Főkép

Képzeljük el, hogy valamikor a (tán nem is túl távoli) jövőben az emberiség hihetetlen tudományos és technikai ismeretek birtokában vívja háborúit, és pusztítja saját magát – nem nehéz, ugye? Ám azt már tán nehezebb elképzelni, hogy a világ vezetői úgy döntenek, az emberiség megóvása érdekében gátat vetnek a fejlődésnek, és visszatérnek egy, teszem azt, háromszáz évvel korábbi fejlettségi szintre. Ahol még nincs elektromosság, repülőgépek, tömegpusztító fegyverek és tömegbutító internet; a Protokoll szabályoz mindent, nincs bűnözés, és semmi, soha nem változhat.
 
Catherine Fisher ezt a kifordított disztópiát bontja ki Incarceron című ifjúsági regényében – egészen meglepő sikerrel. Az utóbbi egy-két évben az ifjúsági irodalom terén a paranormális romantikusok és a fantasy mellett teret nyertek a disztópiák – talán ennek a műfajnak van a legnehezebb dolga, hiszen a kötelező érvényű tizenéves főhős, szerelmi háromszög és életveszélyes „küldetés” mellett azért nem árt, ha valami mondanivalót is csempész az író a sorok közé. Márpedig a nagybetűs mondanivaló épp az a banánhéj, amin a legkönnyebb elcsúszni, ha valaki ifjúsági könyvet ír. Az Incarceron kapcsán is volt bennem egy egészséges adag kétkedés, nem bíztam abban, hogy Fisher felnőttek számára is érdekes, olvasmányos, okos, pergő és élvezhető könyvet írt. Hogy miért olvastam el mégis? Mert gyarló módon nem tudtam ellenállni a gyönyörű borítónak. Soha rosszabb felszínes választást!
 
Az Incarceron világa kegyetlen és magával ragadó: egy világ, ahol szó szerint megállt a fejlődés. A pusztító háború után a Haavarna dinasztia uralkodói úgy döntöttek, megállítják az időt – a társadalomra káros elemeket pedig száműzik egy külön világba, amelyből nincs visszatérés. Szándékuk szerint felépítik a paradicsomot Odakint – egy világot, melyet nem zaklat felesleges fejlődés, ahol nincsenek háborúk, társadalmi elégedetlenkedés, mindenki tudja a helyét, és végzi a dolgát. És felépítik a lehető világok legjobbikát, egy helyet, amelybe beépítik minden tudásukat, minden felfedezésüket, minden előremutató vágyukat – magát az Incarceront. Egy ideális világot, mely valójában a létező legnagyobb börtön, egy önmagába zárt rendszer, ahonnan nincs kiút, és amely egy idő után önálló entitásként alakítja a belézárt emberek életét.
 
Claudia Odakint él, apja az Incarceron igazgatója, gyermekként jegyezték el a trónörökössel, létezésének legfőbb célja, hogy egyszer királynő legyen és beteljesítse hatalommániás apja terveit. Claudia okos, lázadó természetű, kíváncsi lány, aki szeretné a fejlődést, szeretne tanulni, és nem akarja elfogadni a rá szabott sorsot. Mesterével egy napon olyan titkokat fedez fel, melyek megváltoztathatnak mindent, amit eddig tényként kezeltek; s közben belecsöppen az udvari intrikák hálójába, melyekből tán sosincs kiút.
 
Finn Odabent él, a börtön szülötte, csupán utolsó három évéről vannak emlékei; nem tudja, ki ő, de meggyőződése hogy Odakintről jött – a börtönlakók egy része őrültnek, másik része látnoknak tartja, ám mindenki fel akarja használni a saját céljaira. Finn ki akar jutni, vissza a sajátnak vélt világába, noha mindenki tudja, hogy a börtönt soha senki nem hagyta el – az egy Sapphique-on kívül, kinek legendája a múlt ködébe vész, létezése csupán tündérmesének tűnik, mégis: a reményt adja a bentlakóknak.
 
Claudia és Finn, bár másik világban élnek, ugyanazért a célért küzdenek: hogy lebontsák az őket fogva tartó falakat, kiutat találjanak a börtönükből, legyen az Kint vagy Bent – s hogy rájöjjenek, kik ők valójában és mi célból vannak ott, ahol. És miközben ők egyre közelednek egymás és a lehetséges kiút felé, az olvasó, túl azon, hogy remekül szórakozik, számtalan érdekes és okos kérdésen gondolkodhat: sorsról, determinációról, fejlődésről, a minket körülvevő világ valóságosságáról és a saját lehetőségeink börtönéről. Vagy egyszerűen élvezheti, hogy egy remek kalandregényt olvashat.
 
Fisher könyve mindkét szinten működik – és ez nagyobb dolog, mint elsőre hinnénk. A cselekményvezetés remek, az első oldaltól az utolsóig pergő, izgalmas, magába ránt és nem nagyon ereszt; a karakterek jól megrajzoltak, élők, színesek – hibáikkal és gyengeségeikkel együtt kedvelhetőek, de nem idealizáltak. A köztük kialakuló kapcsolatok a felrajzolt világ határain belül hitelesek és mentesek minden illuzórikusságtól – itt nincs rózsaszín, minden akadályt legyőző romantika. És ugyan némelyik fordulat és tán a legnagyobb rejtély is játszi könnyedséggel kikövetkeztethető, ha az ember olvasott már néhány könyvet, a szerző javára írom, hogy az utolsó oldalakig tartogat érdekességeket.
 
Hatalmas meglepetés volt ez a könyv, az utóbbi évek egyik legjobb ifjúsági regénye – ez esetben még a folytatást is helyénvalónak érzem, és kíváncsian várom. A filmváltozatot már kevésbé, mert persze az is lesz – várhatóan 2013-ra. Ugyan Taylor Lautner főszereplése elsőre óriási mellélövésnek tűnik, az borítékolható, hogy ha kellő stúdiótámogatás és fantáziadús trükkcsapat áll rendelkezésre, valami elképesztő látványra számíthatunk.