Főkép Észrevette már valaki, hogy mennyire jó és újszerű tud lenni az, amikor egy filmes zsánerben európai alkotók nyúlnak valami olyanhoz, ami az amerikai filmművészetben (idézőjel, filmművészet, idézőjel bezárva) vert gyökeret? Az animációs filmekkel is ez a helyzet. Immár nagyjából 10 éve csak úgy dől az USA-ból a számítógéppel rajzolt filmek hömpölygő áradata, és ha valaki úgy érzi, jelzőm a minőségi felhozatal hiányára utal, jók a szenzorai. A Toy Story (1995), az Egy bogár élete és a Z, a hangya (mindkettő 1998) korában még félévente, aztán később háromhavonta, míg végül hónaponként jelentek meg az újabb és újabb animációs filmek, és számuk gyarapodásával arányosan csökkent a nívójuk. Ma már nagyítóval, de lehet, hogy mikroszkóppal kell keresni az eredeti alkotásokat, amelyek mind a gyerekeknek, mind a felnőtteknek újat és „igazat” mondanak. És itt jön be az első mondatom lényege, tudniillik óriási minőségi ugrást jelent, ha adott műfaj - most épp az animációs film - kikerül az Egyesült Államok futószalag-fennhatósága alól, és mondjuk - jelen esetben - a franciák pixelekkel fogó ceruzája alatt születik (újjá).
 
2003-ban a franciák már odapakoltak a vászonra egy nem klasszikus CGI-rajzolt mesét Belleville randevú címmel, amely igazi avantgárd vizualitással és történettel frissítette a megfáradt műfaj tématárát. Számomra ez jócskán pozitív előjellel indította A párizsi mumus elszabadulását a filmvásznon, hiszen az látatlanban a franciák kontójára írható, hogy zenében és hangulatban valódi ínyencségeket tudnak az érzékeink elé varázsolni. És hogy a légkör tényleg rengeteget számít, arra további példa A párizsi mumus író-rendezője, Bibo Bergeron, akinek előző munkája az a 2004-es amerikai Cápamese volt, amely botrányosan rosszra sikeredett. Ellenben A párizsi mumusban van élet, van fantázia, van jóleső humor, és van lüktető sodrás. És akkor még csak a történet tulajdonságairól beszéltem, amelyet nem lehet egy bolhaugrással elintézni. Illetve dehogynem lehet, ha az a bolha egyszerre párizsi háztömböket szökell át. De hogy is van ez pontosan?
 
Az 1910-es évi Párizs nem ragyog teljes fényében, mivel utcáin árvíz hömpölyög. Ezért jön kapóra a polgármesterségre törő csinált modorú, ámde karrierista excellenciának, hogy egy valódi rémség fenyegeti a lakosságot, akivel ő hatalmas erejét bizonygatva leszámolhat, ügyesen terelvén el a közfigyelmet a megoldhatatlan árvízi helyzetről. Ám a mumusnak kinevezett lény gúnyája valójában egy gigantikus (értsd: emberi) méretre növekedett közönséges bolhát takar, aki egy szerencsétlen baleset folytán egyszerre kóstolt bele úgy a növesztő-, mint az operaénekesi hanggal megáldó csodaszerbe. Az üldözött rémség valódi, jámbor természetét egyetlen ember ismeri fel csupán, a Montmartre-i kabaré sztárénekese, Lucille, aki öltözőjébe fogadja a muzikális rovart. A Frank Úrnak elnevezett szökevény bujtatásában aztán teljes szalmakabát szélességgel részt vesz Lucille hódolója, Emile, a szintén hős(de mást szerető)szerelmes Raoul, valamint a labor - ahonnan a bolha és a csodaszerek erednek - ügyeletes őre, az empatikus majom.
 
A párizsi mumus után nem kell benéznünk az ágyunk alá szörnyek onnan előkacskaringózó testrészeitől rettegve, sokkal inkább sajnálkozunk, hogy egy bolhalépéssel így elszökkent a szűk másfél óra. Bibo Bergeron saját sztorijából megrajzolt filmje ugyan jócskán átvesz kötelező kellékelemeket az amerikai eszköztárból, ám nála az adaptáció nem merül ki abban, hogy puszta másolásra termett indigón keresztül használja a színeskészletét. A jól bevált, és épp ezért mindig újra és újra helyénvaló kötelező dramaturgiai, statikai pontok A párizsi mumusban is megvannak, de az USA hagyományaival ellentétben a francia megvalósítás nem veszi hülyére a nézőt. Sem a gyereket, sem a felnőttet. A maguk hitelesen karikírozott vonásaival kontúrozza esendővé a főhősöket, de egyikük esetében sem lépi át azt a határt, amelyet sokszor nem tartanak szem előtt az alkotók. A szalmaszőr kabát ezerszer jobb geg, mint egy folyton okvetetlenkedő, fárasztó lajhár. Főleg, ha előbbi még adott helyen kulcsszerephez is jut, míg a példaként felhozott értelmetlen sipítozás tisztán az öncélúság számlájára írható. A kiragadott példa pedig többnyire univerzális igazsággá bővíthető.
 
A párizsi mumus látványvilága a történet egyszerűségén túl megadja mindazt a vizuális szólamot, ami az atmoszférateremtés alapja. A múlt századelő Párizsa ugyan a részleteket tekintve (kicsit) elnagyolt, mégsem lehet okunk panaszra, mert a karakterek kisugárzása, ha nem is mélyen, de megfelelően érzékelteti az éra attitűdjét. A színkezelés viszont valóban varázslatos: az élesen elváló különböző színek (piros, zöld, kék, sárga) elevenségükkel és ütköztetésükkel adnak ritmust a képkockáknak, tökéletesen csábítva a nézői szemet a beleélésre, ráadásul bájosan naiv rajongásba hajszolva érzékeinket. Vanessa Paradis ének- és (az eredetiben) beszédhangja Lucille-nek a kabarébeli fellépését tekintve nem annyira sodró erejű, mint amennyire számíthatnánk rá, mindenesetre amikor Frank Úrral duetté egészül ki előadásuk, nem lehet okunk panaszra. Szépség és Szörnyeteg-féle disszonanciájukat egy (hang)vonással írja felül a kellemes zene, némi romantikus ízzel fűszerezvén kettősüket. Bibo Bergeron animációs filmje tehát ténylegesen jóleső műfaji darab európai alternatívában, amely minőséggel látja el a zsánert. Ha a franciák nem esnek a tucatgyártás elítélendő bűnébe, én szívesen látnék tőlük több ilyen darabot hasonszőrű kulisszákkal és lelkülettel. Monsieur Bergeron, felejtse el végleg Amerikát!