Főkép

Kicsit szellős széksorok előtt lépett a Fesztivál Színház színpadára Grencsó István zenekara, a Grencsó Real Time Music Collective. Kétségtelen, hogy Grencsó a magyar dzsesszélet egyik legprogresszívabb alakja, és ebből fakadóan az, amit művel, korántsem nevezhető andalító bárdzsessznek. Az amúgy is rétegzenének számító műfajon belül egy szűkebb szegmensnek számít az avantgárd, ami így értelemszerűen kisebb rajongótábort jelent. Talán ez a magyarázata a nézőtéren üresen maradt székeknek is.

A koncert második kompozíciójától kezdve két külföldi muzsikussal bővült Grencsóék triója. A dobos Han Bennink Hollandiából, a szaxofonos Rudi Mahall pedig Németországból érkezett. A két zenész leginkább utcai muzsikus benyomását keltette. Egészen pontosan olyan utcai művészekről van szó, akik a zenélésen kívül számos látványelemet is bevonnak a produkciójukba. Ebben Bennink járt az élet, aki nemes egyszerűséggel – első megmozdulásként – feltette a lábát a dob ütőfelületére és úgy dobolt. Majd később a szájába vette az egyik dobverőt és azt a másik dobverővel ütögetve csalt elő érdekes hangokat.

Maga a koncert a legváltozatosabb forgatókönyv szerint zajlott. Az öt muzsikus a legkülönfélébb – többnyire trió – felállásokban zenélt. Szinte az volt a legritkább, amikor csak az alapcsapat (Grencsó István – szaxofon, Benkő Róbert – bőgő, Miklós Szilveszter – dob, Pozsár Máté – zongora) volt a színpadon. Grencsóék most is azt az ötvözött, etnozenét, rockot, popot és régi magyar tánczenéket is magában foglaló egyedi zenei nyelvet „beszélték”, ami az elmúlt közel három évtized alatt a védjegyükké vált.

Az elhangzó művek közös vonása volt, hogy szinte valamennyi fülbemászó dallammal indult. Kis idő múlva azonban kiszabadult a palackból az avantgárd szelleme, és a hallgató úgy érezhette, hogy egy másik dimenzióba került. Grencsóék a hagyományos formák teljes lerombolása után új valóságot „építettek”. Néhány esetben ez az „építmény” olyan furcsára sikeredett, hogy a nézőtéren jó néhányan nem találták a „bejáratát”. De nem volt idő ezen gondolkodni, hiszen a színpadról folyamatosan érkeztek az újabb és újabb impulzusok.

Úgy gondolom, hogy időnként mindenkinek szüksége van arra, hogy a megszokott kis világát félrerakva megnézzen egy ilyen produkciót. Hiszen a Grencsóéktól kapott „sémák” felülírják a sablonos világot és olyan új látásmódot adnak, amelynek köszönhetően még a szürke is színessé válik.