FőképFülszöveg:
Mercynek mindenfelé vannak barátai, még a legsötétebb helyeken is. És most az egyiküknek tartozik egy szívességgel. Beleegyezik, hogy testőrként a jóbarátjával, Stefannal tartson, amikor a vámpírnak egy üzenetet kell átadnia egy fajtatársának. De ez az új vérszívó távolról sem mindennapi, ahogy a benne élő démon sem az. A démonlovas vámpír olyan mészárlást rendez a városban, amilyet Tri-City települései még nem láttak, és ez a titkos vámpírközösséget is leleplezéssel fenyegeti, így a helyi vámpírkirálynő Mercyhez fordul segítségért. Egy prérifarkas nem lehet ellenfél egy démon számára, de Mercynek több titkos fegyver is lapul a tarsolyában.

Részlet a regényből:
1. fejezet

Hasonlóan a legtöbb olyan emberhez, akik a saját vállalkozásukat irányítják, én is sokat túlórázom, és reggel korán kezdek. Úgyhogy ha valaki az éjszaka közepén hív telefonon, ajánlom neki, hogy haldokoljon.
– Szia, Mercy – búgott a fülembe Stefan barátságos hangja. – Azt szeretném tudni, tennél-e nekem egy szívességet.
Stefan már nagyon régen túl van a haldokláson, úgyhogy nem láttam okát, hogy kedves legyek. – Képes vagy… – csipásan az ágyam melletti óra vörös számaira pillantottam – …három órakor idecsörögni?
Oké, nem pontosan ezt mondtam. Lehet, hogy hozzátettem még pár olyan szót, amit az autószerelők hajlamosak összeszedni a makacs csavarokkal és a lábujjukra ejtett generátorokkal való kalandjaik során.
– Lehet, hogy kérhetsz még egy szívességet – folytattam –, de azt javasolnám, hogy most tedd le, és hívj fel egy civilizáltabb időpontban.
Stefan nevetett. Lehet, hogy azt hiszi, viccelni próbálok. – Van egy munkám, és úgy érzem, a te különleges képességeid nagyban elősegíthetnék a vállalkozás sikerességét.
Az öreg lények, legalábbis az én tapasztalataim szerint, szeretnek egy kicsit homályosan fogalmazni, amikor segítséget kérnek az embertől. Én üzletasszony vagyok, és szeretek a lehető leggyorsabban a konkrétumokra térni. Ebben hiszek. – Hajnali háromkor autószerelőre van szükséged?
– Vámpír vagyok, Mercedes – feleli Stefan gyengéden. – A hajnali három nekem a nap közepe. De nem autószerelőre van szükségem, hanem rád. Tartozol nekem egy szívességgel.
Igaza volt, a fenébe is. Segített nekem, amikor a helyi vérfarkasok Alfájának lányát elrabolták. És figyelmeztetett, hogy be fogja hajtani a tartozást.
Ásítottam és felültem, minden reményét feladva annak, hogy visszaalhatok.
– Rendben. Mit tehetek érted?
– Beszédem van egy vámpírral, aki az Úrnő engedélye nélkül van itt – tért Stefan a lényegre. – Egy olyan tanúra van szükségem, akit nem vesz észre.
Letette, még mielőtt válaszoltam volna, vagy akár elárulta volna, mikor fog értem jönni. Megérdemelte volna, hogy visszafeküdjek.
Az orrom alatt motyogva magamra hánytam a ruháimat: egy farmert, az előző napi pólómat a mustárfolttal, és két zoknit, amelyeken összesen csak egy lyuk volt. Amikor már többé-kevésbé fel voltam öltözve, kicsoszogtam a konyhába, és töltöttem magamnak egy pohár vörösáfonya-lét.
Telihold volt, és a lakótársam, a vérfarkas odakint rohangált a helyi falkával, úgyhogy nem kellett megmagyaráznom, hova megyek Stefannal. Ami jól is volt így.
Samuel nem rossz lakótárs, már amennyire lehet, de hajlamos kisajátítóan és zsarnokoskodóan viselkedni. Nem mintha hagynám ezt neki, de a vérfarkasokkal való vitatkozáshoz kell egy bizonyos rafináltság, ami belőlem általában hiányzik – pillantottam az órámra – hajnali negyed négykor.
Annak ellenére, hogy ők neveltek fel, én nem vagyok vérfarkas, sem pedig vér-akármi. Én nem vagyok kiszolgáltatva a hold ciklusainak, és prérifarkasalakomban, ami a másik énem, úgy nézek ki, mint bármelyik másik canis latrans: ezt a hátamon lévő mély karmolásnyomok is bizonyítják.
