FőképFülszöveg:
Altdorfba érve Gotrek és Felix megtudja, hogy a Káosz erői már visszavonultak a falak alól. Ám rövidesen újabb kalandokba sodródnak egy ifjú jósnő látomásainak köszönhetően. Kiderül, hogy a sötét elfek őrült tervet forralnak: egy szörnyű hatalommal felruházott mágikus eszközt készülnek működésre bírni, hogy lerombolják vele az Óvilág városait, és térdre kényszerítsék a Birodalmat...

Részlet a regényből:
Első fejezet

Röviddel azután, hogy Felix belépett apja altdorfi házának fejedelmi előcsarnokába, megnézte magát a hatalmas, aranykeretes tükörben. Lesimította vadonatúj szürke ujjasának elejét, és megigazgatta az inggallérját – immáron vagy tizedik alkalommal. Elégedetten állapította meg, hogy a Grungni Szellemének megsemmisülésekor beszerzett mély homloksebéből már csupán egy vékony, rózsaszín forradás maradt. Az arcán éktelenkedő kisebb vágásokból és horzsolásokból immáron semmi sem látszott. A kezelőorvosai megdöbbentek a tapasztalataikon. Alig két hónappal azután, hogy a léghajó felrobbant és lezuhant, tökéletesen felgyógyult. A bokaficama, amelyet akkor szerzett be, amikor Makaisson találmányán, a „Megbízható”-n csüngve földet ért, mindössze két hét leforgása alatt rendbe jött. A fejfájása és a kettőslátása is elmúlt. Még az égési sérülései is nyomtalanul eltűntek, míg a hosszú és mély sebhelyből, amelyet az egyik kultuszhívő kardja hasított az oldalába, nem maradt más, csupán egy halovány csík.
Felix hatalmasat sóhajtott. Természetesen szívből örült annak, hogy újra ép és egészséges, de ez egyben azt is jelentette: nincs több kifogás, meg kell látogatnia az apját.
Tapintatos köhécselést hallott a háta mögül, mire megfordult. A komornyik ebben a pillanatban érkezett le az emeletre vezető márványlépcső legalsó fokára.
– Herr Jaeger fogadja önt, Herr Jaeger – közölte kimérten, de udvariasan az idős férfiú.
Felix nagyot nyelt, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, és elindult a sarkon forduló komornyik után.

Gustav Jaeger összeaszott bábra emlékeztetett, egy hófehér párnák és takarók tengerében fuldokló, összeaszott bábra. Ráncosra szikkadt keze mozdulatlanul nyugodott az aranyhímzéses selyemtakarón. Keselyűkaromra hasonlító, hosszú és göcsörtös ujjainak egyikén hatalmas aranygyűrűt viselt, amelyen a rubinokból kirakott „J” betűt ugyanilyen betűt kirajzoló, apró zafírok vettek körül. Az arcbőre petyhüdten lógott, a pofacsontja magasan kiállt besüppedt szeme alól, amitől máris úgy festett, mintha meghalt volna. Felix alig ismerte fel az öregemberben az apját, aki valamiért egészen mostanáig életerőtől duzzadó, határozott és durva óriásként élt az emlékezetében. Csupán a szeme nézett ki úgy, ahogyan egykoron. Eleven és haragos tekintete láttán Felix – mint a múltban oly sokszor – úgy érezte, hogy a bensőjét valami jéghideg, kocsonyás anyag árasztja el, amely megbénítja a tagjait és megbéklyózza az akaratát.
– Negyvenkét év! – recsegte Gustav Jaeger, mellőzve mindenféle-fajta üdvözlést. – Negyvenkét év, és nem tudsz felmutatni az égvilágon semmit! Szánalmas vagy!
– Bejártam a fél világot, atyám – védekezett Felix. – És írtam néhány könyvet. Aztán meg…
– Olvastam őket! – szólt közbe az apja. – Vagy legalábbis megpróbáltam. Szemétre való fércművek, az összes! Fogadni merek, hogy egy árva petákot sem kerestél velük!
