Főkép

Ha valamit lehet dicsérni az Oscar-díjban, akkor az mindenképpen az, hogy reflektorfénybe állít olyan alkotásokat is, amelyekről egyébként nem biztos, hogy hallanánk, így viszont nagyobb kedvet érzünk a megnézésükre, s talán megismerünk néhány olyan produkciót is, melyek később is emlékezetesek maradnak. Alexander Payne rendező legújabb filmje nem tör nagy babérokra, nem akar valami teljesen újat és megmásíthatatlant létrehozni, inkább csak a maga nyugodt, kényelmes tempójában elmesél egy emberközeli és valósághű történetet Hawaii egzotikus és boldognak tűnő környezetében.
 
Matt King családja már generációk óta Hawaii szigetcsoportján él, a hatalmas földjükből (amely hamarosan elértéktelenedik, ha nem adják el valamelyik nagy cégnek) származó jövedelmükkel élik látszólag gondtalan életüket; azonban Matt és gyermekei boldogságának vége szakad, amikor az édesanya balesetet szenved. Az asszony kómába esik, a felépülésére egyre kevesebb esélyt látnak az orvosok, s az apának egyedül kell szembenéznie a rázuhanó terhekkel. Rá kell ébrednie, hogy a munkával töltött évek során annyira eltávolodott két lányától, hogy már nem érti meg őket, s nem tud nekik segíteni feldolgozni a tragédiát. Az együtt eltöltött idő talán közelebb hozza őket egymáshoz, eközben viszont mással is muszáj foglalkoznia. Mindezeken felül a feleségről is kiderülnek olyan dolgok, melyeknek inkább nem kellett volna napvilágot látniuk.
 
Nem véletlen hangsúlyozom a hawaii helyszínt, ugyanis a leggyakrabban boldog turistaparadicsomként ábrázolt szigetvilág egészen különleges hangulatot biztosít a film számára. Hiába járkál minden férfi virágmintás ingben, a boldogság és az öröm helyett ezúttal a szomorúság és az emberi drámák kerülnek előtérbe. Még a csodálatos természet és a homokos strandok szomszédságában is át lehet élni szörnyű tragédiákat, még ebben a színpompás környezetben is tönkremehetnek házasságok, elvégre ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek a családok – legfeljebb itt könnyebb mindezzel megbékélni. A rendező és az operatőr közös munkájának eredményeképp a néző is jobban átérezheti ezt a légkört, hiszen csak ritkán kerülnek elő az igazán élénk színek, minden a maga melankolikus sötétségében jelenik meg.
 
Nehéz úgy beszélni a halál témájáról, hogy az ne legyen igazán giccses és hatásvadász (bár tavaly a Fifti-fiftinek is sikerült), az Utódok mégis megbirkózik a feladattal. Megmarad a realitás talaján, nem terheli feleslegesen a nézőt, csak azt mutatja be, ami valószerűnek is tud hatni. Mindvégig ott bujkál egy kevés vidámság a képkockákban, de kevés kivételtől eltekintve nem kerül a felszínre. Ezzel párhuzamosan a dráma sem lesz olyan mély és erőltetett, hogy túlzott szomorúságot idézzen elő. A kettő megfelelő arányban jelenik meg, a nyugodt ütemben pergő jelenetek egymásutánja nem idéz elő szélsőséges érzéseket – bár talán emiatt kicsit el is veszti a hatását.
 
A film szerethetőségében nagy szerepet játszanak a karakterek is. Matt, akinek hirtelen több drámát kell egyszerre elviselnie, mint korábban bármikor, azonnal megkedvelhető, s a belső monológjai miatt áterezzük vívódásait, legyen szó lányainak neveléséről, a föld eladásáról, vagy a felesége titkos életéről. Segítségünkre van George Clooney is, aki az elmúlt években jobbnál jobb szerepekben tűnt fel (elég, ha az Egek ura, Az amerikai vagy A hatalom árnyékában című filmekre gondolunk), s most is lenyűgözően alakítja a családapa gondterhelt figuráját. A mellékszereplőknek (talán csak a Shailene Woodley által kiválóan alakított nagyobbik lány kivételével) nem jut túl sok feladat, ám mindannyian hitelesek és valósághűen ábrázoltak – külön kiemelkedő Robert Forster nagyapa szerepe és a feleség alakja Judy Greer játékával.
 
Minden pozitívuma ellenére kicsit felejthető film az Utódok, bár kétségtelen, hogy nagyon élveztem a maga 115 perces játékidejét. A komikus pillanatok nem kapnak akkora súlyt, hogy meghatározzák az egész alkotást, ám ritka feltűnésük miatt a dráma is hatását veszti; így a kettő között egyensúlyozva Payne az érdekes hangulatot helyezte középpontba. Része ennek Hawaii egyszerre mesés és hétköznapi világa, a realisztikus és emberi érzelemkavalkád – de még a színészek visszafogott alakítása is. Engem kellemesen elszórakoztatott, talán az öt Oscar-jelölés mást is a megnézésére csábít.