt a szája. Üvöltött? Vélhetően nem, mert a nő, aki mellette feküdt, nem ébredt fel. A nő nyugodtan lélegzett, és ő látta, ahogy hosszú haja a mezítelen keblére hullik és félig eltakarja. Sebastian kinyújtóztatta elgémberedett ujjait, anélkül, hogy egyetlen gondolatot is fecsérelt volna rá. Már hozzászokott, hogy a jobb keze folyton ökölbe szorul, amikor felriad az álomból.
Igyekezett felidézni a lény nevét, aki mellette aludt. Katarina? Karin?
Csak nevezte valahogy tegnap éjjel. Kristina? Caroline?
Na, nem mintha bármi jelentősége lenne, nem tervezte, hogy újra találkozik vele. De az, hogy az emlékezetében vájkált, segített abban, hogy az álom elmosódott részleteit elűzze, amelyek teljes egészében rátelepedtek az érzékeire.
Az álom már több mint öt éve üldözte. Minden éjjel ugyanaz az álom, ugyanazok a képek. A tudattalanja tökéletesen éber volt és feldolgozta azt, amit napközben nem sikerült: próbált tisztába jönni a bűnével.
Sebastian lassan kikászálódott az ágyból, elnyomott egy ásítást, és összeszedte a ruháit a székről, amelyre pár órája hajította őket. Mialatt felöltözött, közönyösen végigpásztázta a szobát, amelyben az éjszakát töltötte. Egy ágy, két ruhásszekrény, az egyiknek tükrös az ajtaja, egy egyszerű IKEA-s éjjeliszekrény, rajta vekker és a Fit for Fun magazin egyik száma. Aztán még egy asztal, rajta egy csonka család gyermeke, meg mindenféle apróbb limlom a szék mellett, amelyről Sebastian most kotorta össze a ruháit. A falon semmitmondó műnyomatok, amikre az agyafúrt ingatlanos biztos azt mondta, hogy „lágy színvilágúak”, holott valójában csak piszkosszürkék voltak. A szoba pont olyan volt, mint a szeretkezés, amelynek a falai között a részese volt: fantáziátlan, egy kissé unalmas, de a célnak megfelelt. Mint általában. Sajnos a kielégülés sosem tartott sokáig.
Sebastian lehunyta a szemét. Ezek a pillanatok okozták a legnagyobb fájdalmat. Az átlépés a valóságba. Az érzések jól ismert hátraarca. Az ágyban heverő nőre összpontosított, különösképp a fedetlen mellbimbójára.
Hogy is hívják? Emlékezett rá, hogy amikor visszatért hozzá az italokkal, bemutatkozott. Mindig így csinálta. Sohasem akkor, amikor megérdeklődte, hogy a mellette lévő hely szabad-e, hogy mit inna, és hogy meghívhatja-e. Mindig csak akkor, amikor letette elé a poharat.
– Egyébként Sebastian vagyok.
És mit is válaszolt? Abban szinte biztos volt, hogy K-val kezdődik a neve. Befűzte az övét a nadrág övtartójába. A csat halkan, fémesen megcsörrent.
– Már mész is? – kérdezte az álmos, rekedtes hang, és a nő tekintete az éjjeliszekrényen álló ébresztőórára vándorolt.
– Igen.
– Azt hittem, együtt reggelizünk. Hány óra?
– Mindjárt öt.
A nő felkönyökölt. Mennyi idős lehet? Alig negyven? Hátratűrt egy tincset az arcából. A felismerés, hogy a reggel nem úgy lesz, ahogy elképzelte, letörölte a vonásairól az álom maradékát.
Sebastian kisurrant az ágyból, felöltözött, és le akart lécelni, anélkül, hogy felébresztette volna. Nem fognak sem együtt reggelizni, sem újságot olvasni, sem vasárnapi sétára indulni. A férfi nem óhajtja közelebbről megismerni, sem újra felhívni, ahogy azt közölte is vele. Tisztában volt mindezzel.
Ezért Sebastian csak ennyit mondott:
– Minden jót!
Még csak arra sem vette a fáradságot, hogy kitalálja a nevét. Már abban is kételkedni kezdett, hogy tényleg K-val kezdődik-e.
Az utca nyugodt volt a hajnali derengésben. A külváros még szendergett, és minden zörej olyan tapintatos volt, mintha nem akarná felzavarni. Még a közeli Nynävägen forgalma is illedelmesen tompa volt. Sebastian megállt a következő kereszteződés utcanévtáblája előtt. Varpavägen. Valahol Gubbängenben. Jó messzire vetődött otthonról. Jár már ilyenkor a metró? Éjjel taxival jöttek. Útközben megálltak egy büfénél és vettek zsemlét reggelire, mert a nőnek beugrott, hogy nincs otthon semmi kaja. Talán akkor még Sebastian is úgy tervezte, hogy marad reggelire? Zsemlét vettek és gyümölcslevet, és… Egyszerűen kétségbeejtő volt. Hogy hívják a nőt? Sebastian folytatta az útját a kihalt utcán.
Megsértette, bárhogy hívják is.
Tizennégy óra múlva Västerasba utazik és elintézi az elintéznivalókat. Ez a nő soha többé nem fogja látni.
Eleredt az eső.
Micsoda vacak egy reggel!
Gubbängenben.

A Kiadó engedélyével.