– Igazából, Otto szerint… – motyogta elbizonytalanodva Felix, de az öregember ezúttal sem hagyta, hogy befejezze a mondandóját.
– Vannak megtakarításaid? – kurjantott közbe ingerülten. – Hát birtokod? Feleséged? Gyermekeid?
– Huh… – sóhajtott Felix, de most sem jutott szóhoz.
– Kötve hiszem – közölte ridegen, de valamennyire lecsillapodva az apja. – Hála az isteneknek, Otto fiút nemzett. Ha rajtad múlna, senki sem vinné tovább a Jaeger nevet. – Erőtlenül reszketve felemelte a fejét, a fia szemébe fúrta fagyos tekintetét, és részben megvető, részben szigorú hanghordozással kijelentette: – Nyilván azért tértél haza, hogy az örökségedért kuncsorogj...
Felix sértve érezte magát. Nem pénzért jött ebbe a házba, hanem azért, hogy békét kössön.
– Nem, atyám – mondta, és öntudatosan felszegte az állát. – Azért…
– Az jó, mert úgyis hiába könyörögnél! – szólt közbe ismét az aggastyán. – Eltékozoltad mindazt az előnyt, amit én biztosítottam neked. A műveltséget, jó állást a családi vállalatnál, a pénzt, amit véres verejtékkel kerestem meg. És mindezt azért, hogy költő legyél! – Úgy ejtette ki a „költő” szót, ahogyan mások az „ork”-ot vagy az „elfajzott”-at szokták. – Mondd meg nekem, mikor tett egy költő jót ennek a világnak?
– Hát például a nagy Detlef… – próbálkozott Felix, de hasztalan.
– Ne mondd meg, te ostoba! – csattant fel az apja. – Komolyan azt képzeled, hogy kíváncsi vagyok a szánalmas nyafogásodra?
– Atyám, ne zaklasd fel magad! – kérte riadtan Felix, mert észrevette, hogy az apja hamuszürke arcbőre sötétvörösre színeződik. – Úgy látom, nem vagy jól. Behívjam a nővért?
Az öreg visszaeresztette fejét a párnára, néhány pillanatig kimerülten zihált, aztán amikor újra megszólalt, a hangja sípolva, szaggatottan tört elő a torkából:
– Tartsd távol… tőlem… azt a… kútmérgezőt… – Oldalra fordította a fejét, végigmérte a fiát, közben a szeme elhomályosodott, a tekintete aggodalmassá vált. Kissé megemelte a bal kezét, és karomszerű mutatóujjával közelebb intette magához a fiát.
Felix az ágy mellé húzta a székét, és mialatt a folytatást várta, az izgalomtól a szíve felgyorsulva verdesett.
– Igen, atyám? – suttogta rekedtes hangon, mert feltámadt benne a remény. Remélte, hogy az apja végre megenyhül. Bízott benne, hogy együttesen be tudják még gyógyítani a régi sebeket. Az apja talán azt fogja mondani, hogy igazából a szíve mélyén mindig is szerette őt…
– Van egy módja annak – kezdte halkan, szinte suttogva az öregember –, hogy elnyerd a kegyeimet… és megkapd a részed… az örökségből…
– Értsd meg, atyám, nekem nem kell az örökség – jegyezte meg Felix –, én csak azt szeretném…
– Ne szakíts félbe, te átokfajzat! – hördült fel Gustav Jaeger. – Hát jó modorra nem tanítottak meg az egyetemen?
– Elnézést, atyám... – rebegte szégyenkezve Felix.
Az aggastyán felfelé fordította az arcát, és felnézett a mennyezetre. Sokáig feküdt mozdulatlanul és némaságba burkolózva. Felix már attól tartott, hogy az apja ott, a szeme láttára távozott az élők sorából – anélkül hogy ők ketten kibékültek volna.
