Főkép Időről időre még a legkiválóbb felvételek is kikerülnek a katalógusokból, és vagy véglegesen, vagy csupán átmenetileg beszerezhetetlenné válnak. Szerencsére a kiadóknak nem érdeke archívumok mélyén rejtegetnie az egyszer már sikeresnek bizonyult műértelmezéseket, így az emlékezetes albumok, vagy legalábbis bizonyos művek kimagasló megszólaltatásai ismét feltűnnek, többnyire ráadásul különösen jó ár-érték arányú újrakiadások formájában. Így látott ismét napvilágot – ezúttal duplalemezes formában – Henry Purcell két jelentős zenedrámai műve, a Dido és Aeneas és Az indián királynő a Christopher Hogwood dirigálta Academy of Ancient Music előadásában.
 
És bár mindkét lemezen olyan páratlan énekesek működnek közre, mint Emma Kirkby és John Mark Ainsley, a két kiadvány igazi meglepetésének első megjelenésükkor Catherine Bott számított, aki pályája kezdetén a Swingle Singers nevű barokk–jazz crossover-formáció tagjaként ismerkedett meg a régizenei idiómával, és később virtuóz énektechnikája mellett sikerült megőriznie valamit a populárisabb előadói gyakorlat természetességéből is.
 
Az első lemezen hallható Dido és Aeneas az angol barokk zeneirodalom gyöngyszeme, mely egészen különleges helyzetet élvez az operák között. Egyrészről rövidsége, egyszerűsége és kivételes szépsége miatt előszeretettel veszik fel repertoárjukba a hagyományos és régizenei együttesek, másrészről – noha immár kétség sem férhet hozzá, hogy John Blow Venus and Adonisát illeti meg a titulus –, hosszú időn keresztül ezt a dalművet tekintették az első teljes angol operának.
 
A mű keletkezésének története kifejezetten szokatlannak hathat. Az angol színházi tradíció, mely elsődlegesen a valósághűségre törekedett, lényegében tiltotta az opera műfaját, és zene kizárólag olyankor szólalhatott meg a színpadon, amikor a való életben is felcsendülhetett volna: uralkodók szórakoztatására rendezett zenés bálokon (úgynevezett masque-okon), avagy természetfeletti erők – tündérek, istenségek – jelenlétekor. Purcell maga is sokat alkotott ebben a semi-operának nevezett műfajban, veleszületett drámai érzéke azonban szinte megkívánta, hogy legalább egyetlen remekművében mindvégig a zene színezze, teljesítse ki a pásztori, hősi, tragikus vagy éppen komikus jeleneteket.
 
Alkalom végül 1689-ben adódott erre, amikor Josias Priest a bentlakásos leányiskolájában évente megrendezésre kerülő bálhoz Nahum Tate librettistától és Purcelltől rendelt zenés színpadi művet; habár a kutatók nem tartják kizártnak, hogy a műkedvelő előadás csupán egy korábban már előadott mű felújítása lehetett. Bárhogy történt is, a szűkre szabott időtartam rendkívüli drámai tömörségre késztette a zeneszerzőt, és a három ground bass – vagyis ismétlődő basszus – kíséretre írt ária tartópilléreire felépített, szokatlan tonális tudatossággal megszerkesztett mű Christoph Willibald Gluck és Wolfgang Amadeus Mozart nagyoperáinak nagyszerűségét előlegezte meg.
 
Sokan még ma is a Janet Bakerrel, 1962-ben készült klasszikus Decca-felvételt tekintik mérvadónak, és jóllehet magam is hagyományos előadásban, Charles Mackerras és a tragikus hangszíneiben utolérhetetlen Tatiana Troyanos interpretációjában ismerkedtem meg a művel, a végső összevetésben – nem kevesebb, mint két tucat, valamely elemében szinte kivétel nélkül elsőrangú lemezfelvétel forog közkézen –, Catherine Bott és a Christopher Hogwood vezette Academy of Ancient Music albumát ajánlom azoknak, akik csupán egyetlen Dido és Aeneas előadásra vágynak.
 
Eleinte talán úgy tűnhet, hogy a Didót éneklő Catherine Bott az utcáról tévedt be a stúdióba, annyira természetesen, színésznőkre jellemző fesztelenséggel énekel; a minden szót, minden frázist és mondatot külön-külön megformáló énekstílus mégis éppen Janet Bakerére emlékeztet. A záró kórus előtti panaszária egészen hátborzongató drámaisággal szólal meg, és a lamentáció végi néhány, mintegy odalehelt szótag kizárólag digitális hanghordozón élvezhető.
 
Az Aeneast megszemélyesítő John Mark Ainsley tenortársainál valamivel karakteresebben formálja meg a deheroizált hős szerepét; a boszorkányt (angolul: nőnemű „sorceress”-t) éneklő David Thomas basszusa viszont némileg meghökkentő, főleg mivel tudjuk, hogy az első előadást vélhetőleg tíz-tizenhét éves lányok vitték színre.
 
