Beszámoló: Vörös zuhany és hegedűsikoly – Pszichokrimi est, Odeon mozi, 2012. március 10.

A Psycho rendkívüli alkotás. Persze ezzel nem mondtam újat, hiszen nemhiába mérföldköve megjelenése óta a filmszakmának: nemcsak rendkívül alapos és precíz, lélektani szempontból pontosan felépített mű, hanem a film mint művészet kelléktárát nagyszerűen alkalmazó celluloid-drog is egyben. Ezúttal kicsit más szemszögből láthattuk a remekművet.

A Partvonal Kiadó igazán egyedi módon csinált kedvet új pszichokrimi könyvsorozatához: a kultikus Hitchcock-film alapjául szolgáló regényt adták ki először, és ennek apropóján magát a filmet is levetítették az Odeon Lloyd moziban – méghozzá az eredeti, a filmarchívumból kikért kópiáról. A legmeglepőbb és legeredetibb jellemző mégis az volt, hogy a filmet hang nélkül vetítették, miközben hazánk egyetlen mozizenekara, a Syntax Cinema Orchestra igyekezett visszaadni a jelenetek hangulatát. Ezt követően pedig még hab is jutott a tortára: egy beszélgetés keretében elemezték a könyvet és a filmet, egy kriminálpszichológus segítségével pedig a bűnelkövetés lélektanára is kitértek.

A filmről

Menjünk szépen sorban, először is beszéljünk magáról a Psychóról. A története látszólag nagyon egyszerű: a szőke titkárnő, Marion lelép a főnöke 40000 dollárjával. Nem tudjuk, hova tart, csak azt, hogy még szeretőjét, Samet sem viszi magával. Hosszú utat tesz meg, éjszaka pedig az út mentén, a kocsiban alszik. A nő másnap egy használtautó-kereskedésben lecseréli régi kocsiját és egy újjal hajt tovább. Végül Marion a következő esős éjszaka során egy félreeső motelban száll meg, aminek a tulajdonosa, Norman Bates az anyjával él. A nő láthatólag nagyon tetszik a férfinak, de Norman az anyja tiltakozása miatt végül mégsem kezd komoly udvarlásba. Az anyának viszont még ez sem elég és végez a fiatal nővel, miközben az a zuhany alatt áll.

Marion nővére, Lili felkeresi Samet, hogy megtudja húga hollétét. Ekkor derül ki, hogy a férfi sem tud semmit Marionról, akit egy magánynyomozó, Milton Arbogast is meg akar találni. Ők hárman végül szövetkeznek, és Arbogast mindenről informálja Samet és Lilit, egészen addig, míg a magánnyomozó el nem jut a Bates motelbe – és innentől kezdve nem hallanak többet felőle. Sam és Lili végül úgy döntenek, hogy maguk próbálnak meg az ügy végére járni.

A film rendkívülisége nemcsak a filmtechnikai megoldásokban rejlik, hanem a lélektani folyamatok pontos ábrázolásában is. Hitchcock nagyon büszke volt arra, hogy mennyire félre tudja vezetni a nézőt, és a félrevezetés tökéletesen sikerül is újra meg újra a film során. Az egyik megtévesztő elem például a hangsúlyok áthelyezése: a mű majdnem felében Mariont követjük, látszólag ő a főszereplő, és a fontosságát az is kiemeli, hogy a kor egyik híres színésznője, Janet Leigh játssza a szerepet. Ezért aztán rendkívül megdöbbentő, amikor az anya meggyilkolja a nőt, később pedig már egyáltalán nem Marion a cselekmények mozgatórugója.

De említhetjük a noir filmekre jellemző karakter, a magánnyomozó megjelenítését is. Egy igazi, szénfekete krimiben a magánnyomozót általában legalább egyszer alaposan helybenhagyják, de sosem hal bele a sérüléseibe és végül megoldja az ügyet. Arbogast megjelenésekor mi is erre számítunk, és mikor a nyomozó Normant kicselezve bejut a házba, hogy eljusson az egész rejtély kulcsát jelentő anyához, akármennyire is izgulunk (amihez hozzájárul a baljós hangulatot árasztó zene és a vágások is), legbelül azért sejtjük, hogy úgysem esik baja – Hitchcock viszont tesz az egészre és megöli a magánkopót is. Ezzel pedig nemcsak, hogy „szabályt szeg”, hanem még borzongatóbbá teszi az egész filmet, hiszen ettől a pillanattól kezdve egyáltalán nem érezhetjük biztonságban egyik karaktert sem.