– Én… – lehelte végül az öregember.
– Igen, atyám? – Felix gyorsan előrehajolt, nehogy lemaradjon akár csak egyetlen szóról is.
– Veszélybe sodortam a Jaeger és Fiai vállalatot – mormolta alig hallhatóan az öreg. – Fennáll a veszély, hogy mindent elveszítünk. Egy aljas gonosztevő kezében az életünk. A neve Hans Euler.
Felix zavarodottan és értetlenül pislogott. Nem ezekre a szavakra számított. Megköszörülte a torkát, és megkérdezte:
– Mindent elveszítünk? Ezt meg hogy értsem? Ki az az ember?
– Az apja, Ulfgang Euler, üzletfelem volt – magyarázta az apja, a tekintetét a csillárra függesztve. – Egy tisztességes marienburgi úriember, aki… ööö... nos, aki vámmentes árucikkek forgalmazásával foglalkozott.
– Szóval, csempész volt – vetette közbe értőn bólogatva Felix.
– Nevezd, aminek akarod! – fortyant fel az apja, de lehiggadva folytatta: – Velem mindig tisztességesen viselkedett. – Az arca hirtelen elsötétült. – A fia viszont teljesen másfajta. Ulfgang tavaly meghalt, és Hans, az a gyalázatos zsaroló birtokába jutott egy levélnek, amelyet harminc évvel ezelőtt írtam az apjának. Szerinte ez a levél bizonyítja, hogy én csempészárut hoztam be a Birodalomba, és nem tettem eleget a vámfizetési kötelezettségemnek. Hans azt mondja, kész megmutatni a levelet a császári kancelláriának, illetve az Altdorfi Kereskedőcéh tanácsának, hacsak nem veszem be az üzletbe. Akkora részesedést akar, hogy joga legyen beleszólni a vállalat dolgaiba. És mindezt a jövő hónap végéig.
Felix a homlokát ráncolva meredt az apjára, és félszegen megkérdezte:
– Tényleg forgalmaztál csempészárut? Tényleg megkerülted a vámfizetést?
– Hogyan? – horkant fel az öreg, majd a szemét lehunyva hozzátette: – Természetesen megtettem. Mindenki így csinálja. Mit gondolsz, fiú, miből fizettem az eltékozolt tanulmányaidat?
– Aha… – hümmögte döbbenten Felix. Mindig is tudta az apjáról, hogy könyörtelen üzletember, de azt sosem hitte volna róla, hogy megszegte a törvényt. Mélyet lélegzett, és megszólalt: – És mi történik, ha ez az Euler a hatóságok elé tárja a levél tartalmát?
A vénember ismét elvörösödött, és ingerülten felcsattant:
– Na, most meg egyszeriben ügyvéd lett belőled? Kíváncsi vagy, hogy miféle büntetésre számíthatok? Az apád vagyok, te átokfajzat! Elég annyit tudnod, hogy utánajártam.
– Én csak… – motyogta Felix, de ezúttal sem jutott szóhoz.
– Az biztos, hogy kitúrnak a céhből – folytatta ingerülten az apja. – És a császári adószedők lefoglalják a vagyonomat. Ez fog történni. Hochsvoll, az a velejéig romlott vén pióca bevonja a működési engedélyem, és odaadja egyik hűséges rablójának. Én megyek a börtönbe, Otto és te nem örököltök semmit. Ez fog történni. Ennyi elég ahhoz, hogy megmozduljon benned a szánalom?
– Én… nem… így… – dadogta szégyenében elvörösödve Felix.
– Az a haramia a marienburgi házában várja a válaszom – vágott a szavába ezúttal is az apja. – Azt akarom, hogy menj oda, és ha törik, ha szakad, szerezd vissza tőle a levelet. Hozd el nekem, és megkapod az örökséged. Máskülönben koldusszegényen fogsz meghalni, amit amúgy meg is érdemelnél!