A vérfarkasokat nem lehet összetéveszteni a valódi farkasokkal: a vérfarkasok sokkal nagyobbak, mint a nem természetfeletti változataik – és sokkal félelmetesebbek.
Ami én vagyok, azt járónak hívják, bár biztos vagyok benne, hogy egykor volt rá egy másik szó is – egy indián szó, ami elveszett, amikor az európaiak megszállták az Újvilágot. Lehet, hogy az apám meg tudta volna mondani nekem, mi volt az, ha nem halt volna meg egy autóbalesetben még azelőtt, hogy megtudja: anyám terhes. Úgyhogy én csak annyira vagyok fölvilágosítva, amennyire ezt a vérfarkasok tehették, és az nem sok.
A „járó” szó a délnyugati indián törzsek bőrjáró szavából ered, de nekem kevesebb közöm van a bőrjárókhoz, legalábbis abból ítélve, amit olvastam róluk, mint a vérfarkasokhoz. Én nem foglalkozom mágiával, nekem nincs szükségem egy prérifarkas bundájára ahhoz, hogy alakot váltsak – és én nem vagyok gonosz.
Miközben a gyümölcslevemet iszogattam, kibámultam a konyhaablakon. Magát a holdat nem láttam, csak az ezüstös fényét, ami végigömlött az éjszakai tájon. A gonoszról szóló gondolatok valahogy helyénvalónak tűntek, miközben arra vártam, hogy eljöjjön értem egy vámpír. Ha más miatt nem is, de legalább az elalvástól megmenekítenek: a félelem ilyen hatással van rám. Én félek a gonosztól.
Modern világunkban még a szó is… régimódinak tűnik. Amikor egy rövid időre előbújik a rejtekhelyéről egy Charles Manson vagy egy Jeffrey Dahmer alakjában, akkor megpróbáljuk a kábítószerre, a boldogtalan gyermekkorra vagy az elmebetegségre fogni. Az amerikaiak különösen furcsán ártatlanok abban a hitükben, hogy a tudomány mindenre választ ad. Amikor a vérfarkasok néhány hónapja végre felfedték magukat a nyilvánosság előtt, a tudósok azonnal keresni kezdték a vírust vagy a baktériumot, ami az átváltozást okozhatja – mert a mágia olyasmi, amit a laboratóriumaik és a számítógépeik nem tudnak megmagyarázni. Nemrég azt hallottam, a Johns Hopkinsban egy egész csapat dolgozik az ügyön. Kétségem sem fér hozzá, hogy találni is fognak valamit, de lefogadom, hogy azt soha nem fogják tudni megmagyarázni, hogyan változhat egy nyolcvankilós férfi egy százhúsz kilós vérfarkassá. A tudományban éppen annyira nincs helye a mágiának, mint a gonosznak.
A rendíthetetlen hit abban, hogy a világ megmagyarázható, egyszerre teszi az embert rettenetesen sebezhetővé, és szolgál szilárd pajzsul. A gonosz szereti, ha az emberek nem hisznek benne. A vámpírok, mint kézenfekvő példa, szinte soha nem gyilkolnak a nyílt utcán. Amikor vadászni mennek, akkor keresnek valakit, aki senkinek nem fog hiányozni, és hazaviszik magukkal, ahol gondját viselik és jól tartják – mintha egy tehén lenne az istállóban.
A felvilágosult kor törvényei nem engedélyezik a boszorkányégetést, sem a vízpróbát, sem a lincselést. Cserébe a hétköznapi, törvénytisztelő, kiegyensúlyozott állampolgárnak nem kell túlzottan aggódnia azok miatt a dolgok miatt, amikkel az éjszakában futhat össze. Időnként azt kívánom, bár én is hétköznapi állampolgár lennék.
A hétköznapi állampolgárokat nem látogatják vámpírok.
És a vérfarkasfalkák miatt sem kell aggódniuk – legalábbis nem pont úgy, ahogy nekem.
A nyilvánosság felvállalása bátor lépés volt a vérfarkasoktól; olyan, ami könnyen visszaüthet. Miközben kifelé bámultam a holdfényes éjszakába, azon aggodalmaskodtam, mi fog történni, ha az emberek ismét félni kezdenek. A vérfarkasok nem gonoszak, de nem is éppen olyan békeszerető, törvénytiszte lő hősök, amilyennek beállítani próbálják magukat.
Valaki bekopogtatott a bejárati ajtómon.
