Főkép Jóllehet források hiányában igen keveset tudunk Josquin des Prez életéről és pályájának állomásairól, annyit bizton megállapíthatunk, hogy különösen kozmopolita életet élt, hiszen egyetlen udvar szolgálatában sem állt, és talán éppen ennek köszönhetően szabadon ötvözte műveiben a franko-flamand imitációs technikákat az itáliai akkordikus megoldásokkal. Lényegében ugyanazt tette tehát, mint pár évszázaddal később Henry Purcell és Johann Sebastian Bach, akik a francia és az olasz muzsikát vegyítették – természetesen hozzáadva saját nemzetük zenéjének sajátosságait is –, és ezzel egyfajta egyetemességet kölcsönöztek műveiknek. Ugyanakkor Josquin hatását tekintve is csak Bachhoz, Mozarthoz vagy Beethovenhez mérhető, mivel ugyanoly mértékben összegzett, mint amennyire utat mutatott az őt követő generációknak.
 
Josquin, akinek kompozíciós stílusa eleinte egyértelműen Guillaume Dufay és Johannes Ockeghem szigorú, a szólamokat egyenlő súllyal megszólaltatni igyekvő imitációs ellenpontjának továbbvitele (az utóbbi valószínűleg ténylegesen ismerte és talán tanította is zenei örökösét), idővel egyre letisztultabbá vált, és a dallam mellett a tömbösen, akkordokban megszólaló harmóniákra úgyszintén egyre komolyabb hangsúlyt fektetett. Mindez legplasztikusabban a motettákban mutatkozik meg, ugyanakkor a misék fejlődésvonala úgyszintén hasonló ívet ír le, és ezt egyértelműen bizonyítja a jelen albumon szereplő két kompozíció, az 1502-ben közreadott La solfa re mi és a nyomtatásban csak 1539-ben, Josquin halála után megjelent Pangue lingua.
 
A Pangue lingva vélhetően Josquin utolsó, és ekképp stílusában legérettebb miséje, melyben a gregorián dallam többnyire rövid részletekben, a szólamok között szétosztva jelenik meg. A majdhogynem harcias, fúgaszerű belépésekkel induló, ám rögtön sűrítő Kyrie eleison hangulatában és szólamfelrakásaiban is erősen elüt a lágyabb Christe eleisontól, majd az ismételten gyorsabb, erőteljesebb, kánonszerű megoldásokat tartalmazó tétellezárástól.
 
A „Gloriá”-ban már rövid akkordikus betétek váltakoznak a mindvégig uralkodó imitációval, mely a duók és triók különféle – néhol antifonálisnak ható – variációit állítja szembe a mind a négy szólamban megszólaltatott motívumokkal, míg a hasonló eljárással megírt „Credo”-ban még szembeötlőbb az ellentét a három elkülönülő rész között, melyek közül az Et incarnatus est kezdetű sorok mindvégig akkordikus tömbökben haladnak.
 
A „Sanctus & Benedictus” folyondár, zömében két szólamra korlátozott, nem imitációs ellenponttal megszólaló dallamai több helyütt közeli rokonságot mutatnak a nagy elődök, Dufay és Ockeghem egyes kompozícióival, és így a vertikális összhangzatok helyett itt a lekövetés vagy az antifónia emel ki egyes frázisokat. Az eredeti gregorián melódia végül az „Agnus Dei” szoprán szólamában hangzik fel a legtisztábban felismerhető formájában, és így a mise mint egész szinte fantáziaszerű változatosságával éri el, hogy Josquin egyik legkedveltebb, leggyakrabban rögzített kompozíciójaként tartsák számon a mai napig.
 
A vélhetően jóval korábbra datálható La sol fa re mi mise cantus firmusa egy többé-kevésbé korabeli beszámoló alapján a tolakodó kérők útját a „Lascia fare mi” (Bízd csak rám) utasítással kiadó ismeretlen uralkodó jellegzetes szavajárásának, más kutatók szerint egy „Lassa far a mi” című szatirikus Serafino dall’Aquila-költemény szolmizációs hangokká alakított első sora. A mise különlegessége viszont elsősorban abban rejlik, hogy az A-G-F-D-E frázis különböző hangértékekkel és néhol más hangmagasságról indítva mindvégig hallható a különböző szólamokban.
 
A misére nem kifejezetten jellemzőek még az akkordikus megoldások sem, és az Et incarnatus est kezdetétől, a „Credo” tutti megszólaltatott Amenjének meghökkentő, hangsúlyos zárlatától és a „Sanctus” In excelsis frázisától eltekintve a szigorú imitáció válfajai, valamint a nem imitációs ellenpont az uralkodóak. A változatosság, a tökéletesen követhető szövegartikuláció, a szólamok abszolút egyenrangúsága azonban művészileg lényegében azonos szintre helyezi a két misét.
 
Josquin nagysága leginkább abban a magas fokú invencióban rejlik, amivel – többek között Bachhoz hasonlóan – egy-egy témát szinte a végtelenségig képes kihasználni és variálni, a szólamok különféle kombinációival pedig hasonlóan erőteljes hatást képes elérni, mint az érett és késő reneszánsz öt-, hat-, nyolc- vagy akár negyvenszólamú művei. A Tallis Scholars értő és páratlan előadásáról talán elegendő annyit elmondani, hogy 1987-ben a Gramophone magazin az év lemezének választotta – elsőként a független kiadók felvételei közül. Interpretációjuk azóta is megőrizte frissességét, színei nem fakultak, és aki esetleg nem ismerné az albumot, csak veszíthet vele.
 
Előadók:
Tha Tallis Scholars
Peter Phillips – karvezető
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Gregorián ének: Pange lingua
2-6. Josquin des Prez: Missa Pangue lingua
7-11. Josquin des Prez: Missa La sol fa re mi