Felix értetlenül sandított az aggastyánra. Noha nem igazán tudta, hogy mit várt ettől a találkozástól, ezt bizonyosan nem.
– Azt kéred tőlem, hogy raboljam el Eulert? – kérdezte aggodalmas képet vágva.
– Nem érdekel, hogyan csinálod! – csattant fel az apja. – Csak hozd el azt az átkozott levelet!
– De…
– Mi ebben a nehéz? – recsegte Gustav. – Olvastam a könyveidet. Becsavarogtad a világot, mindenkit megöltél, aki az utadba állt, és mindenkit kifosztottál. És mindezt csak azért, mert úgy tartotta úri kedved. Akkor most nehezedre esik megtenni ugyanezt az apádért?
Felix kivárt a válasszal, és rosszkedvűen törte a fejét. Miért is vállalkozna a feladatra? Hiszen nem vágyik az örökségére, és az sem érdekli, ha Otto nem jut hozzá a saját részéhez. Ráadásul, az apja aligha érné meg a per végét, vagyis sosem kellene bevonulnia a börtönbe. Ha mindez nem volna elég, ő maga fikarcnyit sem érzi úgy, hogy tartozik a vén dögkeselyűnek. Húsz évvel ezelőtt egyetlen rézpeták nélkül kihajította őt, azóta egyszer sem érdeklődött utána, azt megelőzően pedig rengetegszer bebizonyította, hogy kegyetlen és közönséges alak. Az elmúlt évek során számtalanszor remélte, hogy a durva fráter egyszer félrenyeli a reggeli zabkásáját, megfullad, és mégis…
És mégis, hát nem azért jött ide, hogy véget vessen a régi gyűlölködésnek? Nem jött rá végül arra, hogy az apja a maga módján gondját viselte? Igaz, az öreg számtalanszor és durván összeszidta, valamint kíméletlenül megverte őt és Ottót, viszont szűkölködéstől mentes gyermekkort biztosított a számukra, készségesen fizette a legjobb iskolákat és tanárokat, elképesztő mennyiségű pénzt költött, hogy nemesi címet vásároljon nekik, és valóban jó állást ajánlott mindkettőjüknek a virágzó családi vállalkozásban. Tény, hogy csakis átkokkal, pofonokkal és sértésekkel tudta kifejezni magát, de kezdettől fogva azt akarta, hogy a fiai jó életet éljenek. És ő, Felix azért jött el most ebbe a házba, hogy köszönetet mondjon az apjának mindezért, hogy egyszer s mindenkorra lezárja a múltat. Ezek után hogyan is utasíthatná vissza azt, ami minden valószínűség szerint az apja utolsó kívánsága lesz?
A keserű gondolatmenet végére érve Felix felsóhajtott, lehorgasztotta a fejét, és kibökte:
– Rendben, atyám. Visszaszerzem azt a levelet.

Az apjával való találkozást megelőzően Felix annyira aggódott, hogy mialatt a ház felé tartott, nem nézett se jobbra, se balra. De most, mialatt a Griff felé ballagott, és szorosan összehúzta magán a köpenyét, hogy kirekessze a késő őszi reggel hidegét, a szeme ide-oda vándorolt, és a zsúfolt altdorfi utcák az emlékezés helyszínévé váltak a számára.
Ott, jobbra, a Jáde Kollégium magas, zöld falai előtt álló házak egyikében, ott lakott Herr Klampfert, a tanár, aki a betűvetés tudományára tanította őt, és akiből mindig orrfacsaró, szemet könnyeztető rózsavízillat áradt. Valamivel távolabb, egy kisebbfajta, cseréptetős házban lakott Mara Gosthoff, akivel ifjúkora hajnalán, tizennégy évesen csókolózott, a Sonnstill-napi táncmulatság idején.