A vámpírok tényleg gonoszak, ezt tudom – de Stefan több egy vámpírnál. Néha meglehetősen biztosra veszem, hogy a barátom. Úgyhogy cseppet sem féltem, amíg ki nem nyitottam az ajtót, és meg nem láttam, mi vár a tornácomon.
A vámpír sötét haja hátra volt nyalva, a bőre pedig nagyon sápadt volt a hold fényében. Tetőtől talpig feketében olyannak kellett volna tűnnie, mint egy szökevénynek egy rossz Drakula-filmből, de valahogy az egész öltözéke, a hosszú, fekete bőrkabátjától a selyemkesztyűjéig sokkal autentikusabb volt, mint a szokásos, élénk színű pólójában és a szakadt farmernadrágjában. Inkább tűnt olyannak, mint aki levette a jelmezét, semmint olyannak, mint aki felvette azt. Olyasvalakinek nézett ki, aki éppen olyan könnyedén tud ölni, ahogy én kicserélni egy kereket, szinte gondolkodás vagy megbánás nélkül.
Majd miután a szemöldöke felszaladt a homlokára, Stefan hirtelen visszaváltozott azzá a vámpírrá, aki olyanná festette az öreg Volkswagen buszát, mint Scooby-Doo Rejtély Masinája.
– Nem tűnsz boldognak, hogy látsz – állapította meg egy gyors mosoly kíséretében, anélkül, hogy kivillantotta volna a szemfogait. A szeme a sötétben inkább feketének tűnt, mint barnának – de persze az enyém is.
– Gyere be! – hátráltam el az ajtótól, hogy bejöhessen; utána pedig, mivel megijesztett, pikírten hozzátettem: – Ha meleg fogadtatásra vágysz, akkor gyere egy tisztességesebb időpontban.
Stefan habozott a küszöbön, rám mosolygott, és azt mondta: – A meghívásodra. – Ezzel belépett a házamba.
– Ez a küszöbdolog tényleg működik? – kérdeztem.
Stefan mosolya ismét szélesebbé vált, és ezúttal fehér csillanást is láttam benne. – Miután beinvitáltál, már nem.
Elsétált mellettem, be a nappaliba, majd megfordult, mint egy modell a kifutón. Kabátja eleje szinte szárnyszerűen tárult szét a forgásnál.
– Szóval, hogy tetszik az a la Nosferatu-stílusom?
Felsóhajtottam, és beismertem: – Megijesztettél. Én azt hittem, te gyűlölsz mindent, ami gót. – Szinte soha nem láttam másban, mint farmerban és pólóban.
Stefan mosolya még szélesebbé vált. – Általában igen. De a Drakula-stílusnak megvan a maga helye. Furcsa módon, ha csak ritkán veti be az ember, a többi vámpírt majdnem ugyanannyira megijeszti, mint a prérifarkaslányokat. Ne aggódj, neked is hoztam jelmezt.
Ezzel benyúlt a kabátja alá, és előhúzott egy ezüstszegecsekkel kirakott bőrszíjat.
Pár pillanat erejéig csak meredtem rá. – Egy szadomazo klubba megyünk? Nem is tudtam, hogy errefelé van ilyen. – És tudomásom szerint nem is volt. Kelet-Washington sokkal prűdebb, mint Seattle vagy Portland.
Stefan felnevetett. – Ma biztosan nem, édesem. Ezt a másik énednek hoztam. – Kirázta a pántokat, hogy lássam, egy kutyahámról van szó.
Elvettem tőle. Jófajta bőrből volt, puhából és rugalmasból, annyi ezüsttel, hogy szinte ékszernek tűnt. Ha teljesen ember lennék, akkor kétségkívül elszörnyednék a gondolattól, hogy ilyesmit felvegyek. De ha az ember az ideje jelentős részét prérifarkaskánt tölti, akkor a nyakörvek meg a hasonlók elég hasznosak.
A Marrok, az észak-amerikai vérfarkasok vezetője amellett kardoskodik, hogy minden farkas viseljen nyakörvet a városban, olyan bilétákkal, amik valakinek a háziállataként jelölik meg őket. Azt is szeretné, ha a bilétákon levő név valami ártalmatlan dolog lenne, például Foltos vagy Cézár, nem pedig Gyilkos vagy Agyar. Így biztonságosabb – a vérfarkasoknak is, és a rendőröknek is, akik összefuthatnak velük. Nem is kell mondanom, hogy ez az ötlet körülbelül annyira népszerű a vérfarkasok körében, mint eleinte a bukósisaktörvény volt a motorosoknál. Nem mintha bármelyikük akár álmodni is merne róla, hogy szembeszegül a Marrokkal.