Christopher Hogwood és zenekara a tőlük megszokott precizitással és érzéssel formálják meg a frázisokat. A tempók nyugodtak, ugyanakkor gyorsabbak a hagyományos zenekarokéinál, mégsem a John Eliot Gardiner-féle érzelemgazdagabb felfogás zaklatottsága érződik ki az előadásból.
 
Lényegében ugyanezt mondhatom el Az indián királynő megszólaltatásáról is, melyben mind a muzsikusok, mind az énekesek – különösképp a már az előbb is kiemelt Catherine Bott – vitathatatlanul remekelnek, még ha a Gardiner-féle, általánosságban véve líraibb felvétel színei kevésbé vastagon lettek is felrakva. Elegendő meghallgatni Oraziának a negyedik felvonásban felcsendülő, a szerelem gyötrelmei felett kesergő-beletörődő áriáját – amely csodálatos dallamvonalával és invenciódús harmonizálásával Purcell egyik legszebb színpadi dala –, és kétségünk sem maradhat afelől, hogy Botténál ihletettebb előadásban sosem fogjuk hallani a „They tell us that you mighty powers above” kezdetű sorokat.
 
Ha a Dido és Aeneasról azt állítottam, különleges helyzetet élvez az angol operák között, akkor Az indián királynőt hasonlóképp kiemelt helyen kell kezelni, ám ezúttal a Purcell pályafutásában játszott szerepe okán. Ez a semi-opera ugyanis a szerző váratlan betegsége és halála miatt éppúgy befejezetlen maradt, mint Mozart Requiemje, mi több – ellentétben más töredékes utolsó művekkel, például A fúga művészetével – ezt is kiegészítette, lekerekítette a komponista közvetlen környezetének egyik tagja, nevezetesen Purcell egyáltalán nem tehetségtelen öccse, Daniel.
 
Az 1695-ben született darab egyrészt a semi-operák minden jellegzetességét felvonultatja, másrészt újnak tetsző irányt jelölt (volna) ki Purcell operaművészetében. Már az olasz színpadokon megszokott háromtételes nyitányt, avagy sinfoniát kiváltó négy „függönyzene” frazeológiája jól felismerhetően franciás, de a táncbetétek uralkodóan pontozott ritmusai is Lully és az ő párizsi kortársainak egyértelmű hatását mutatják. Szintén az itáliai modellek elvetésére utal a da capo áriák feltűnő hiánya, a végig bőségesen alkalmazott kromatika és a csak a legritkább esetben, kiemelten hangsúlyos részeknél tömbösen, akkordikusan mozgó kórusok. Kifejezetten az angol barokk zenei idióma érezhető ki a természetesen áradó dallamokból, a kontrapunktikusan kidolgozott, gazdag belső szólamokból, a kettősök szintén ellenpontra kihegyezett feszültségeiből és oldásaiból, valamint magából a – furcsamód Overture-t is tartalmazó – négy függönyzenéből.
 
Mint már említettem, a semi-operák kihagyhatatlan elemének számított még az utolsó felvonást lezáró masque vagy pageant (utóbbi amolyan látványos, zenés felvonulás), amely ebben a műben az ilyenkor szükséges átvételektől eltekintve teljes egészében Daniel Purcell munkája. A masque kedélyes hangvétele meglehetős ellentétben áll a tényleges színdarab zenei betéteinek komolyabb, néhol tragikusba hajló atmoszférájával, ám ez mit sem von le a mű egészének értékéből, összességében pedig nem túlzás kijelenteni, hogy Az indián királynő valóban Purcell legérettebb zenedrámai műve.
 
Az angol barokk két kimagasló alkotásának a kilencvenes évek közepén, tehát a historizáló előadásmód addigra véglegesen kiforrott korszakában készült felvétele így, együttesen mindenképp értékes darabja lehet bármely gyűjteménynek, hiszen mindkettő tökéletes, és külön-külön is felülmúlhatatlan élményt nyújt a komolyabb műfajok érzékeny és igényes rajongóinak.
 
Előadók:
Catherine Bott – szoprán (Dido; Orazia inka hercegnő)
Emma Kirkby – szoprán (Belinda; Quivera indián lány, Zempoalla mexikói királynő, Kupido)
John Mark Ainsley – tenor (Aeneas; indián fiú, Hírnév)
Julianne Baird – szoprán (második nő)
David Thomas – basszus (boszorkány; Irigység, főpap, nős férfi)
Elisabeth Priday – szoprán (első boszorka)
Sara Stowe – szoprán (második boszorka)
Daniel Lochmann – tenor (első tengerész)
Michael Chance – kontratenor (szellem)
Gerald Finley – basszbariton (Ismeron varázsló, Hymen)
Tommy Williams – fiúszoprán (az álmok istene)
Libby Crabtree – szoprán (Hymen követője)
 
Chorus of the Academy of Ancient Music
The Academy of Ancient Music
Christopher Hogwood – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
CD 1
Dido & Aeneas
1-13. Act 1
14-25. Act 2
26-34.Act 3
 
CD 2
The Indian Queen Z. 630
1-8. Prologue
9-16. Act 2
17-24. Act 3
25-26. Act 4
27-28. Act 5
29-34. Additional Act – Daniel Purcell