Felix befordult a sarkon, rátért a dél felé vezető, emberekkel teli Austauch utcára, és nyomban meglátta az Altdorfi Egyetem magasba szökő tornyait. Meglátta az épületeket, amelyek mélyén irodalmat és költészetet tanult, és megismerkedett azokkal az ifjú bajkeverőkkel, akik a fennálló rend eltörléséről, a nemesek uralmának megdöntéséről és a mindenkinek kijáró egyenlőségről prédikáltak.
Mire az utca közepéhez ért, az emlékei egyre gyorsabban törtek elő elméje zugaiból. Az újra átélt múlt valósággal száguldott előre, a felé a pillanat felé, amikor élete mindörökre megváltozott. Az egyik keresztutcánál jobbra nézve megpillantotta azt a házat, amelynek belső udvarán mindörökre megváltozott az élete. Ott vívta párbaját Krassnerrel, ott ölte meg az ifjút, holott csak megsebezni akarta. Alig két perccel később elérte a Konigsplatzot, ahol ő és forrófejű társai máglyákat gyújtottak, és körmenetre vezették a sokaságot, hogy az ablakadó ellen tiltakozzanak. A tér közepén most is ott állt Wilhelm császár szobra. Onnan vonszolta őt Gotrek biztonságos helyre, amikor a Reik-őrség nehézlovasai megtámadták a tömeget, és válogatás nélkül vagdalkoztak a kardjaikkal. Az emlékmű talapzatának közelében hevert az a féltucatnyi lándzsás, akikkel Gotrek végzett. Kiontott vérük összekeveredett az utca mocskával és a máglyák hamvaival…
És amott, közvetlenül a Reiksbruck-híd előtt indult ki az a keskeny sikátor, amelynek mélyén állt a fogadó, ahol Gotrek és ő holtrészegre itták magukat. Ott történt, hogy azon az átkozott és áldott hajnali órán ő, Felix Jaeger fogadalmat tett a trollvadásznak, hogy ha kell, a világ végére is követi, és elbeszélő költemény formájában megörökíti az életét és a halálát.
Felix megállt a sikátor torkolatánál. A tekintetét a benti árnyékokba fúrva szemlélődött, miközben ellentmondásos érzések kavarogtak benne. Valahol a lelke mélyén szeretett volna visszamenni az időben, berohanni abba a kocsmába, hogy vállon veregesse fiatal önmagát, és megmondja neki, hogy ne tegye meg azt a fogadalmat. Ugyanakkor tudta, hogy milyen élet várt volna rá, ha nem szegődik a trollvadász mellé – egy házasságról, vagyonról és felelősségről szóló élet –, és arra gondolt, hogy jó helyen van ott, ahol éppen van.
Végezetül megrázta a fejét, és folytatta útját. Furcsán érezte magát szülővárosa utcáin. Kísértetek fogadták minden sarkon.
Felix a Griff alacsony bejárata elé érkezve megállt, és felnézett. Halk, surrogó és kaparászó hangok ragadták meg és irányították a figyelmét a négy emelet magasságban kezdődő tető felé. Hiába nézelődött, nem látott semmit, csak a csukott zsalugátereket és a madárfészkeket az eresz alatt. Rövid latolgatás után úgy vélte, hogy az imént csupán galambok veszekedtek odafent, így aztán csak rántott egyet a vállán, és belépett az épületbe.
A fogadó meleg, kövezett padlójú söntésében néhány későn kelő vendég reggelizett. Felix odabiccentett Irmelének, aki a frissiben megürült asztalokról takarította le a tányérokat és poharakat, majd tisztelgett Rudgarnak, a fogadósnak, aki éppen egy Mootland sörrel teli hordót gurított be a pult mögé.
– Lejött már? – kérdezte Felix.
