FőképChristian Koppenhágából utazik Buenos Airesbe fiával, Oscarral, hogy megpróbálja visszaszerezni a feleségét, ahelyett hogy aláírná a válási papírokat. Azonban a nő, Anna, új barátjával, az argentin sztárfocistával, Juan Diazzal él együtt, akinek egyben a menedzsere is. Nagyobb kontraszt már nem is lehetne a két férfi között: míg Christian nyugodt, befelé forduló és eléggé megtört férfi, addig a focista egy igazi szenvedélyes, jó kedélyű, kedvesen naiv és hangos fickó.

A dán férfi mindennel megpróbálkozik, hogy visszaszerezze feleségét: beszélget, kirándul, veszekszik vele, egy meghittebb pillanatban megfogja a kezét, sőt, még párbajozik is az argentinnal (na, nem fegyveres párbajról van szó, hanem fociról, persze Christian számára esélytelenül), de idővel rá kell jönnie: ezt a nőt már elveszítette.

Eközben fia, a 16 éves Oscar, aki identitászavaros korszakát a filozófia és a fényképezés segítségével próbálja átvészelni, szerelmes lesz egy argentin lányba, aki idegenvezetőként dolgozik egy temetőben. Míg apja épp elveszíti, addig fia megtapasztalja az igazi szerelemet, és ráadásul jól is alakulnak a dolgok. De egy kapcsolat (főleg, ha az ember még tini) sosem olyan egyszerű. Közben Christian furcsa kapcsolatba kerül Juan Diaz házvezetőnőjével, Fernandával, idővel pedig Annának is át kell gondolnia a válást és az újraházasodást.

Első pillantásra komoly lélektani filmnek tűnhet Ole Christian Madsen filmje, de épp ettől lesz vicces, hiszen a komoly háttér előtt még ütősebbek a helyzetkomikumok és az ellentétekből fakadó humoros helyzetek. Ilyen például az, amikor Christian és Oscar megérkezik Juan Diaz házába, ahol a férfi egy szál törölközőben üdvözli őket szívélyesen, ami nagyon gyorsan le is hullik róla. Az argentint ez láthatólag egy cseppet sem zavarja, a két dán viszont nem is tudja, hova bújjon zavarában. De az olyan finom, kitekert mozzanatok is derűs pillanatokat szereznek, mint amikor Oscar egy temetőben lesz szerelmes, vagy amikor a látszólag rideg, valójában azonban érzéki természetű Fernanda kikezd Christiannal. És a kulturális eltérések is ragyogóan vannak tálalva, például az elején Christiant majdnem megverik a felbőszült focidrukkerek.

És ha már a karaktereket emlegettem, akkor térjünk is ki rájuk egy pillanat erejéig. Bárhogy is nézem, az összes karakter életszerű a maga erényeivel és hibáival együtt, mégis mindenki szerethető. Ennek legékesebb példája Juan Diaz, akit nem lenne nehéz megutáltatni, ám a nyílt természete és naivsága szerethetővé teszi (pedig egy drámában egyértelműen az ő karaktere lenne a „főellenség”). Vagy említhetjük a bárban üldögélő mogorva bortermelőt is, akit azonban a bölcsessége miatt hamar megkedvelünk.

A színészek nem erőltetik túl a dolgokat, mindegyikük a maga egyszerű, hétköznapi karakterét viseli – legyen az egy elhagyott férj, egy karrierista nő, vagy egy pubertáskorú fiú. Madsen pedig ügyesen használja ki az ellentétek adta lehetőségeket és könnyedén terelgeti szereplőit a végkifejlet felé.

És persze állandó díszletként ott szerepel Buenos Aires, a tangó, a foci és rengeteg apró kis jellemző is, amelyek tökéletes atmoszférát teremtenek egy igazi vérbő, Argentínában játszódó dán vígjátékhoz.

Egyszóval a Bor, tangó, kapufa üdítő színfolt az utóbbi évek agyatlan vígjátékainak áradatában, ami a szórakoztatás mellett igazi, szeretnivaló karaktereket és átérezhető sorsokat tár a szemünk elé, kellő komolysággal megspékelve.