FőképEmily Arsenault „bölcsészkrimijének” főhőse, Billy a filozófia szakos diploma megszerzése után Amerika legnagyobb szótárkiadójában kap állást. Az élet az új munkahelyen nem tartogat sok izgalmat: a szótárszerkesztők azzal töltik a napjaikat, hogy újságokat olvasnak (nem lazításképpen, hanem azért, hogy a nyelvben újonnan megjelent szavakat kigyűjtsék), a citátumkatalógusban bogarásznak, hogy az ott megtalálható idézetek segítségével meghatározzák az egyes szavak jelentését, amelyek aztán bekerülnek a szótár következő kiadásába, vagy éppen megpróbálnak egyezségre jutni abban a kérdésben, hogy az átlagos amerikai beszélő hogyan ejti azt a szót, hogy „bruschetta” vagy „feng shui”.

Ám az események érdekes fordulatot vesznek, amikor egy nap Billy és csinos kolléganője, Mona rábukkannak egy furcsa, kissé hátborzongató idézetre a gyűjteményben, ami egy nem létező könyvből származik, s ami mintha egy olyan történet részlete lenne, amely éppen a szótárkiadóban játszódik. Billy és Mona nyomozni kezdenek, hamarosan további idézeteket találnak a nem létező könyvből – és lassan kezd összeállni egy sok évvel korábbi drámai történet, amelynek a főszereplői a szótárkiadó volt vagy jelenlegi munkatársai.

Az általam eddig olvasott hasonló jellegű regények alapján azt gondolom, bölcsészkrimit írni nem lehet könnyű. Hiszen egyrészt adott az az előítélet, hogy a bölcsészek elvarázsolt, gyakorlatiatlan, papírbányák mélyére eltemetkező és izgalmakban nem túlságosan bővelkedő életet élő emberek. Viszont valószínűleg nem sokan akarnak olyan szórakoztató regényt olvasni, ami efféle, állítólag mérsékelten érdekes szereplőkről szól, tehát ha valaki bölcsészekről akar regényt írni, meg kell mutatnia, hogy az ő életük semmivel sem unalmasabb, mint bárki más élete. Másrészt pedig azt az ügyet is érdekessé kell tenni, ami utána a főszereplők nyomoznak, hiszen a bűntény vagy a rejtély csavarossága elsődleges fontosságú egy krimiben.

Emily Arsenault elég ügyesen vette mindkét akadályt: a főszereplői szimpatikusak, fiatalosak és roppant távol állnak a magának való vagy elvarázsolt bölcsész képétől. S a regény hangvétele remekül illik a főszereplőkhöz: a történetet elbeszélő Billy laza, szellemes, magát nem túlságosan komolyan vevő stílusban tudósít a nyomozás előrehaladásáról és a szótárkiadó napi életéről – élvezet olvasni a szavait. És a nyomozás tárgyát képező ügy, valamint a környezet, ahol a történet játszódik van annyira érdekes, hogy a könyv képes legyen végig fenntartani az olvasó kíváncsiságát.

Az egyetlen, amit hiányolok a könyvből, az a bölcsészregényekre általában jellemző sok elmélkedés. Igaz, kapunk néhány rövidke eszmefuttatást a nyelvről és a nyelvészetről, vagy éppen arról, hogy ha az emberek nagy része „helytelenül” ejt ki egy idegen szót (mondjuk a bruschettát), akkor az a kiejtés egy idő után már nem fog helytelennek számítani az adott nyelvben – de én szívesen olvastam volna sokkal többet ezekről a témákról. Persze biztosan megvannak a megfelelő tudományos könyvek, amik sokkal több és pontosabb információt szolgáltatnak e témákról, de szerintem a bölcsészregények egyik leglényegesebb jellemzője éppen az, hogy a szereplői komoly témákat vitatnak meg roppant szórakoztató módon, és ezzel kedvet csinálnak ahhoz, hogy az ember maga is bele akarjon mélyedni a tárgyalt témákba. Ez a kedvcsináló vonulat nagyon kevéssé hangsúlyos Arsenault regényében – ezt leszámítva viszont Az eltört teáspohár jó könyv: olvasmányos, elmés és szórakoztató.