Rudgar a söntés hátsó helyisége felé bökött a hüvelykujjával, és a fejét csóválva válaszolt:
– Fel se ment. Egész éjjel dolgoztatta Jansent. A szerencsétlen mást se csinált, csak a korsókat töltötte. Már akkor is ott ült, amikor maga elment kora reggel. Nem látta őt?
Felix megrázta a fejét. Amikor elhagyta a fogadót, minden gondolatát az apjával való találkozás kötötte le – talán egy őrjöngő orkhordát sem vett volna észre. A hátsó teremben uralkodó sűrű félhomályba fúrta a tekintetét, és rövidesen felfedezte Gotreket. A trollvadász a hatalmas kandalló mögötti szűkös falmélyedésben, egy alacsony széken elterülve kornyadozott. Rövid szakállal övezett állát a mellkasára eresztette, és egy kiürült söröskorsó fülét szorongatta maga mellé engedett jobb kezében.
Felix hatalmasat sóhajtott. Még sosem látta a törpét ilyen pocsék állapotban. Természetesen nem a társa sebei csüggesztették el, mert azok java részben eltűntek már – tökéletesen begyógyultak, ahogyan mindig. Egyedül a jobb karját borító, vaskos gipszkötés emlékeztetett arra, hogy nemrégiben súlyos sérüléseket szenvedett.
Nem, Felixet az nyugtalanította, hogy a trollvadász teljesen elhagyta magát. Már jó ideje nem festette be egykoron büszke hajtaréját, így annak alsó fele barnában játszott. A fejbőrén félujjnyi sörte sötétlett, amely elfedte a tetoválásait. Az arca ernyedt és vizenyősen duzzadt volt. A szakállába morzsák és szikkadt sonkacafatok tapadtak, míg valaha hófehér gipszkötése szürkére mocskolódott. Egyetlen szemét félig lehunyva bámult a vele szemben felmeredő falra. Nem lehetett megállapítani róla, hogy ébren van-e, vagy alszik.
Felix sajnálkozva csóválgatta a fejét, és a szája sarkából oda-
szólt a fogadósnak:
– Fizetett már?
– Hajjaj! – válaszolta elégedetten mosolyogva Rudgar. – Odaadta az egyik arany karkötőjét. Azért cserébe addig ihat nálam, amíg Sigmar visszatér erre a földre.
Felix nem örült a hírnek, rosszat sejtve sandított a társára. A vándoréletet élő törpének nem volt titkos kincseskamrája, amelyben összegyűjthette volna a kalandjaik során szerzett pénzt és ékszereket, így aztán minden vagyonát a csuklóján hordta. Viszont a vaskos alkarját körbefonó karkötőket és láncokat ugyanolyan nagy becsben tartotta, mint népének uralkodói a személyes kincseiket. Csakis végszükség esetén vált meg egyik-másik ékszerétől. A bolyongásaik során megesett, hogy napokig nem ettek, mert Gotrek inkább éhezett, semmint eladja valamelyik karkötőjét. Az meg végképp elképzelhetetlennek tűnt, hogy sörre cserélje.
És most mégis megtette. Ugyanakkor Felix még sosem látta annyira levertnek és komornak a trollvadászt, mint az elmúlt hetekben. A törpén akkor lett úrrá ez az ijesztően nyomott hangulat, amikor a  Grungni Szellemének pusztulását követően ők ketten megérkeztek Altdorfba. Egészen pontosan akkor, amikor kiderült, hogy lekéstek Middenheim ostromáról.

Felix talán még sosem tért magához olyan különös körülmények között, mint akkor, amikor a lezuhanást követően kinyitotta a szemét. Akármerre nézett, lágyan hullámzó fehérséget látott. Nem tudott másra gondolni, mint hogy egy felhőn fekve lebeg, vagy pedig meghalt, és egy ködös, furcsa világba került. Aztán Makaisson inasai lehúzták róla a „légbefogó” hatalmas vászonkupoláját, és sietve megvizsgálták, hogy épen maradtak-e a csontjai.
