Főkép A Népek meséi sorozat 17. (utolsó előtti) kötetében 8 zsidó népmesét olvashatunk. Ezek nem bibliai történetek, bár nyilvánvalóan bennük van az ószövetségi értékrend, mentalitás, néha még a hangulat is. Ugyanakkor sok olyan elem is, ami más népek meséiből is ismerős lehet. Ez nem meglepő, hiszen a zsidó nép vérzivataros történelme során, a diaszpórában létezésből fakadóan számos más néppel találkozott, s ez nyilván hatott rájuk is valamelyest. Még akkor is, ha egyébként tradícióikat, kultúrájukat, összetartásukat sok-sok más népnél jobban sikerült megőrizniük, megtartaniuk.
 
De épp ezért zavar nagyon, ami a sorozat más köteteinél is felmerült bennem: hogy nem tüntették fel, hogy melyik mese honnan származik. Az ember persze találgathat, de hiteles információt ebből a könyvből nem kap. Persze ehhez már hozzászokhattam volna az eddigiekben, és a lényeg most is rendben van: maguk a mesék ugyanolyan érdekesek és szépek, mint a legtöbb, amit a Népek meséi köteteiben olvashattunk.
 
Van itt történet a legendás Salamon királyról, az „Igazság mécsese” mintha a zsidó misztikából merítene, az „Angyalok serege” egy rabbi erős hitű lányáról szól, és hogy Isten hogyan mentette meg választott népét egy mészárlástól. A „Fiú, aki az ábécét imádkozta” vallásos tanmese a hit erejéről, az „Egy fél takaró” pedig egy olyan fiúról szól, aki szívtelenül bánik az apjával, s a saját fia kalauzolja őt vissza a helyes útra, „A füge és a fát ültető öregember meg a császár” története simán lehetne mese Mátyás királyról is, ahogy „A gránátalma magja” című sztori is olyan csavaros észjárást mutat be, ami Mátyást vagy egynémely magyar szegénylegényt is jellemezte, ha hihetünk egyes magyar népmeséknek.
 
A kötetet M. Nagy Szilvia illusztrálta a rá oly’ jellemző stílusban. Ez alkalommal is adott azonban a képekhez valami külön, sajátos ízt, megoldást: itt a szereplők színesek, a háttereket viszont fekete-fehérben rajzolta meg.