Hitchcock nagyszerű filmes szakember volt, emiatt is tudott ilyen nagy hatású alkotást készíteni. A Psycho alapjáraton egy lassan hömpölygő alkotás, ezért a fontos jelenetek során alkalmazott nagyszámú vágás nem egyszerűen felpörgeti a filmet, hanem iszonyatosan megviseli a néző idegeit. És itt vannak például a gyilkosságok is: húsba hatoló pengét sosem láthatunk, szinte csak körülírják, hogy mi történik – és ez az, ami miatt igazán borzongató az egész: épp eleget látunk ahhoz, hogy a fantáziánk elénk vetítsen egy igazán elborzasztó jelenetet.

Az amerikai rendező ráadásul a pszichoanalízisben is jártas volt: imádta Freudot és az ő nyomán építi fel a beteg pontos kórrajzát. Az elfojtott érzések miatt Norman Bates tudattalanjában kialakul az anya általa elképzelt féltékeny és mindenre képes személyisége. Ezen túl pedig érdekes megnézni a több helyen is megjelenő hármas felosztást, amely az id, ego, szuperego felosztásnak felel meg: a Bates-ház, ahol az anya lakik, alatta a Bates-motel, ahova a vendégek érkeznek és a legalul elhelyezkedő mocsár, ahová Norman a bűnöket elsüllyeszti. De ugyanez igaz a Bates-házra is: az emeleti szoba, ahol az uralkodó anya lakik, a földszint, és a pince, ahová Norman az anyját rejti.

A színészek hitelesen alakítják szerepeiket, és valódi hírnevük is nagyban hozzájárul a megtévesztéshez: a híres Janet Leigh-t korán megölik, a valódi főszereplő pedig az ekkor még alig ismert Anthony Perkins Norman Bates szerepében.

Mai szemmel talán megmosolyogtatónak tűnhet a film néhány részlete, de gondoljunk csak bele az igazán idegőrlő jelenetekbe! A zenére pedig egy szavunk sem lehet, hiszen még jobban megerősíti a zseniális képi világ hatását és nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a pattanásig feszüljenek az idegeink. Ezek a nagyszerű megoldások teszik zseniálissá a Psychót, amit legalább egyszer mindenkinek látnia kell!

A zenei kíséretről

A vetítés egyik különlegessége az volt – az eredeti kópiáról való vetítést leszámítva –, hogy a műhöz készített zenét és hangokat nem hallhattuk, helyette a vászon előtt helyet foglaló mozizenekar, a Syntax Cinema Orchestra játszott. Ezáltal nem is az eredeti élményt, hanem egy teljesen újat élhetett át a néző, hiszen a zene legalább annyira része egy filmnek, mint a vizualitás. De miről is volt szó?

A nyolc tag a filmet nézve rögtönzött módon játszott hangszerén, hogy így adják vissza a mű hátborzongató hangulatát. Egyértelműen érződött, hogy mindannyian mesterei a hangszerüknek és az általuk kelthető hangulatnak – de legalább ennyire tudatában voltak egymásnak is, így sosem zavarták meg a másikat. Mindezeket megfejelve pedig ismerték a filmet, tudták, mikor milyen hangulatot kell kelteni, így egy percre sem lélegezhettünk fel a film közben. Szinte lélegzetelállító volt figyelni a filmet – vagy épp a zenészeket, hogy milyen lehetetlennek gondolt módon adták vissza a jelenetek hangulatát. Az elején ugyan még kicsit szétesőnek tűnt az egész, a zenészek egy ideig nem találták a közös nevezőt, de kb. 15 perc elteltével mindannyian egymásra hangolódtak.

Gondoltuk volna, hogy milyen hátborzongató hangokat lehet elérni egyszerűen azzal, hogy a pulóver ujját lassan húzzuk végig a mikrofonon? Vagy hogy a teljesen hétköznapi trombita mennyire búskomor vagy épp vészjósló hangokat tud hallatni? Mert ezeket mind felhasználták a zenészek, és néha muszáj volt levenni a szemünket a vászonról és a fiúkat figyelni, mert olyan eszméletlen volt a zenéjük. Az egyetlen negatívum az volt, hogy nem hallhattuk a színészek hangját, ezért azt a nagyon fontos mozzanatot sem tudtuk teljesen élvezni, amikor Norman az anyjával vitatkozott. Ezt leszámítva viszont briliáns előadást élhettünk át.