Amikor a fiatal fiúk felültették, újabb furcsaságokat látott. Alacsony lankákon elterülő, hatalmas legelőn találta magát. Közel és távol kisebb-nagyobb ágyúk meredtek ki a talajból, azok a varázslattal megrontott lövegek, amelyeket Lichtmann mágus Middenheimbe akart szállítani. A vaskos csövek a múlt ködébe veszett vallások kortól megfeketedett, megdőlt menhireire emlékeztettek. Az egyik dombon a léghajó gondolájának füstölgő roncsa hevert, félig a talajba fúródva – mintha egy megtépázott acélleviatán készült volna alámerülni egy földtengerben.
Aztán Felix balra fordította a fejét, és megpillantotta mind közül a legfurcsább látványosságot. Gotrek vagy hatembernyi magasságban lengedezett, ugyanis a légbefogója fennakadt egy fán. A függesztő zsinórokon csüngve himbálózott, és trágár átkokat szórva várta, hogy a fán kúszó-mászó gépészinasok odaérjenek hozzá, és kiszabadítsák.
Makaisson a legelőt határoló kerítésnél állt, és vagy kéttucatnyi, vasvillával, fejszével hadonászó parasztot győzködött arról, hogy ő és a társai nem démonok vagy túlvilági szörnyetegek. Nem egykönnyen csendesítette le a rettegéstől begerjedt alakokat.
Miután tisztázta a helyzetet, kiderítette, hogy a léghajója a Reik-vidék szívében, Altdorftól északra zuhant le. Miután nem maradtak bevethető lövegeik, sem pedig másfajta hadianyaguk, nem volt semmi okuk arra, hogy folytassák az utat Middenheim felé. Ráadásul a megrontott ágyúkkal is kezdeni kellett valamit. Nem hagyhatták őket ott, mert az acéljukba kevert torzkő több mérföldes körzetben megfertőzte és megölte volna úgy az embereket, mint az állatokat és a növényeket. Makaisson rövid tanakodás után úgy döntött, valamennyit visszaszállítja Nulnba, és majd ott, Groot főkancellár tanácsát kikérve fogja kitalálni, hogyan szabaduljon meg biztonságosan a gyilkos fegyverektől. A szállításhoz szekereket bérelt a környékbeli parasztoktól, és bérelt egyet Gotreknek, illetve Felixnek is, miután ők ketten olyan súlyos sérüléseket szenvedtek, hogy aligha bírták volna ki a hosszú utazást Nuln városáig.
Jóllehet Gotrek üvöltve tiltakozott, hogy akár eltört a karja, akár nem, Middenheimbe akar menni, végül belátta, hogy nem sokat érne a csatamezőn úgy, hogy szilánkosra tört felkarcsontja messze kiáll a bőréből. Így aztán két gépészinas elkísérte Gotreket és Felixet a fővárosba, ahol az Ágyúgyár pénzén kivettek nekik egy jó szobát, és gondoskodtak megfelelő orvosi ellátásról. Makaisson úgy vélte, hogy ez a legkevesebb, amit az Ágyúgyár megtehet értük, miután javarészben ők ketten akadályozták meg, hogy az elvarázsolt ágyúk eljussanak Middenheimbe, és ott ördögi feladatukat betöltve elhozzák talán az egész Birodalom bukását.
– És ha megtörténik, akkor az a kiöntöde hibája lett volna, meg az enyém is – dohogott akkor Makaisson. – Mert egyikünk szeme sem vette észre, hogy a szegény szépségeket megrontották. Megint le kellett volna borotválnom a fejemet...
Így aztán Felix és Gotrek két hónapon keresztül tétlenségre kárhoztatva várták, hogy begyógyuljanak a sebeik. Nem csináltak mást, csupán a Griff söntésében üldögéltek, és nagyokat hallgattak. A kényszerű pihenés egyiküknek sem esett rosszul, csakhogy tíz nappal a városba érkezésük után hírét vették, hogy Archaon elvonult Middenheim falai alól.
