FőképÚgy gondolom, nagyjából mindenki felismeri a róla készült fényképeket, legfeljebb a csecsemőkori felvételek beazonosítása okozhat gondot. Egy fokkal nehezebb feladat a testvérek és szülők fotóinak dátumozása, elvégre testünk hajlamos a komoly változásra a gyerekkor és mondjuk a nyugdíjas évek között. De általában még ez sem jelent problémát, hiszen időről-időre előkerülnek a családi albumok, és ez remek alkalom a kérdéses portrék beazonosítására, valamint a nagyszülőket és az oldalági rokonságot ábrázoló képek megcsodálására. Személy szerint ezt a részt élveztem mindig a legjobban, hiszen ebből nem csak az derült ki, milyen kapcsolatban is vagyok ezekkel a rendszerint sosem látott emberekkel, hanem az is egyértelművé vált, hogy az élet másként is működik, nem csak a családban látott módon.
 
A következő, szerencsére ritkán előforduló kategóriába pedig azok a képet tartoznak, amelyekről senki nem tud semmit. Általában a nagyon régi, fekete-fehér vagy szépia fotók, a nagyszülők előtti felmenők csoportképei fognak ki a mai utódokon. Ez elkerülhető, ha vagy rendesen felcímkézzük (dátum és ki szerepel rajta), vagy megfelelő nyilvántartást vezetünk (excel táblázat, több helyre lementve), vagy élve a kor lehetőségeivel, valamelyik közösségi fotótárban helyezzük el a számunkra kedves képeinket, természetesen nem csak frappáns címet adva nekik, hanem a későbbi azonosítást lehetővé tevő adatokkal is ellátjuk azokat.
 
Mert mi van, ha nem így teszünk? Minden bizonnyal úgy járunk, mint Dani, aki nem csak arról ismert, hogy Janikovszky Éva őt tette meg a Cvikkedli főszereplőjének, hanem arról is, hogy a családi fotótárban talált egy régi képet, s úgy megtetszett neki a rajta látható szivarozó, cvikkert viselő férfi, hogy azonmód szaladt édesapjához, ugyan árulja már el, mi a neve a bácsinak? Mivel az apja sem tudta, szaladt az édesanyjához. Majd a nagymama következett, majd a másik nagyszülőpáros, majd a rokonság legöregebb tagja. Csak éppen válaszolni nem tudott senki a kérdésére. Hogy ezután mi történt, azt nem árulhatom el – tessék elolvasni a könyvecskét.
 
Janikovszky Éva meséjének, ami első ízben 1999-ben jelenet meg, rövidke terjedelme ellenére is ott a helye minden család könyvespolcán. Nem csak azért, mert remek Réber rajzok illusztrálják, hanem mert elmond valami fontosat...
 
A szerző életrajza

Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány