Főkép Viszonylag sok film használta már központi témaként az autizmust, ezt az egészséges emberek nézőpontjából – valljuk be – idegen és ijesztő, többnyire sajnálkozást szülő idegi-fejlődési rendellenességű betegséget. Emlékezzünk csak a Dustin Hoffman alakította Esőemberre, a kanadai nyomasztó filozofikus sci-fi-re, a Kockára, vagy mondjuk a Sean Penn által játszott Nevem: Sam-re. A témából rengeteg olyan drámai szál húzható ki, amely a normális és a normálistól eltérő összeegyeztethetetlenségére épít akár szociális, akár társadalmi téren. Az Adam című film is az autizmusból merít, csakhogy egy sokak számára ismeretlen formájából, az Asperger-szindrómából – szerencsére a kellő érzékenységgel. A sokszor AS-ként rövidített betegség neurobiológiai, pervazív (egész személyiségre kiterjedő) zavar, amely sokkal nehezebben ismerhető fel, mint az autizmus, lévén az ebben a betegségben szenvedő emberek bizonyos része képes tanulás útján kiküszöbölni idegrendszeri hendikepjét, és elfogadott módon beilleszkedve a társadalomba, normális életet élni (akár úgy, hogy nincsenek is tisztában betegségük meglétével).
 
A jóképű és fiatal Adam Asperger-szindrómában „szenved”. Tisztában van született (főként érzelmi) betegségével, ám teljesen hétköznapi életet él: apjával lakik együtt, és műszerész-fejlesztő munkát folytat. Ám apja váratlanul meghal, őt pedig csakhamar elbocsátják az állásából. Egyedül marad lakásában némi öröklött vagyonnal és fizetendő hitelrészletekkel. Azaz majdnem egyedül, mivel egy fiatal lány költözik a házba, akivel rögtön egymásba botlanak. Főként érzelmileg. Beth éppen egy fájó szakításon van túl, s mivel apja pénzügyi csalásnak minősülő tettek miatt idézést kap a bíróságtól, a lánynak - bár maga sem tud róla - támaszra van szüksége. Adam-nek pedig mindennél jobban. Lassan ismerkednek össze, s egymás révén olyan világot tárnak fel a másik előtt, amely mindkettejüknek segíthet erősebben gyökeret verni a társadalomban, és kihozni magukból azt az álmot és gyerekkori vágyat, amely őket erre a világra szülte.
 
Az Adam szerencsésen kiegyensúlyozott (romantikus) dráma: jóleső egységet teremt ott, ahol eredendően szétfutó beállítódások ütköznek. A főhősnek, bár teljes mértékben tudatában van érzelmi-felfogóképességbeli hátrányának és labilitásának, tudatosan sem mindig sikerül úrrá lennie betegségéből fakadó viselkedési kirohanásain, ám Beth mellett, Beth-szel komoly és eredményes tanulási folyamatba kezd. A lányt pedig, aki a szívét-lelkét romboló félresiklott kapcsolat emlékeit hordozza, éppen  Adam „másmilyen” megközelítése és reakciója ajándékozza meg olyan impulzusokkal, amelyek az egészséges gyógyulás útjára terel(het)ik. A képlet egyszerű és örök: én hatok rád, és te is hatsz rám. Max Mayer saját maga által írt és rendezett filmje nem tolakodó, nem erőszakos, helyette finoman lavíroz a kétséges kimenetelű szituációk között. Ha kell, visszavonulót fúj, ha kell, keményen gyeplő alatt tartja Adam és Beth jeleneteit. S bár ez a részben mesterséges keretek között tartott történetvezetés helyenként a hitelesség kontúrjait satírozza halványabbra, összességében jól megoldott, de nem ösztönös (értsd: egyéni stílusjegyekkel felruházott) rendezői munkát eredményez.
 
Az Adam kisköltségvetésű indie film, amelyet a 2009-es Sundance Filmfesztiválon a zsűri nagydíjára jelöltek, ráadásul megkapta az Alfred P. Sloan filmdíjat, amelyet minden évben annak a filmnek adományoznak, amely témájaként vagy a főhős jellemvonásaként valamely jelentős technológiai, tudományos területet vesz alapul. Nos, Adam, AS betegségéből kifolyólag az élet bizonyos területein zseniális, míg más, főleg az interakciókat és az emberi kapcsolatok érintő rétegeiben jelentősen elmaradott. Adam kitűnő csillagászati ismeretekkel rendelkezik, érdeklődési köre azonban mereven erre a területre szűkül, de pontosan ez az a terület is, ahol a néző a film végére meglátja a bensőjében végbemenő változást. Seamus Tierney képein végig megnyugtató kiegyensúlyozottság ül, az operatőri koncepció a legcsekélyebb mértékben sem beavatkozó, ezzel is elősegítvén az azonosulást a két főhős közötti szakadékony, de vibráló szállal. Ezzel szemben a zene erősen magával ragadó, de azért mégsem erőszakos hatású. A Christopher Lennertz komponálta dallamok szerves egységben állnak a képek érzelmi vonulatával, s a remekül összeválogatott dalok tökéletesen adnak mély- és magaspontokat a történetnek.
 
Az Adam-et alakító Hugh Dancy megfelelően ábrázolja a sérült fiút, s bár nem ad neki túlzott mélységeket, a forgatókönyv nem is kényszeríti erre. Rose Byrne Beth-e remekül illik hozzá, dekorativitásban pedig a maximumot adja mellé. A lány szüleit az Oscar-jelölt Amy Irving és a karizmatikus Peter Gallagher alakítják, bár a sztori csak sejtetni engedi Beth családjának belső ügyeit. Az Adam összességében pozitív hitet tesz az Asperger-szindróma mellett, s ha néha talán túlságosan idealizál is, arra mindenképpen tökéletes, hogy közelebb hozza a nézőhöz ezt a betegséget, amelytől tényleg nem kell félnie a kívülállóknak. Adam és Beth kapcsolata a háttérben túllép a súlytalan romantikán, ezért Max Mayer filmje elsődlegesen az AS és az egészséges idegrendszer viszonyáról szól. Az Adam így egyszerre figyelemfelhívó mozi és reklámértékű kampánytörténet. Soha ne lássunk rosszabbat!