Az ostrom, és vele a nagy háború véget ért.
Gotrek azóta egyfolytában, éjt nappallá téve vedelt. Felix igazából nem is hibáztatta a társát ezért a viselkedésért. Abban a percben, hogy kora tavasszal a hajójuk kikötött Barak Varrban, és értesültek az északiak támadásáról, a trollvadász feltette magában, hogy megküzd egy démonnal a csatamezőn – és az istenek megint megtagadták tőle a hírnevéhez illő hősi halált.
Felix nemegyszer látta már Gotreket levertnek, de ennyire búskomornak még sosem. A korábbi alkalmakkor nem számított, hogy milyen mélyre süllyedt, egy jól irányzott sértés, egy hirtelen fellobbanó harag mindig visszarángatta őt a felszínre. Viszont az utóbbi hetek folyamán hiába piszkálták részeg semmirekellők, hiába fenyegették erőszakos alakok, még a fejét sem emelte fel. Csak bámult maga elé, mintha számára a világ nem állt volna másból, csupán saját magából és a söröskorsójából.
Felixnek majd megszakadt a szíve társa állapota láttán. Egy trollvadászra ugyan senki sem mondhatta, hogy elvesztette az életkedvét, miután az élete a halálvágyról szólt, viszont szánalmas és megindító látványt nyújtott egy olyan trollvadász, akinek már ahhoz sem volt kedve, hogy jó halált keressen magának.

Felix leült Gotrekkel szemben a kandalló mögötti falmélyedésbe. A törpe meg se moccant, nem adta tanújelét, hogy felfigyelt társa megérkezésére.
– Gotrek… – szólalt meg halkan Felix.
A törpe nem válaszolt, továbbra is hallgatagon bámult a semmibe.
– Gotrek, ébren vagy? – próbálkozott ismét Felix.
– Mit akarsz, emberifjonc? Miért zavarsz meg az ivászatban? – mormolta végül a törpe.
– Én… szóval, Marienburgba kéne mennem – közölte Felix.
Gotrek néhány pillanat erejéig némán emésztette a hírt, és csak aztán felelt:
– Ott ugyanolyanok a kocsmák, mint itt. Akkor meg minek?
– Atyám megkért, hogy intézzek el neki valamit – magyarázta Felix. – Ha gondolod, itt maradhatsz, de egy kis levegőváltozás talán neked is jót tenne. Körülbelül három hétről van szó, esetleg kicsivel többről.
A trollvadász ismét töprengett egy sort, aztán megvonta széles és elképesztően vaskos vállát.
– Nekem az egyik kocsma ugyanúgy megfelel, mint a másik – dünnyögte közönyösen.
Felix éppen azt próbálta eldönteni, hogy ez igen volt-e, avagy nem, amikor valami elsuhant az orra előtt. A sötét tárgy összetörte a korsót, amelyet a törpe éppen a szájához emelt. A szétfröccsenő sör eláztatta Gotrek szakállát és a nadrágját.
Felix abba az irányba kapta a fejét, ahonnan a lövedék érkezett. Hosszú és keskeny cső meredt felé az egyik hátsó ablakból, amelynek az előző napon kitört üvegtábláját hevenyészve összeszegelt deszkák helyettesítették. Hirtelen egy újabb, rövid és vaskos nyíl röppent ki a belőle, mire ültében mélyen oldalra hajolt. Gotrek tökéletes időzítéssel felemelte a jobbját, és a második lövedék a karját borító gipszkötésbe fúródott. A szemében jeges haraggal meredt az ablakra, közben a széke háttámlájának támasztott fejszéért nyúlt.
– Pocsékba ment a söröm! – morogta ingerülten, és feltápászkodott.

A Kiadó engedélyével.