Mivel én nem vagyok vérfarkas, rám nem vonatkoznak a Marrok törvényei. Másrészről viszont szükségtelen kockázatokat sem szeretek vállalni. Van egy nyakörvem a konyhai vacakos fiókban – de az nem puccos fekete bőrből készült.
– Szóval én is a jelmezed része vagyok? – kérdeztem.
– Mondjuk csak úgy, hogy úgy érzem, elképzelhető, hogy ennek a vámpírnak komolyabb elrettentő erővel kell bírnia, mint a többinek – felelte Stefan könnyedén, bár volt valami a szemében, ami azt súgta, hogy többről is szó lehet.
Medea kibódorgott onnan, ahol aludt. Valószínűleg Samuel ágyából. Dühödt dorombolással Stefan lába köré vonta magát, majd a csizmájához dörgölte a pofáját, így jelölve meg mint tulajdonát.
– A macskák és a szellemek nem szeretik a vámpírokat – jelentette ki Stefan, miközben lebámult rá.
– Medea mindent szeret, ami megsimogathatja vagy enni adhat neki – feleltem. – Nem válogatós.
Stefan lehajolt, és felemelte a macskát. Medea nem szereti túlzottan, ha felemelik, úgyhogy többször rányávogott, mielőtt folytatta volna a dorombolást, a karmait Stefan drága bőrkabátjába vájva.
– Nem csak azért hajtod be a szívességet, hogy félelmetesnek tűnjél – jegyeztem meg, miközben felnéztem a puha bőrhámról a szemébe. Ez nem túl bölcs dolog vámpírok esetében, mint arra ő maga hívta fel a figyelmemet, de nem láttam mást, mint ködös sötétséget. – Azt mondtad, tanúra van szükséged. Mihez kell neked tanú?
– Nem, nem azért van rád szükségem, hogy ijesztőnek tűnjek – helyeselt Stefan lágyan, miután pár másodpercig őt bámultam. – De ő azt fogja hinni, hogy rémisztgetésből viszek egy prérifarkast pórázon. – Habozott, majd megvonta a vállát. – Ez a vámpír már járt itt egyszer, és azt hiszem, sikerült becsapnia az egyik fiatalabb társunkat. Te az lévén, ami vagy, immúnis vagy a vámpírképességekre, különösen, ha a kérdéses vámpír nem tudja, hogy mi vagy. Mivel azt hiszi, hogy prérifarkas, valószínűleg egyáltalán nem fogja rád vesztegetni az erejét. Nem túl valószínű, de elképzelhető, hogy engem is ugyanúgy becsap, mint Danielt. Téged viszont szerintem nem lesz képes.
Nemrég tudtam meg azt az apróságot, hogy nem hat rám a vámpírok mágiája. Ez számomra nem volt különösebben hasznos, mivel egy vámpír elég erős ahhoz, hogy annyi erőfeszítéssel törje el a nyakamat, amennyivel én egy zellerszárat.
– Téged nem fog bántani – folytatta Stefan, amikor túl hosszú ideig csendben voltam. – Erre becsületszavamat adom.
Nem tudom, Stefan mennyi idős, de ezt úgy mondta, mint aki komolyan gondolja. Néha sikerült egészen elfeledtetnie velem, hogy a vámpírok gonoszak. De az amúgy sem igazán számított. Tartoztam neki.
– Rendben – válaszoltam.
Miközben a hámot néztem, felmerült bennem, hogy inkább a saját nyakörvemet fogom használni. Nyakörv viselése közben alakot tudok váltani – a nyakam emberként nem szélesebb, mint prérifarkasként. A hám, ami egy tizenöt kilós prérifarkasnak megfelelő, túl szoros lenne ahhoz, hogy felvehessem benne az emberi alakomat. De a hám előnye az lenne, hogy nem a nyakamnál fogva tartana Stefan.
A nyakörvem élénklila volt, rózsaszín, hímzett virágokkal. Nem túl nosferatus.
Átnyújtottam a hámot Stefannak. – Neked kell feladnod rám, miután átváltoztam – közöltem vele. – Mindjárt jövök.
A hálószobában váltottam alakot, mert ehhez le kellett vennem az összes ruhámat. Amúgy nem vagyok annyira szégyenlős, egy alakváltó gyorsan túlteszi magát az ilyesmin, de nem szeretek olyanok előtt levetkőzni, akik a laza meztelenkedésemből a más területeken való lazaságomra következtethetnek.

A Kiadó engedélyével.