Az estét záró beszélgetés előtti szünetben szerencsém volt a zenekar vezetőjét, Nagy Krisztián Tódort röviden meginterjúvolni.

ekultura.hu: Mennyi ideig készültök egy ilyen performanszra?
Nagy Krisztián Tódor: Az igazság az, hogy erre alig próbáltunk. A zenészek külön-külön megnézték a filmet, de igazán nem gyakoroltunk. Nyilván tudjuk, hol vannak a váltások, én is legalább ötször láttam életemben a Psychót, de egészében véve teljes improvizáció volt az egész.

ekultura.hu: Ehhez képest rendkívül összeszedettre sikerült, sőt ahogy haladt előre a film, az egész mintha egyre jobban összeállt volna.
Nagy Krisztián Tódor: Ehhez hozzá kell tennem, hogy ezt a free stílust már hét éve csináljuk, ráadásul van egy műsorunk is, amiben Chaplin örökbecsű burleszkjére, a Bajnokra zenélünk. Igaz, hogy ennek a 80%-a meg van írva, de a sok év alatt, amíg próbáltunk és a lemezünk is készült, kialakítottunk egy filmzenei nyelvet, amit mi képviselünk. Meg persze egy összeszokott formáció vagyunk.

ekultura.hu: Mennyire volt nagy nyomás, hogy egy filmtörténeti mérföldkő eredeti kópiájáról történő vetítése alkalmával játsszatok?
Nagy Krisztián Tódor: Valóban lehetett volna rajtunk nyomás, de mi ezt nem így közelítjük meg. Amit mi csinálunk, az leginkább a kisajátítás elvével határozható meg. Ez a képzőművészetben létező irányzat, ami arról szól, hogy veszel egy kész művet, például egy festményt, amire rákomponálsz valami újat. Ezt csinálta például Duchamp is, aki a Mona Lisára festett, és mi ugyanezt csináljuk, csak filmekkel. Amit itt látott a közönség, az nem a Psycho volt, hanem csak „olyasmi”, mint az, hiszen azáltal, hogy új dolgokat – akár vicceseket is – teszünk alá, teljesen új értelmet nyer a film. Ezért nem is féltünk attól, hogy mi lesz, meg hogy az eredeti mennyire jó, hiszen amit mi csináltunk, az más.

A beszélgetésről

A szünetet követően Krivánszky Emőke, a Partvonal Kiadó marketingese beszélgetett a három meghívott vendéggel, Miklós Ágnes Kata krimitörténésszel, Mátyás Péter filmesztétával és Végh József kriminálpszichológussal és túsztárgyalóval a bűnelkövetés lélektanáról, Robert Bloch Pszicho című regényéről, valamint a regény és a film hasonlóságairól és különbségeiről. A vendégek sokat hozzátettek a film mondanivalójához, és hozzájárultak a könyv és a pszichológiai háttér megértéséhez. Tudtuk például, hogy valójában mi is a skizofrénia? Vagy hogy ki a pszichopata? Esetleg hogy miben tér el egymástól a film és a könyv? Mert ezeket most mind megtudhattuk.

Sajnos Emőke gyakran belebonyolódott a saját kérdéseibe, a vendégek azonban megértették, hogy mit is szeretne, így nagy baj nem lett belőle. Ha pedig még ők sem vágtak volna sokszor egymás szavába, szinte tökéletes zárása lett volna az estének. Azonban ezek miatt a zavaró tényezők és az időből kifutás miatt kicsit csökkent az est értéke és végül is nem sikerült minden előre tervezett ötletet megvalósítani.

Mégis úgy érzem, hogy a Partvonal Kiadó nagyszerű ötlete remekül sült el, és tanulva a mostani hibáikból, a következő hasonló alkalom már zökkenőmentesen fog zajlani. Mert reméljük, hogy sort kerítenek még ilyen rendezvényekre – amelyeken én biztosan ott leszek, valószínűleg sok más nézővel együtt!